Arcon nyalnám Orbán Viktort

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

Az október 28-án nyíló Privát nacionalizmus gazdag és sokszínű kiállítás, kicsit túlságosan szerteágazó is. Rengeteget lehet rajta gondolkodni, kár, hogy kevesen veszik majd a fáradságot a teljes tárlat bejárására.


Nagyjából tizenöt percet kell sétálni Óbudán a Privát nacionalizmus kiállítás két helyszíne között. Miután a múzeumlátogatók megnéznek és átgondolnak egy csomó kortárs művet, amelyek különböző módon kapcsolódnak a nacionalizmus fogalmához, nem biztos, hogy lesz kedvük átvágni a Bécsi úton, aztán a Pacsirtamező és a Lajos utcán, hogy még egyszer elmerüljenek ugyanebben a témában. Kár, mert a Kiscelli Múzeum és a Budapest Galéria közös kiállítása nemcsak sokat kér, de sokat is ad a befogadónak – átfogó képet kaphatunk belőle arról, mire érdemes figyelnünk, amikor itt és most a nemzetről, a hazáról, Európáról gondolkodunk.



A visegrádi országok közös pályázatán alapuló Privát nacionalizmus-projekt 2012-ben indult, ezzel a címmel az utóbbi két évben öt kiállítást is rendeztek a környező országokban, egyet pedig itthon, Pécsen. Olyan kortárs képzőművészeti alkotásokat, videoműveket, installációkat mutatnak be ezeken a tárlatokon, amelyek mind arra kérdeznek rá, mi alapján valljuk magunkat magyarnak, szlováknak, esetleg cigánynak, miként változik a nemzetfogalmunk az Európai Unióban, és mi tartja egyben mondjuk Magyarországot akkor, amikor honfitársaink ezrei mennek külföldre dolgozni, mi pedig azzal vagyunk elfoglalva, hogy kerítést építsünk a közel-keleti bevándorlók távoltartására.



Zsidó a barátom, na és?

A menekültügy csak a Budapest Galéria egyik termében kerül elő, az olasz Adrian Paci videoművén, amely reptéri kifutópályán várakozó, csomagokkal megrakodott családokat mutat, a senkiföldjén rekedt, sehová sem tartozó embereket. Paci munkáján kívül az ukrán-orosz konfliktusra reflektáló művek hozzák be a kiállításra az aktuális politikai-közéleti témákat, illetve Putyin Oroszországa néhány, „Szüntessétek meg a rabszolgaságot!” és más hasonló feliratokkal ellátott, falécekre aggatott ruha révén is előkerül, amelyeket – az orosz Gluklya Velencei Biennálén is kiállított munkáit – a Kiscelli Múzeum pazar templomterébe helyeztek, így azok a feszületekhez is hasonlóvá válnak.

Ahogy András Edit, a tárlat kurátora is kiemelte az újságíróknak tartott bejáráson, a művek egy része többletjelentést kap a szakrális térben, míg másokat kifejezetten az adott terephez, a falfelületek, termek méretéhez igazítottak a művészek – emiatt lesz több a Privát nacionalizmus a mindenütt ugyanúgy értelmezhető, menő kortárs installációk besztof-katalógusánál, és válik a budapesti helyszínekre szabott, nekünk szóló munkák gyűjteményévé.



Azt pedig mondani sem kell, milyen nagy szüksége van a magyar embereknek arra, hogy a nemzetünkről, a nacionalista eszmékről, honfitársaink köréről gondolkodjunk. A többségi és kisebbségi társadalom viszonyáról szól a Berlinben élő Horváth Tibor Zsidó a barátom című rajza, amelyen egy általános iskolás gyerek írásképét idéző betűk hirdetik: a barátom zsidó, cigány, rokkant, és ez „nem baj”, ahogy az sem baj, ha nem a barátom egyáltalán – a sztereotípiákon alapuló ítélkezés értelmetlenségéről és a személyes, egyedi eseteken alapuló döntések fontosságáról szól ez a mű is, hasonlóan a kiállítás más darabjaihoz.

Annál aktuálisabb ez az önmagában szerencsére semmiféle újdonságértéket nem hordozó üzenet, hogy a többszörös, váltogatott és folyamatosan formálódó identitások korában azt sem könnyű kijelölni, hogy valakit mely adottsága mentén ítéljünk meg – amellett, hogy persze hülyeség is.



