Arra a rendezőre nem hallgatok, aki tarantinós zenét kér

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Filmzenét írni olyan, mint hagymát hámozni, a kész munka pedig akkor tökéletes, ha nem veri szét a képet, de imádja a rendező. Kalotás Csaba jelenleg az egyik legkeresettebb magyarországi filmzeneszerző, a Drifternek és Till Attila készülő mozijának a zenéjét is ő írta. Beszélgetésünk során elárulta, miért nem érdemes a rendezőknek Tarantino ízlését magukra erőltetniük, hogy miért félt a Társas játéktól, és miért a Tiszta szívvel volt a legnehezebb munkája.


Mennyire volt tudatos választás, hogy filmekkel foglalkozz?

Sosem volt kitűzött célom a filmzeneszerzés, csak úgy jött. Az igaz azonban, hogy engem egyszerűen nem elégít ki csak a zene, igénylem mellé a vizualitást, és jobban szeretek a háttérből dolgozni, nem érzem jól magam a színpadon. A Realistic Crew-ban is pont a fellépéseket kedveltem a legkevésbé.

Filmzenét először a pécsi egyetemi éveim alatt írtam, az egyik barátom kért meg, hogy komponáljak valamit a munkájához. Az igazi áttörést viszont Vranik Roland 2005-ös filmje, a Fekete kefe hozta, az volt az első nagyjátékfilmem, amiben Vranik Krisztiánnal, a Realistic Crew másik tagjával dolgoztam. Tulajdonképpen a Fekete kefe óta tartom hivatásomnak a filmzeneszerzést.

Már a forgatás előtt nekiállsz kitalálni a zenét, vagy könnyebb dolgozni a megvágott anyagra?

Szeretem, ha már a forgatás előtt gondolkodunk a zenéről, de projektje válogatja, hogy miként kell dolgoznom. Olyan is volt már, hogy egy szinte kész anyagot tettek elém, és akkor kellett elkezdenem gondolkodni rajta. Anélkül, hogy túlmisztifikálnám: a zeneszerzés alapvetően eléggé megfoghatatlan dolog. A munkamódszerem lényege nagyjából annyi, hogy kizárásos alapon dolgozom, folyamatosan szűkítem a zenei megoldások halmazát, mígnem eljutok ahhoz a zenéhez, ami a leginkább passzol a képekhez. Az elején még fogalmam sincs róla, hogy milyen zenéje lesz valaminek, csak azt tudom, hogy milyen zenéje biztosan nem lesz. Ha már az elején tudod, hogy pontosan mit akarsz megvalósítani, az könnyen tévútra vezethet, és nem leszel rugalmas.


Kalotás Csaba


Mekkora szabadságot adnak neked a rendezők?

Elvárják tőlem, hogy kísérletezzek, hogy mindenféle zenét kipróbáljak egy jelenetre, több megoldással álljak oda a vágóasztalhoz, ezért viszonylag nagy a szabadságom. Egyébként nagyon alázatos vagyok a munkámmal kapcsolatban, és borzasztóan élvezem, amikor kétféle agy – egy zenei és egy történetmesélő – találkozik. A saját akaratomat sosem akarom a rendezőre ráerőltetni, inkább csak javaslatokat teszek. Ez számomra csapatmunka, amiben én alkalmazott vagyok. Éppen ezért óriási hibának tartom, ha egy zeneszerző viaskodik a rendezővel, ahelyett, hogy vakon bízna benne, mert mégiscsak a rendező az, aki a forgatókönyv első betűjének a megírásától az utolsó kellék megválasztásáig képben van, és én hiába olvasok forgatókönyvet és nézek meg hatféle vágatot, a film az ő gyereke, nem az enyém.

Kaptál már érthetetlen vagy követhetetlen instrukciókat rendezőtől?

