Az a baj, hogy el tudom képzelni, mert a legjobb barátnőm leszbikus

Fotó: AFP / PAUL FAITH

-

Bő két évtizede még bűncselekmény volt a mélyen katolikus Írországban a homoszexualitás, májusban viszont az egyház ellenkampánya dacára népszavazással fogadták el a melegházasságot. Egy ország útja a tiltástól az elfogadásig.


Ha nekik fontos, miért én álljak a boldogságuk útjába?

Írország délnyugati csücskében, egy óceán parti falu, Ballybunion egyetlen nyitva lévő pubjában tíz középkorú ír szakmunkás elismerően bólogat a söre mellől Michael fenti kijelentésére. A melegházasságról szóló, májusi ír népszavazásról kérdezzük őket. A pubban csupán egyetlen hetven év körüli férfi száll vele vitába.

Az idős John azzal érvel, hogy nem érdekli mit csinált az egyház, ő nem szeretne csókolózó férfiakat látni az utcán és az unokái szemét sem akarja takargatni: „Akárki akármit mond, a házasság férfi és nő között normális. Egy gyereknek nem két anya vagy apa, hanem egy anya és egy apa kell.”

„Na és ki vagy te, vagy ki vagyok én, hogy megmondjam, ki hogyan legyen boldog?” - vág vissza Johnnak egy másik férfi.


Hát nem vagyok buzi, mint ti, az biztos. Én csak az unokáim érdekeit nézem


melegházasság; írország

60,5 százalékos részvételi aránnyal a voksolók 62,1 százaléka támogatta a melegházasság engedélyezését a május 23-án tartott népszavazáson. Ezzel Írország az első ország lett a világon, ahol népszavazással döntöttek az egyneműek házasságának alkotmányban való rögzítéséről. 43 választókerületből 16-ban a 60 százalékot is meghaladta az igen szavazatok aránya, Dublin két választókerületében pedig a szavazók több mint 70 százaléka voksolt igennel.


A kampányban az összes nagy párt vezetője, köztük Enda Kenny kormányfő is arra buzdította az íreket, hogy írjanak történelmet és szavazzák meg az alkotmánymódosítást. A január elején indult YES-kampányban több híres ír sportoló és politikus, köztük Leo Varadkar egészségügyi miniszter is nyíltan felvállalta homoszexualitását. Az ellenkampányt - amelyet egyetlen politikai párt sem támogatott – világi vallásos csoportok vezették.

- legyint John.

A ballybunioni pub volt az egyetlen hely, ahol sikerült NO-szavazóval összefutnunk és még némi vitát is látni a két oldal között. Mert egyébként elég nehéz mostanában NO-szavazót találni nem csak Dublinban, de a vidéki ír városokban és falvakban is. Michael szerint a hatvan év feletti, még mélyen vallásos neveltetésben részesült korosztályon és a nagyon konzervatív családokon kívül nem nagyon tudott másokat megszólítani a katolikus egyház NO-kampánya.

„Több olyan barátom van, akit egyáltalán nem érdekelt a kérdés vagy az egyház ellenkampánya, csak azért mentek el nemmel szavazni, hogy így tiltakozzanak a kormány politikája ellen. Pedig ez most nem politikai kérdés volt és szerintem hülye, aki azt csinált belőle. Ez a szavazás a mindenkit megillető egyenlő bánásmódról szólt.”- magyarázza Michael.

A ballybunioniaknak egyébként saját YES-párti aktivistájuk volt Rena Blake és élettársa, Lisa személyében, akikről a faluban régóta tudják, hogy leszbikus párként élnek együtt. Az alkotmánymódosítással most tíz év együttélés után hamarosan összeházasodhatnak: „Mindössze annyit szeretnék, hogy ugyanazok a jogok és védelem illesse meg a Lisával való kapcsolatomat, mint egy heteroszexuális párét”- nyilatkozta Rena az Irish Timesnak még a népszavazás előtt.

