Az ádáz szemtanú – Orbán Ottó vallomásai

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Árja-párja, azaz apja révén zsidó, anyai részről keresztény családból származott. Apját meggyilkolták, de a kisfiú már 11 évesen főszerkesztőként tevékenykedett. Ő fordította a hatvanas években szinte magyarrá vált verset, Ginsberg Üvöltés című litániáját. 1987-88-ban mondta Kabdebó Lóránt magnójába életét, de a szöveg csak most jelent meg.


Már gyermekként főszerkesztő

Ismerjük Ady kijelentését Kosztolányiról: „irodalmi író". Vagyis életidegen, valódi megélt élmények helyett olvasmányokból szerzett irodalmi élmények megzenésítője. Van azonban e típusnak egy másik válfaja, akinek számára az irodalmi élet legalább akkora élményt jelent, mint maga a teremtő munka. Orbán Ottó talán ide sorolható. A kis Ottó háborús félárvaként a korban legendásnak számító Sztehlo-intézetben nevelkedett, ahol unokaöccse, Rákosi Zoltán, ez a mindenhez egy kicsit értő, félzseni-félbolond amolyan művészetterápiát vezetett be, messze megelőzve ezzel a korát. A háborús traumát átélt gyerekek (vergődő ágrólszakadtak, mint a Valahol Európában című film hősei) verseket írtak, és két lapot is kiadtak a Gaudiopolisnak, azaz Örömvárosnak nevezett gyerekköztársaságban. Az egyiknek Orbán Ottó, pontosabban az akkor még a Szauer Ottó névre hallgató srác volt a főszerkesztője, aki már a Sárközi Márta és Illyés szerkesztette, nagyon komoly Válaszban is publikált, többek közt Pilinszky János társaságában. (Sárközi Mártáról, akinek fia szintén a Sztehlo-intézetbe járt, itt írtunk részletesebben.) Mindez komoly feltűnést keltett a felnőtt irodalmárok, sőt a politika köreiben. A kötetben Orbán tökéletesen jellemezi a groteszk elemeket is tartalmazó helyzetet, amikor fogadják a Parlamentben, ahol az 500 forint támogatást:


én mint akkor már címzetes főszerkesztő vettem át; reprezentatív italként koccintani málnaszörpöt hoztak, és csak fél seggel tudok ülni a bőrfotelben, mert túl magas, és a lábam ott harangozik.

Sztehlo Gábor (1909-1974), evangélikus lelkész, az Örömváros megalkotója


Az irodalmi élet

Egyszóval korán eljutott hivatali pályája csúcsára, hiszen ettől kezdve, későbbi fényes irodalmi karrierje ellenére, soha többé nem volt főszerkesztő egyetlen lapnál sem. Ugyanakkor mindebből Orbán megérezhette, miféle veszedelmes állat az irodalmi élet. És már gyerekként megtapasztalhatta, hogy a politika kíméletlenül közbeszól, még akkor is, ha csupán a maguk sokkját a maguk módján gyógyító akaró, ártatlan kisfiúkról van szó. 1948-ban a Párt lapja, a Szabad Nép hasábjain a kor rettegett bértollnoka (egyébként 1958-ban az első magyar „holokausztregény", az ugyancsak egy kisfiúról szóló Elysium szerzője), Keszi Imre cikkének már a címe is rémületet kelt, és nem csupán a gyerekek körében: „Jó ifjúsági irodalmat – megismertetni kell a gyerekekkel a valóságot, nem elszakadni tőle". És persze világos, hogy a cikk nem a kisfiúk, hanem elsősorban Weöres Sándor ellen irányult, aki Pilinszky társaságában merészelt ellátogatni a gyermekotthonba, hogy felolvassanak verseikből. (Mindamellett érdekes, hogy a jelentős írók, költők megfogadták Keszi tanácsát; az ötvenes években szilenciumra tett szerzők megalkották a máig felülmúlhatatlan modern magyar gyerekirodalmat.)