Olyan még nem nagyon volt, hogy egy rendező tényleg rossz tanácsot adott volna, vagy a jelenethez egyáltalán nem illő zenét szeretett volna. Általában működik, hogy azt követem, amit ő mond. Egyetlen eset van, amikor kivételt teszek, és nem hallgatok rá. A rendezők szeretnek Tarantinóval példálózni, mert a filmjeiben a zene különösen fontos. De, amint azt kéri valaki tőlem, hogy olyan legyen a filmzene, mint Tarantinónál, azonnal elkezdünk távolodni egymástól a rendezővel, és innentől már nehezebben tudjuk felvenni a közös gondolkodás fonalát, mert ez az instrukció mindig félrevisz. Tarantinónak ez a funkos, westernes világa nagyon speciális és lezárt univerzum, nem lehet csak úgy kiragadni és átültetni egy másik filmbe azt, ahogy ő használja a zenét. Ahogy a Ponyvaregényben megszólal mondjuk a country, az csak a Ponyvaregényben működik, máshol nem. Az a legenda terjed róla egyébként, hogy a forgatás közben is azt a zenét hallgatja, ami később a jelenet alatt fog menni.



Segít vagy inkább gátol a munkában, ha megmondják neked, hogy hangulatában olyan legyen a zene, mint ebben és ebben a filmben?

Nem gátol, hanem éppen ellenkezőleg: nagyon szeretem, ha mutatnak példazenéket. Nem azért, hogy lemásoljam azokat, hanem mert a rendezőknek könnyebb így kommunikálni, mint szavakkal elmagyarázni, hogy milyen legyen az aláfestés. Szoktam is kérni, hogy gyűjtsenek össze olyan zenéket, amiket általában hallgatnak, hogy ráérezzek az általuk elképzelt hangulatokra. Fontos, hogy ilyenkor nem azokra a számokra vagyok kíváncsi, amiket a filmhez el tudnának képzelni, hanem az ízlésükkel akarok tisztában lenni. Tapasztalataim szerint egy link sokkal hasznosabb lehet, mint egy háromórás beszélgetés a rendezővel. Egyetlen elküldött zene is képes összekötni az ő agyát az enyémmel, nem kellenek hozzá fölösleges leírások.

Van recept arra, hogy mitől működik egy filmzene?

Sokan mondják, hogy akkor jó, ha támogatja, ha erősíti a jelenetet, de szerintem ez nem minden esetben igaz. Gyengítheti is, vagy elmoshatja a jelenetet a zene, és van, hogy pont ettől működik. Minden lehetséges, egy dologra azonban érdemes figyelni: a zene ne verje szét a képet. Én általában azon a véleményen vagyok, hogy akkor jó a filmzene, ha boldog tőle a rendező.



Till Attila boldog a Tiszta szívvel zenéjétől?

Remélem. Borzasztóan sokszínű zenét kellett a filmhez írni, de az összes trackre jellemző, hogy nem lehet rájuk húzni semmilyen műfajt vagy stílust. Unikális, furcsa zenét kreáltunk az állandó – és remélem, örökös – alkotótársaimmal, Berger Dalma énekesnővel és Hegyi Dávid zongoristával.

Az utóbbi két hónapban megszületett az animációs főcím is a filmhez, amit a MoME-n most végzett Ertsey Donát készített (képek a főcímből). Tilla azt az instrukciót adta nekem, hogy olyan zenét írjak az animáció alá, amit, ha meghall a néző, azonnal azt gondolja, hogy ennek a filmnek iszonyatosan jó zenéje lesz! Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy meg kell csinálnom a létező legjobb zenét ehhez a filmhez. Igazán mellbe vágott a kérés, ami nem is feltétlenül tárgyi instrukció volt, hanem motiváló erő, hogy most aztán nem szabad félremenni, hibázni. El kellett képzelnem, hogy milyen, amikor valaki beül a moziba, és olyan zene indul el, ami hatalmasat üt.

Korábban említetted, hogy az egyik legizgalmasabb munka volt számodra Tilla filmje. Miért?

Mert iszonyú bátor vállalás a Tiszta szívvel. A szereplők fele amatőr, a főszereplő, Fenyvesi Zoli valóban egy tolószékes srác, aki mellesleg sportoló, maratonokon indul. Nagyon jó üzenete van, mert a rendező nem sajnálatra méltónak tünteti fel a kerekesszékeseket, nem egy megrázó mozit csinál a rokkantakról, hanem nagyon vagány, tökös filmet készít. Az is megengedett, hogy nevess a mozgássérülteken (nézd meg forgatási videónkat!), mert annyira közel hozza a világukat, hogy fesztelenül szemlélheted azt.

