Az alakváltó démon elől nem bújhatsz el

Forrás: Vertigo Media

-

Az elmúlt évtized tíz legkülönlegesebb horrorfilmjét már számba vettük, és összeszedtük a tíz legötletesebb horrorkomédiát is. A Valami követ eheti magyarországi premierjének örömére most összegyűjtöttük azokat a kiváló horrorfilmeket az elmúlt két év terméséből, amelyeket minden rajongónak látnia kell.


Valami követ (It Follows)

David Robert Mitchell első egészestés filmje, az öt évvel ezelőtti The Myth of the American Sleepover egy bájos „coming of age” mozi volt, második rendezésével pedig a természetfeletti horrorfilmek terepére merészkedett. A Valami követ (It Follows) először a 2014-es cannes-i filmfesztiválon keltett feltűnést, aztán idén a Sundance-en kapott igazi lendületet. A kritikai és közönségsiker hatására a Weinstein Company a tavaszi kéthetes limitált moziforgalmazást követően úgy döntött, hogy országos szinten is bemutatja Amerikában, a kétmillió dollárból forgatott független film azóta pedig már 15 millió dolláros bevételt ért el. Mitchell a horrorfilmek egyik legősibb toposzát, az üldözést és menekülést tette meg elképesztően félelmetes és sűrű atmoszférájú filmjének központi motívumává, ezt azonban szokatlanul érzékenyen, egzisztencialista és pszichológiai fénytörésben mutatja meg.



Az alapötlet ismerős lehet az 1998-as A körből (Ringu), csak itt nem egy videokazetta megnézése, hanem a szexuális együttlét fertőzi meg ismeretlen eredetű átokkal az áldozatokat. Mitchell érezhetően sokat tanult a japán horrorfilmektől, de csavart egyet az átok manifesztálódásán és szabályrendszerén. Az entitás ugyanis bárki alakját felvéve üldözőbe vehet, de csak azok láthatják, akik szintén fertőzöttek voltak. Továbbá az átoktól csak úgy szabadulhatsz meg, ha lefekszel valaki mással, és annak átadod, ám ha az, akinek átadtad, meghal, akkor újra te következel.


Maika Monroe a Valami követ című filmben


A film elején egy Jay Height (Maika Monroe) nevű főiskolás lány szembesül mindezzel, és néhány barátja segítségével igyekszik megtalálni a kiutat ebből a lehetetlen helyzetből. Mitchell halálosan komolyan vette hideglelős vízióját, ami nagyon jót tett a filmnek, a szuggesztív operatőri munka az utcai fényképészet leghangulatosabb alkotásait idézi, a Disasterpeace néven tevékenykedő Rich Vreeland szintetizátorzenéje pedig szó szerint a földbe döngöl, miközben az egész filmet hátborzongató melankólia és líraiság hatja át. Szerencsés húzás, hogy az átok eredettörténetét mindvégig homály fedi, ami pedig az értelmezést illeti, a Valami követ egyaránt lehet a nemi betegségektől vagy távolabbról nézve az intimitástól való elemi rettegés metaforája. Szüksége volt már a műfajnak egy ilyen fajsúlyos filmre, az alakváltó démonnak pedig minden esélye megvan rá, hogy az amerikai horrorfilmek új klasszikusává váljon.


Starry Eyes

A Kevin Kolsch és Dennis Widmyer (Absence) író-rendező páros egy sikeres Kickstarter-kampányon szerezték meg a szükséges pénz egy részét második filmjükhöz, amit aztán mindössze 18 nap alatt le is forgattak. A végeredmény egy felzaklatóan nyers, szürreális és okkult rémlátomás lett, amiről David Cronenberg, David Lynch és Roman Polanski juthat eszünkbe, ám a Starry Eyes sokkal több mint egy fantáziátlan utánérzés. Többrétegű és allegorikus történet, amelynek a központi morális kérdésfelvetése, hogy ki milyen komoly áldozatokat képes meghozni Hollywoodban a hírnévért cserébe.