Bár szerte Írországban érzékelhető a büszke ünnepi hangulat, azért kétkedőkkel is találkoztunk. Igaz, elsősorban a bevándorlók között tapasztaltuk ezt a bizonytalanságot: „Egy évtizede élek Írországban, ha akartam volna, regisztrálhattam volna a népszavazásra, de nem tudom magamban hova tenni ezt a kérdést. Lengyel vagyok, engem úgy neveltek, hogy egy család apából és anyából áll. Viszont nem akarok mások boldogságának az útjába állni, ezért nem mentem el szavazni. Nekem valahol ott van a határ, hogy ne csókolózzanak az utcán. De hogy otthon mit csinálnak, az már az ő dolguk”- mondja Ewa, egy limericki hotel harmincöt éves recepciósa.


Ami a tősgyökeres íreket illeti, a fiatalok lelkesedésénél meglepőbb volt a középkorúak nyitottsága a téma iránt. Kildare városában egy ötven év körüli tescós pénztárosnő lelkendezett nekünk, mekkora áttörés ez az eredmény Írország történetében: „Az írek végre képesek voltak fenntartások nélkül igent mondani egymás boldogságára!”

Egy limericki, szintén ötvenes éveiben járó taxis pedig arról beszélt, hogy manapság szinte mindenkinek van a családjában egy meleg hozzátartozó vagy legalább egy homoszexuális baráti pár, szomszéd a közelében: „Mellettünk élnek, ismerjük őket, ha nekik fontos a házasság a boldogsághoz, akkor miért ne szavaztuk volna meg?”

Az eddig mélyen katolikusnak tartott Írország közelmúltját nézve valóban nagy áttörés a melegházasság legalizálásának ilyen nagy arányú társadalmi támogatottsága. Annak fényében különösen, hogy huszonkét évvel ezelőtt még bűncselekménynek számított Írországban, ha valaki nyíltan vállalta a homoszexualitását. De az 1995-ös népszavazásig tilos volt a válás is, abortusz pedig a mai napig csak abban az esetben végezhető Írországban, ha a magzat állapota veszélyezteti az anya életét.


Visszavándorlás és egyházi botrányok


gyerekek elleni erőszak, pedofil, pedofília

2009-ben robbant ki az ír katolikus egyház történetének egyik legnagyobb botránya. Az ír Gyermekek Szexuális Zaklatását Vizsgáló Bizottság ekkor hozta nyilvánosságra kilencéves vizsgálatának eredményéit. Eszerint az ír katolikus szakmunkásképzőkben, árvaházakban és javítóintézetekben az 1930-as évektől közel hat évtizeden át papok és apácák, feletteseik tudtával gyerekek százait félemlítették meg vagy zaklatták szexuálisan.


Az ír társadalom első döbbenetét csalódottság követte, miután kiderült, hogy hiába hozta sok áldozat nyilvánosságra személyes történetét, senkit nem vonnak felelősségre. Részben azért, mert egy keresztény szervezet, a Christian Brothers még 2004-ben pert indított, hogy az összes érintett neve névtelenül maradjon a jelentésben. A botrány óta jelentősen csökkent a magukat vallásosnak tartó írek száma. 2005-ben a válaszadók 69, 2012-ben már csak a megkérdezettek 47 százaléka tartotta magát annak, derül ki a Red C közvélemény-kutató intézet 2012-es nemzetközi felméréséből.

A Corkban élő középiskolai tanár, Neil Ryan szerint a népszavazás nagy áttörése mögött több dolog áll. Ő egyrészt a 80-as évek ír gazdasági válságát, majd a 2008-as gazdasági összeomlást említette.

Mindkettő esetében hirtelen ugrott magasra a munkanélküliség aránya, ami miatt rengeteg fiatal hagyta el Írországot. Közülük sokan az elmúlt években jöttek vissza az országba.

„Több külföldről hazatért fiatal generáció van most Írországban, akik egy nyitottabb, elfogadóbb látásmódot hoztak haza. A harmincöt év alatti korosztály realizálta először, hogy ez egy generációs ügy, mert mindannyiuknak vannak homoszexuális barátai, ismerősei. És ezek a fiatalok sok esetben a szüleikre is hatni tudtak.”