Kifehéredett cigányoktól a bőrbe vésett nemzetig

A cigányokat azért elég könnyű cigányozni ma is, ez nem változott az utóbbi években, évtizedekben, évszázadokban. Oláh Mara szándékosan naivnak tetsző, didaktikus szövegekkel teleirkált festményei úgy kérdeznek rá a romákkal kapcsolatos előítéletek és a roma közösségéken belüli kirekesztésének kérdéseire, mintha egy gyerek csodálkozna rá az élet nehéz dolgaira.

Pont azért megrázóak ezek a képek, mert rávilágítanak, hogy a társadalmi cselekvés színtereiről kiszorult romák éppúgy információhiányban szenvednek, mint az őket innen-onnan hallott hírek, hiedelmek alapján megítélő emberek. És akkor még szó sem esett arról, milyen ellenérzéseket vált ki a roma közösségekben mondjuk egy cigány értelmiségi, akihez egyenrangú félként viszonyulnak a többségi társadalom tagjai – Oláh Mara állítása szerint ilyen „kifehéredett” romának lenni szerfölött hasonló az otthontalanság élményéhez.


privát nacionalizmusok; Kiscelli Múzeum; kiállítás


A kisebbségi lét kérdései korántsem csak teoretikus problémák, és a kiállításon részt vevő művészek is próbálnak elszakadni az elméletektől. Martin Piaček a saját vérével színezi meg egy kördiagramnak azt a részét, amely a nem-szlovák őseinek arányát mutatja (Az én nem-szlovák vérem), Dan Perjovischi pedig magára tetováltatja, majd eltünteti a bőréről a „Románia” szót.


privát nacionalizmusok; Budapest Galéria; kiállítás


Alászállás a nemzet tudattalanjába

Aki az eddig említett művek alapján úgy gondolná, hogy a Privát nacionalizmus-kiállítás végtelenül nyomasztó, annak gyorsan elmondjuk, hogy számos munkán remekül lehet szórakozni. Például azon a videoművön, amelyben mitikus, népmesei lények számítógépes játékok hőseiként jelennek meg (Nosek Nagyvári László: A Fehérló Fia), vagy a Kis Varsó művészcsoport híres terepasztalán, ahol turulszobrok és kommunista propagandafigurák találkoznak Ferenc Józseffel és Napóleonnal, a nemzeti eszmék és nagy ideológiák kirakatbábui csapnak össze egy időn kívüli reprezentációs háború röhejes disztópiájában.


privát nacionalizmusok; Kiscelli Múzeum; kiállítás


Egy szlovák művész, Matej Kaminsky pedig abból űz sportot, hogy hazája nagy történelmi személyiségeinek szobrait nyalogatja. Ezáltal felhívja rá a figyelmet, hogy a nacionalizmust – és általában a történelmet – szinte kizárólag maszkulin, heteronormatív fogalmaknak és folyamatoknak tartjuk, a tankönyvekben eltagadva és láthatatlanná téve a nők, a melegek, a fogyatékosok történelmét. Ráadásul gúnyt űz a köztéri művészeten keresztül megnyilvánuló tekintélytiszteletből, amin itthon is lehetne élcelődni. Ha majd Orbán Viktornak szobrot emelnek, remélhetőleg lesz valaki, aki Kaminsky példáját követve szájon csókolja vagy alaposan megnyalogatja azt.


privát nacionalizmusok; Kiscelli Múzeum; kiállítás


Persze az ilyen vicces munkák ellenére a Privát nacionalizmus alapvetően agyas kiállítás, nem a hagyományos, lenyűgöző festményekből, impozáns szobrokból meg hasonló művekből álló olyan tárlat, amely igazán sok embert képes megszólítani. Erre a kiállításra sajnos nem fognak sokan elzarándokolni Óbudára, és még kevesebben lesznek, akik végigjárják mind a két, egymástól negyedórányi sétára található kiállítóteret. Ezt csak sajnálni lehet, mert gazdag és okos, imponálóan széles látókörű tárlatról van szó.

Hibaként talán csak azt lehetne felróni, hogy egymás mellé kerülnek a közép-európai kérdésekkel foglalkozó művek és a pakisztáni-indiai vagy ukrán-orosz konfliktusra reflektáló alkotások, és az utóbbi, önmagukban is külön kiállítást érdemlő témákkal óhatatlanul csak szőrmentén foglalkoznak a kurátorok.


cséfalvay nemzetállam


De ez sem feltétlenül baj, így legalább világossá válik, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül a haza meg a nemzet fogalmáról folytatott parttalan vitáinkkal. Ha máshogy nem, a másik folytonos kirekesztése révén bárkivel megtalálhatjuk a közös hangot.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!