A film főhősnője a Sarah nevű színésznőcske (a remek Alex Essoe), aki egy Hooters-szerű gyorsétteremben dolgozik és trichotillomániás (kényszeres hajtépő), de közben kétségbeesetten vágyik rá, hogy híres legyen. Az egyik meghallgatáson felajánlják neki a The Silver Scream című horrorfilm főszerepét, ám a sztárrá válás előtt egy borzalmas metamorfózison kell átesnie. Sarah eladja a lelkét az ördögnek – aki ezúttal az Astraeus Pictures visszataszító producerének (Louis Dezseran) bőrébe bújt –, és önként vállalja a brutális testhorrorba hajló pokoljárást. Zsigerileg ható testi-lelki átalakulásának stációi legalább olyan durvák, mint a film végén látható mészárlás, ám még ennél is nyugtalanítóbb az a burkolt kritika, amit a film a hollywoodi gépezetről és elitről fogalmaz meg.


Honeymoon

Leigh Janiak nevét érdemes megjegyezni, mert rendezői bemutatkozása a kis költségvetés ellenére is az elmúlt évek egyik legnagyobb meglepetése volt a horrorfilmek világában, mi pedig nagyon bízunk benne, hogy még nem számolt le végleg ezzel a műfajjal. A fiatal amerikai rendezőnő Phil Graziadeivel közösen írta az egyszerűségében is briliáns Honeymoon sejtelmes forgatókönyvét. A történet egy fiatal házaspárról, Beáról (Rose Leslie a Trónok harcából) és Paulról (Harry Treadaway a Londoni rémtörténetekből) szól, akik a nászútjukat egy erdei faházban töltik. A felhőtlennek induló vidéki romantikázásnak azonban hamar vége szakad, miután Paul az egyik éjjel meztelenül talál rá az erdőben az összezavarodott Beára. A lány ezek után egyre furcsábban kezd viselkedni, a mézeshetek pedig rövidesen igazi rémálommá változnak.



A Honeymoon egy lassú sodrású, szuggesztív és nyugtalanító testrablós sci-fi-horror, átvitt értelemben pedig tekinthető az elidegenedésről, a bizonytalanságról és az érzelmi kihűlésről szóló párkapcsolati paranoia-drámaként is. Janiak legjobb húzása, hogy a hatásvadász ijesztgetések helyett bátran épít a fojtogató atmoszférára, amit minimalista, ám annál hangulatosabb feszültségkeltő eszközökkel teremt meg, és nem rágja a szánkba feleslegesen az egyértelmű válaszokat a látottak értelmezésével kapcsolatban. Amikor pedig a testhorrorra kerül sor, akkor sem finomkodik, a fináléban látható kikötözős-féregszülős jelenet például egész egyszerűen felejthetetlen.


Backcountry

Jó sok idő eltelt a legutóbbi tűrhető állatos horrorfilm óta: az ausztrál Greg McLean A fenevad (Rogue) című szórakoztató óriáskrokodilos túlélőmoziját 2007-ben mutatták be. Tavaly viszont kétszer is támadásba lendültek a medvék, ám míg az Into The Grizzly Maze gyatra tucathorror lett, addig Adam MacDonald filmje a lehető legkomolyabban vette magát, ami ritka ennél a szubzsánernél. A kanadai elsőfilmes rendező ügyesen elkerülte az állatos horrorfilmekre jellemző kliséket és olcsó dramaturgiai fordulatokat, a cselekmény pedig már-már pofátlanul lassan csordogál az első órában, hogy aztán egy olyan realisztikus és sokkoló medvetámadásnak legyünk a szemtanúi, amit sosem felejtünk el.



A valós eseményeken alapuló történet nem is lehetne egyszerűbb: egy nagyvárosi fiatal pár, Jen (Missy Peregrym) és Brad (Eric Balfour) a kanadai vadonba megy túrázni. A beképzelt, felelőtlen és túlontúl magabiztos Brad titkos terve, hogy megkéri Jen kezét, ám az erdőben tett kirándulásuk során egyre kiélezettebbé válik közöttük a helyzet, és fokozatosan fény derül párkapcsolatuk leplezni kívánt problémáira. A ráérősen előadott Backcountry mégsem zavaróan vontatott, mert MacDonald hipnotikusan fokozza a feszültséget, és még azt a bátor húzást is megengedi magának, hogy a vérszomjas feketemedvét csak az első óra letelte után mutatja meg nekünk. Talán túlzás ezt a filmet az idén negyvenéves Cápához hasonlítani, de tény, hogy régóta nem láttunk a fenyegetettség bénító légkörét ilyen keresetlenül és életszagúan érzékeltető állatos túlélőhorrort.