Emellett Neil szerint oroszlánrésze volt a sikerben a katolikus egyház tekintélyvesztésének. „Az elmúlt tizenöt-húsz évben fokozatosan tűnt el Írország vallásossága. Mostanra az írek többsége nem egy mélyen katolikus nemzetként tekint az országra.”

Ebben nyilván nagy szerepe volt a 2000-es évek végén kirobbant pedofil botrányoknak is. Hiába a katolikus egyházon belüli reform és jóvátételi kísérletek, Neil szerint a botránnyal az egyház végleg elvesztette a szavahihetőségét.

Vagy ahogy egy építési vállalkozó mondta nekünk kevésbé árnyaltan:


Nekem azok a pedofil papok ne pofázzanak, akik katolikus árvaházakban dugták évekig a kisfiúkat, aztán amikor kitört a botrány, az egyházuk még rejtegeti is őket.

Mindehhez az elmúlt két évtizedben még hozzájárult az ír lakosság területi átrendeződése is: „Két-három évtizede az írek nagy része kis településeken lakott, most a lakosság hatvan százaléka nagyobb városokban él, ahol az egyház már nem tud olyan közvetlenül hatni a híveire, mint egy kis közösségben. Ha például tizenöt éve egy ír faluban laktál, teljesen hétköznapinak számított, ha egyik este bejelentkezés nélkül beállított hozzád a helyi pap vacsorára” - mondta Nail.


A Dublinban élő huszonnyolc éves szociológus lány, Audrey szerint a generációját egyáltalán nem tudta megszólítani az egyház NO-kampánya: „Én azt éreztem, hogy eleve meg sem próbáltak hozzánk szólni, inkább az idősebb szavazókra mentek rá. De őket is csak ijesztgetni tudták és kifordították az egész kérdést. Az emberek pontosan értették, hogy ez a népszavazás két homoszexuális ember jogi biztonságáról szól. Az egyház viszont belekeverte az egészbe a gyerekeket és az örökbefogadást.”

A húszas évei elején járó fiatal limericki takarítónő, Ashley hangosan nevetni kezdett, amikor a NO-kampányról kérdeztem: „ Az egész nagyon szánalmas volt, erősködtek, rémisztgettek a Facebookon, rádióban. Azt mondták, képzeljem el, milyen lesz amikor majd két anyuka viszi kézen fogva iskolába a gyereket.


Csak az a baj, hogy én ezt nagyon is el tudom képzelni, mert a legjobb barátnőm leszbikus.


Az egyház NO-kampányát az általunk megkérdezett idősebb szavazók is agresszívnak és elterelőnek tartották. Egy dublini pub csaposa szerint az a legnagyobb probléma az ír katolikus egyházzal, hogy nem érzik az idők változását és nem képesek haladni a korral: „Nem csukhatják be a szemüket, nem tehetnek úgy, mint ha még mindig bűncselekmény lenne Írországban a homoszexualitás. Az elmúlt évtizedben mindannyian lejjebb adtunk a nagy ír egónkból, beláttuk, hogy nem azok a kelta tigrisek vagyunk, akiknek hittük magunkat. Az egyház miért nem képes erre?”

Több megkérdezett ír szavazó szerint a legális melegházasság megszavazása után a következő referendum az abortusz legalizálásáról fog szólni. A 2008-as ír válság idején néhány évet Budapesten dolgozó Neil szerint a katolikus egyház sokáig olyan hatalom volt Írországban, mint Magyarországon a kommunizmus: „A katolikus egyház iskolákra, kormányra kiterjedő hatalma miatt évtizedekig sok fontos társadalmi kérdés sikkadt el Írországban. Például a mai napig azzal áltatjuk magunkat, hogy nálunk nincsen abortusz. Dehogy nincsen, csak kényelmesen szemet hunyunk afelett az évi harmincezer nő felett, akik az Egyesült Királyságba mennek át megcsináltatni a műtétet. Biztos vagyok benne, hogy a következő népszavazás erről fog szólni.”