A másik ok, amiért nagyon élveztem a vele való munkát, hogy talán még nem volt rendezőm, aki ennyire bízott volna bennem, és mégis ilyen nagy elvárásokat támasztott volna velem szemben. Az egyik legizgalmasabb, de az egyik legnehezebb filmem is a Tiszta szívvel volt.

Egyébként egy véletlen útján kerültünk Dalmáékkal a projektbe. Egy barátunkat kellett éppen kiköltöztetnem Lipcsébe, de az én autómba nem fértek be a cuccai, ezért Juhász Imrétől, a film operatőrétől kértük kölcsön az autóját. A német kirándulás után tudtam meg, hogy Imre éppen Tilla filmjét forgatja. Nem is kellett több, rögtön felhívtam a producert, Stalter Juditot, aki szintén nagyon jó barátom, hogy megkérdezzem, van-e már zenéje a filmnek. Akkor még azt mondta, hogy magyar zenekaroktól szeretnének betétdalokat a filmbe, de három hét múlva visszahívott, hogy nem fog összejönni az eredeti terv, és nagyon kell egy zeneszerző.



A nemrég mozikba került Drifterhez (kritikánk) is te írtad a zenét. Más hozzáállást igényel egy dokumentumfilm, mint egy nagyjátékfilm?

Egy dokumentumfilmnek általában nem annyira szerves része a zene, inkább csak kitöltő, aláfestő funkciója van. Ezért kevésbé izgalmas munka ebben a műfajban alkotni. Ráadásul a Drifter (interjúnk a rendezővel) egy hosszú projekt volt, a srácok három-négy évig forgattak, aztán még másfél évig vágtak. Időnként felkeresett a rendező, Hörcher Gábor, hogy ehhez és ehhez a részhez még kell zene, aztán egy újabb hónapig megint nem kértek zenéket. Persze, ettől még a Drifter csodálatos film lett.

De mondok egy kivételt is, mert csináltam már zenecentrikus dokumentumfilmet is. Életem egyik kedvenc projektje Daniel Young munkája, a Paul Bowles zeneszerzőről szóló film, a The Cage Door is Always Open. Ami már-már opera abban az értelemben, hogy a zenére épül minden. Azt hiszem, abban van a legtöbb zene, amit valaha egy filmhez írtam. 29 trackkel sokáig az Adás tartotta a rekordot, de itt 48 van, ami az én szerzeményem.

Összeszámoltad valaha, hogy hány perc filmzenét írtál eddig?

Nem, csak azt tudom, hogy az Artisjusnál valami 500-600 lejelentett zeném van.



A magyar HBO saját gyártású sorozatában, a Társas játékban is dolgoztál. Hogy tudtál ezzel a populárisabb vonallal megbarátkozni?

Herendi Gábortól, a rendezőtől tartottam egy picit eleinte, mert korábban csak úgy ismertem őt, mint a reklámfilmrendezők itthoni atyaúristenét, én pedig egyáltalán nem ebből a világból jövök. De hamar kiderült, hogy egy szuper laza arc, akivel nagyon könnyű együtt dolgozni, mert bízik a kollégáiban. Ennek ellenére egy kicsit azt éreztem, mintha egy multinak dolgoznék. Ennél sorozatnál, zeneszerzőként nem voltam annyira szerves része a kreatív közösségnek, míg egy filmben igen. A Társas játéknál leadták a megrendelést, és nagyjából ennyi volt az interakció. De zeneileg is más az egész. A filmben egy nagy ívet kell egyben látni, a Társas játékban viszont a karakterekre kellett külön-külön témákat írni. Olyan témákat, amelyeknek valamilyen verziója két évadon keresztül mindig előjött, ha megjelent az adott karakter.

Reklámzenéket is írsz.

Ez egy megélhetési forrás, nem fogok róla rosszat mondani. Fiatalabb koromban, amikor még nem tudtam a felelősségérzet fogalmát teljesen elsajátítani, szidtam a reklámokat interjúkban, ma már viszont nem mondanék rosszat róluk. A reklámzeneírás viszonylag érzelemmentes munka, jellemzően három nap alatt el kell készülni vele. Az art direktor, a rendező, a megrendelő, mindenki ad valami instrukciót, mond valamit, és én már úgy dolgozom, hogy egy szót sem szólok vissza, nem teszek javaslatokat, csak csinálom, amit mondanak.