The Babadook

William Friedkin múlt decemberben a Twitteren lelkendezett, miután megnézte Jennifer Kent rendezői debütálását. Az ördögűző rendezője kijelentette, hogy nem látott még félelmetesebb filmet a Babadooknál, amit aztán a Psychóval, A nyolcadik utas: a Halállal és az Ördöngösökkel állított egy sorba. Az elsőfilmes ausztrál író-rendezőnő valóban egy mesterien levezényelt és sötéten ragyogó pszichológiai horrort készített, a bizarr mesekönyvből kilépő Mister Babadook képében pedig gyermekkorunk tipikus szörnyeinek egyik rémisztő mintapéldányát szabadította rá a szerencsétlen sorsú özvegy anyukára és viselkedési zavarokkal küzdő kisfiára.



A gyermekét egyedül nevelő anya és hatéves fia kapcsolata súlyosan traumatizált: a várandós Amelia (Essie Davis bravúros alakításában) egy autóbalesetben veszítette el a férjét, amikor a férfi éppen őt vitte a kórházba, hogy életet adjon Samuelnek (Noah Wiseman). Ez a bonyolult és ambivalens érzelmi háló a táptalaja annak az analitikus megközelítésű lélektani esettanulmánynak, melynek során a csonka család megpróbál szembeszállni az őket fenyegető titokzatos és riasztó hangú entitással. A Kickstarteren összeszedett 30 ezer dollár a Babadook megvalósulásában is fontos szerepet játszott, rendezőként Kent pedig nemcsak remek drámai és vizuális érzékéről, hanem bámulatos atmoszférateremtő képességről is tanúbizonyságot tesz. Tisztában van vele, hogy a szörnyeteg a legtöbbször bennünk lakozik, míves és megindító horrorfilmje végső soron pedig nem más, mint a gyász és az elfojtások pusztító erejének vizuális allegóriája.


Újjászületés (Spring)

Az idei Titanic filmfesztiválon több remek horrorfilmet is levetítettek: a Csadoros vérszívó és a közönségdíjas Hétköznapi vámpírok mellett Justin Benson és Aaron Moorhead második egész estés filmjét is bemutatták. A 2012-es Feloldozást (Resolution) jegyző amerikai függetlenfilmes duó egy különleges műfaji hibriddel ajándékozta meg a rajongókat, amelynek a magyar címe sajnos részben kifecsegi Louise (Nadia Hilker) valódi identitásának sötét titkát. Ahogyan a filmhez készült egyik plakát is hirdeti: az eredetileg Spring címet viselő mozi olyan, mintha Richard Linklater és Howard Phillips Lovecraft tiltott nászából született volna.



A sztori nincs túlbonyolítva: az érzelmi mélyponton lévő Evan (Lou Taylor Pucci) Olaszországba utazik, hogy összekapja magát. Hamarosan megismerkedik a csinos olasz diáklánnyal, Louise-zal, ám az egyre sokasodó gyanús jelek arra mutatnak, hogy a lány valami igazán nyomasztó titkot rejteget saját kilétével kapcsolatban. Az Újjászületés ugyanúgy az orrunknál fogva vezet bennünket, mint Andrzej Zulawski méltatlanul ritkán említett 1981-es horrorfilmje, a Birtoklás (Possession): egy gyönyörű helyszíneken játszódó, szépen fényképezett romantikus filmnek indul, hogy aztán valami egészen mássá, egy sokkal sötétebb és mitikusabb távlatokkal rendelkező történetté váljon. A filmben fontos szerephez jut a sci-fi, a természetfeletti és a Lovecraft ősi szörnyeit megidéző testhorror, miközben az elköteleződés és az elfogadás nehézségeit is feltárja.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!