Az irodalmi élet mint olyan Orbán érdeklődésének még költőként is egyik centrumát alkotta. Amikor a hetvenes-nyolcvanas években egyre inkább költősztárrá vált Tandori Dezső és Petri György került az úgynevezett kánon élére, Orbán Ottó nem állta meg, hogy történetesen Az irodalmi élet című szonettjében ne vigyen be egy oldalvágást:


Készül a legújabb protokollista,
a fontos csomópontokon az e heti cikk,
s minden csomóponton egy szorgos forgalmista
tandorizik, petrizik, egyebezik.

Orbán képes oldalakon át szenvedélyesen monologizálni arról, hogy Nemes Nagy Ágnes félreértette korai verseit vagy egy véletlen megjegyzését, vagy arról, hogy Pilinszky mennyivel többre becsülte a kezdő, még semmit nem publikáló Tandorit, mint őt, a már többkötetes költőt. Az általa irodalmi tőzsdének nevezett jelenségről van szó, „ahol az emberek értékét jelzik". És persze túl okos ahhoz, hogy ne lássa át ennek abszurditásait, tudja, hogy ez „nem abszolút" mérce, ráadásul azt is tudja, hogy ez „sok tekintetben manipulálható...személyes véleményekből, elfogultságokból, sértődésekből, rokonszenvekből tevődik össze. Ugyanakkor mégis valamilyen módon a tartós értékeket ez valamiféleképpen hitelesíti is, meg is méri, semmilyen díj vagy siker nem érheti meg igazán, hogyha ez a homályos valami nem hitelesíti."


Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), költő és Orbán Ottó tanára. „El tudom képzelni egy trónuson, de nem tudom elképzelni méregkeverőként".


Persze aligha kétséges, hogy mindennek az alapja megint a háborús trauma lehetett: egy olyan árva fiú szeretetvágya, aki soha nem tapasztalhatta meg a család óvó és melengető légkörét. De Orbán irodalmi árva is volt. Eleinte az Újhold folyóirat táján, Nemes Nagy és Pilinszky körében hiába kereste a közegét, de végül először (és utoljára) a Belvárosi kávéházban, az 1960-as évek elején szinte véletlenül szerveződött csoportban találta meg a maga szellemi családját. És noha erről elég részletesen írt Az ádáz szemtanú című, az 1970-es évek végén írt esszéjében, a tíz évvel későbbi interjúban sem győzi elemezni jelentőségét. Noha még azt sem könnyű meghatározni, mi is volt a Belvárosi kávéházba járó csapat. Esszéjében Orbán három megközelítéssel él, és nem véletlen, hogy ezek mind tagadószóval kezdődnek:


Nem volt írócsoport.  Nem volt születési, származási alapon létrejött álközösség. Nem volt végül politikai csoportosulás sem; bár ez nehezebb kérdés.

Hogy utóbbi miért nehezebb kérdés, annak oka egyszerű, és ismét egy negatívum a döntő eleme, de ezt már az interjúkötetben mondja a társaságról Orbán: „Nem akarta folytatni az egész magyar szellemi életet megosztó, és amire mi nagy naivan azt hittük, hogy eltűnőben levő, népies-urbánus ellentétet." Ha felidézzük az Orbán-féle névsorolvasást, látjuk, nem is volt olyan alaptalan ez a törekvés: „Csoóri Sándor és Mészöly Miklós, Tornai József és Vitányi Iván, Konrád György és Gyurkó László, Hernádi Gyula és Sík Csaba, Jancsó Miklós és Sükösd Mihály". Alig hihető, hogy ezek a figurák egy szellemi asztalnál étkeznek.