Kalotás Csaba; zeneszerző; interjú


Fel tudnál eleveníteni egy konkrét filmjelenetet, ahol nagyon erősen hatott rád a zene?

Schubert op. 100-as triója két teljesen különböző, egyébként zseniális filmben is elhangzik. Kubrick Barry Lyndonjában, amikor Barry kisétál a teraszra, hogy közelebbről megismerkedjen Lady Honoriával, valamint Haneke Zongoratanárnőjében egy keresztvágásban, amikor Erika Schubertet tanít, és amikor besétál a peep show-ba. Filmben használt zenék közül ez volt az, ami megerősített abban, hogy a filmzene mennyire tág univerzumban mozoghat.

Filmzeneszerzők közül vannak példaképeid?

Az egyik óriási kedvencem David Shire – aki egyébként olyan populáris dolgokat is írt, mint a Szombat esti láz zenéje –, de a Magánbeszélgetések című film, Az elnök emberei és a Zodiákus zenéjét mindenképp ajánlom meghallgatásra. Shire még mindig dolgozik, pedig már egy nagyon idős bácsi.

A másik nagy kedvencem Johnny Greenwood (portrénk a zenészről). Nem akarok nagyképűnek tűnni, de szerintem hasonlóan gondolkodunk a zenéről. A pályafutását az első lemeze óta szeretem és követem, egy szakadt nadrágos, rockzenekaros srácból lett egy nagyon komoly zenei agy, rettentően inspirál. Ő a komolyzenei hangzást vagy világot teljesen szabadon értelmezi, nagyon fesztelen, laza, de mégis szikár dolgokat alkot. Újra tudja értelmezni a dolgokat, és ez nagyon szimpatikus. A müpás koncerten is ezt láttad a színpadon. A Bartók teremben általában karót nyelt közönségnek karót nyelt emberek zenélnek, Greenwoodék viszont utcai ruhában léptek fel, és aki éppen nem zenélt, az egyszerűen leült a földre. Az abszolút favorit Greenwoodtól a Vérző olaj filmzenéje, és azt már csak lábjegyzetben mondom, hogy az egyik kedvenc rendezőm éppen Paul Thomas Anderson.



Több önálló projekted is fut, amelyekből szintén az látszik, hogy nálad a zene és a képek elválaszthatatlanok egymástól. A K6is12 című munkádban a saját fotóidhoz komponáltál zenét (itt lehet meghallgatni/megnézni). De évekkel ezelőtt beharangoztad az Accretion című bolygós filmedet is, amiről viszont jó ideje nem hallottunk semmit.

Egyszerűen azóta annyi munkám van, hogy nem volt időm foglalkozni vele. Most azonban elhatároztam, hogy miután Vranik Roland következő filmjét, az Állampolgárt is megcsináltuk, akkor kiveszek három hónap szabadságot, hogy elkészítsem az Accretiont. Pályázok pénzekre, crowdfundingolni is szeretnék.

Hol állt meg a projekt?

Nagyjából húsz százaléka van kész. Iszonyú időigényes munka ez, körülbelül három hétnyi forgatott anyagból két másodperc használható. Ráadásul egyedül csinálok mindent, és rengeteget kell utaznom hozzá.

Miről fog szólni a film?

A Naprendszerünket tervezem bemutatni, bolygóról bolygóra haladok majd, de néhány fontosabb hold is benne lesz. A kihívás az egészben, hogy nyilván a teljes film a Földön forog, és úgy kell imitálnom a bolygók felszíneit, hogy nem alkalmazok számítógépes trükköket hozzá. A filmben nem lesz cselekmény, csak rengeteg zene. A látvánnyal és a zenével szeretném szimulálni a bolygók hangulatát, kicsit olyan jellege lesz, mint a Barakának. Elképzelhető, hogy az MTA csillagászati kutatóintézete átvenné a filmet, ha fűzhetnek hozzá narrációt. Én pedig ebbe simán bele fogok menni, megtiszteltetésnek tartom, hogy a csillagászok használnák a munkám.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!