Az angol foci állította meg a haditengerészet kíméletlen kommandósát

Fotó: Getty Images / Matthew Lewis

-

Dave Robertson a haditengerészet kommandósából lett futballedző. Észak-Írország, Kuvait, Guyana, kemény helyek, de az angol foci harmadik vonala még keményebb. A hétvégi tévés meccs elbánt a katonával.


Dave Robertson magabiztosan nézett a League One kihívásai elé


„Nem akarok a sztorizgatós nagybácsi lenni” – mondta Dave Robertson, amikor a Guardian újságírója júliusban, nem sokkal kinevezése után arról kérdezte, szokott-e a haditengerészetről eltöltött időszakról mesélni a Peterborough United játékosainak?

Mert lett volna miről, annyi szent. Az angol harmadik vonalban (League One) szereplő csapat élére kinevezett Robertson gyerekként még profi futballista akart lenni, a West Ham United igazolt játékosa volt, azonban, miután nem kapott profi szerződést, 17 évesen írt - követve apja és nagyapja példáját - aláírt a haditengerészethez, és zöldsapkás lett.


„A sivatag volt a legrosszabb, azt nagyon utáltam. Nincs árnyék, nincs fedezék, csak az elviselhetetlen hőség. Ilyen volt például Kuvait, ahol a nem sokkal korábban szétbombázott repülőtér közelében gyakorlatoztunk a helyi erőkkel. De a legfélelmetesebb talán mégis Norvégia volt, ahol az Északi-sarkkör közelében voltunk kiképzésen. Azt hiszem, akkor voltam életem legjobb formájában, soha olyan erős nem voltam. Sítalpon 54 kilós hátizsákkal és egy négyszemélyes sátorral a hátamon, fel a tundra széléig, aztán vissza az erdőkbe, heteken át hétfőtől szombatig. Néhány srácot el is veszítettünk.”

„Hogyhogy elveszítettek?”

„Nem bírták a kemény körülményeket, meghaltak.”

Robertson azonban túlélte, ahogy a guayanai dzsungel-kiképzést, ami azonban később a karrierjébe került, ugyanis 1995-ben egy kivizsgálás során kiderült, hogy egy, a dzsungelben összeszedett vírusos fertőzés megtámadta a szívét. Ekkor már túl volt két hat hónapos észak-írországi bevetésen.


Egy futballcsapat kispadjánál kevés kényelmetlenebb hely van a világon


„Soha nem felejtem el azt a napot. Néhány haverommal készültem egy 15 mérföldes túrára, amikor hívott a sereg orvosa, és rám parancsolt, hogy azonnal hagyjak föl mindenféle fizikai terheléssel.”

Pacemakert kapott, amivel 1996-ban még visszatért a sereghez – ahol az év labdarúgójának választották és egy edzői gyorstalpalót is elvégzett –, de a következő évben kénytelen volt leszerelni. Először a Peterborough-nál, majd a Portsmouth-nál, a Crystal Palace-nál és újra a Peterborough-nál kapott munkát, 2013-ban pedig megszerezte az UEFA Pro Licencet.

2015 februárjában nevezték ki a Peterborough menedzserévé azzal a feladattal, hogy a táblázaton sebesen lefelé csúszó csapatot bent tartsa a League One-ban. A feladatot teljesítette, a 9. helyen zártak, így idén nyáron vele kezdte meg a gárda a felkészülést, a másodosztályba (Championship) való feljutást tűzve ki célul.


A Peterborough United, azaz a The Posh pályája, a London Road


„Soha ilyen kemény munkát nem végeztek még a fiúk, mint ezen a nyáron – mondta Robertson az angol lapnak. – A fizikai mellett a mentális felkészítésre is nagy súlyt fektettünk, mert azt jól megtanultam a seregben, hogy csak akkor tudsz eredményes lenni, ha mentálisan a topon vagy.” A fizikai korlátok áttörése ugyancsak fontos volt, az edző - aki jobban szereti a „Robbo” megszólítást, mint azt, hogy “Uram!” - ugyanis amondó, hogy saját korlátaink ledöntése olyan eufóriával jár, ami megsokszorozza a teljesítményt.

Azonban szeptember 5-re kiderült, hogy a megsokszorozott teljesítmény is kevés: a Peterborough 6 meccsen egy-egy győzelem és döntetlen mellett négy vereséget szenvedve csupán 4 pontot gyűjtött, így a szombati, Southend United elleni 2-1-es vereség a szolgálat végét jelentette. A meccs érdekessége, hogy szombaton az Anglia-San Marino Eb-selejtező mellett ez volt az egyetlen tévés meccs, márpedig, ha a Peterborough-t „adja a tévé”, akkor bajban vannak a fiúk: legutóbbi 12 tévés meccsükből csak kettőt nyertek meg. A kamerák okozta görcsöt - úgy tűnik - még egy kommandós sem tudta legyőzni a csapattal.