Szép elszánás, de természetesen kudarcot vallott, hiszen az alapszavakról Illyés már a harmincas években kimondta, hogy voltaképpen fedőnévként szolgáltak, és valójában annyit jelentettek: zsidó és nem-zsidó. Ráadásul az Aczél-féle irodalompolitikának is érdeke volt, hogy a konfliktus jó sokáig, lehetőleg örökre fennmaradjon. Hiszen mi sem előnyösebb, ha maguk a szereplők önként dugják fejüket az „oszd meg és uralkodj" stratégiájának jármába. 1988-ban Orbán már leszámol ábrándjaival: „Hát ez visszahozhatatlan. Ma már nemigen tudnék háromnál, vagy maximum négy embert ezek közül úgy összehozni, hogy ne essenek egymás torkának, vagy egyáltalán leüljenek egy asztalhoz". Ezt akár ma reggel is mondhatta volna. Mára nemcsak az idill tűnt el, hanem még az ábrándja is. Mindamellett Orbánnak abban az időszakban mégis egyfajta menedéket, úgyszólván családot jelentett ez a – mi is? Végső meghatározása így szól: „Mi volt hát a Belvárosi Asztaltársaság? Értelmiségi műhely egy kávéházban." Nos, számára ez tűnt el visszahozhatatlanul, ráadásul nem sokkal a rendszerváltás előtt.


Orbán ottó, Tények és Tanúk, Könyv, Könyvillusztráció

Az árja-párja sarja, a kis Szauer Ottó szülei társaságában, 1940-ben


Hogy miként élte meg az utolsó évtizedeket, arról nem értesülünk a kötetből, mivel sajnos a Kabdebó Lóránt társaságában lefolytatott beszélgetés-sorozat 1988. március 8-án lezárult. A kilencvenes évek közepén súlyos betegség támadta meg, a Parkinson-kór, és, ahogy a kötet szerkesztője, Nyerges Gábor Ádám írja: a költő „szenvedése szinte elviselhetetlenné vált". Ugyanakkor az olvasók bámulattal figyelték, micsoda hatalmas költői kiteljesedést hozott életművében a széthullás, a közelítő halál tudata. E groteszk helyzetre tökéletesen illik Sören Kierkegaard keserű jellemzése: "Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintha szép muzsika lenne. S az emberek összesereglenek a költő körül, és így szólnak hozzá: Énekelj majd ismét, vagyis: bárcsak új fájdalmak gyötörnék lelked." És Orbán Ottó énekelt, többek közt ilyen sorokat „a korszak jövőképéről":


Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk,
Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,
És rossz történetünknek jó vége lehet még,
Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –
Ember többé nem lesz embernek farkasa,
Mely prédáját bombákkal tépi szét.
Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,
Sötét van, vak, csillagtalan sötét.

Ám 2000-ben életmentő műtétet végeztek el rajta, fizikai állapota jelentősen javult. Ekkor készített vele interjút Váradi Júlia a Magyar Narancsban, melyet a könyv függeléke tartalmaz. A sikeres beavatkozás után némileg optimistább a hang, és aligha véletlen, hogy a címe így szól: A szabadság íze. És a szabadságnak „egy cseppje elég arra, hogy elszínezze a tengert. Ebből a cseppből jutunk ki nekünk valamikor '89 tájékán. S akárhogy is alakult a dolog ezt nem lehet visszavonni."

Bizonyos értelemben ezt tekinthetjük a 2002-ben elhunyt Orbán Ottó politikai-közéleti végrendeletének. De a magyar költő szerepét továbbra is kissé szürrealista jellegűnek látta. Úgy vélte, a magyar költő még abszurdabb jelenség, mint a világ más költői, mert Trójában „a romok közt a ház állagának megóvásáról beszél". És mégis. „Nem lehet mást tenni, mint amit a magyar költő általában tesz. A trójai falóból kimászva azt mondogatja, hogy nem kell a háború, a gyűlölködés." És mi mondogatjuk, mondogatjuk... Más kérdés, miféle eredménnyel.


Orbán ottó, Tények és Tanúk, Könyv, Könyvillusztráció

Orbán Ottó: Színpompás ostrom lángoló házakkal. Kabdebó Lóránt életműinterjúja Orbán Ottóval. Magvető kiadó, 2016, 336 oldas, 3990 Ft