Angelina Jolie jól megkínozta Brad Pittet

Forrás: UIP

-

A tengernél című filmből főleg az derül ki, hogy Angelina Jolie még mindig sokkal jobb színésznő, mint író vagy rendező. Brad Pitt-tel meghatóan alakítják a válságban levő házaspárt, de nem ártott volna, ha egy dramaturgot is szerződtetnek, hogy gatyába rázza a sztorit.


Angelina Jolie A tengernél (By the Sea) című filmjét az első pillanattól fogva egy hajszál választja csak el attól, hogy saját maga paródiájává váljon. A 70-es évekbeli ruhákba öltöztetett Brad Pitt és Angelina Jolie becsörtet a 70-es évekbeli szállodai szobájukba a francia Riviérán, határozott mozdulatokkal kipakolják 70-es évekbeli holmijaikat, az ablakból feltárul a gyönyörű, 70-es évekbeli kilátás. Máris túl sok, túl evidens minden. Roland (Pitt), a férj megigazítja Vanessának (Jolie), a feleségnek a hanyagul lecsapott napszemüvegét a szekrény tetején – a szétesett és a gondoskodó. Csak egy gesztus, de máris túlmagyaráz.


Brad Pitt és Angelina Jolie A tengernél című filmben


Azt mondják, a 60-as, 70-es évek francia filmjei inspirálták az író-rendező Jolie-t, de A tengernélben nyoma sincs az új hullám könnyedségének, játékosságának és szabadságának, inkább valami olyan másodvonalbeli melodrámára emlékeztet, amit nem láttam, de úgy képzelem, a szereplők folyton jelentőségteljes hangon magyarázzák el benne az érzéseiket. A filmet végig leterheli, hogy a forgatókönyv nem elég finom és nagyvonalú, mindent a szánkba rág, lehetőleg kétszer is.



Vanessa depressziós – nem tudjuk miért, de igazán könnyű kitalálni –, Roland pedig szexuálisan frusztrált író, aki képtelen írni, inkább csak vedel a helyi kávézóban, néha már reggel elkezdi. A bő kétórás film túl nagy része telik el azzal, hogy bemutatja ezt a szerencsétlen állapotot. Feltehetően Jolie szándékosan használta az ismétlést mint művészi eszközt, de nem jó érzékkel: amikor Vanessa már sokadszorra hanyatlik hátra életunt arckifejezéssel az erkélyen a napozószékébe egy újabb tökéletesen megkomponált blúz-szoknya összeállításban, miközben Roland a sokadik beszélgetését bonyolítja félrészegen a kávézó tulajdonosával (Niels Arestrup), nekünk csak az unatkozás marad.


Niels Arestrup és Brad Pitt


Az igaz, hogy addig is csodálhatjuk Christian Bergernek, Haneke operatőrének a tökéletes képeit, aki főleg természetes fényt használva egészen lágy, tompa napszínekben festi meg a filmet, ami tényleg nagyon-nagyon szép anélkül, hogy hivalkodóvá válna. Ráadásul Bergeré az érdem, hogy – talán először – néhány snittben olyannak mutatja Jolie-t, amilyen valójában (fizikailag legalábbis), egy törékeny madárkának. Nagy melle és karakteres arcvonásai miatt a színésznőt könnyű amazonnak fényképezni, de ehhez a filmhez nem ez kellett, és Berger tökéletesen kapja el a balerinacipőben tipegő kis nő sebezhetőségét.



Ahogy Jolie alakítása is remek. A fájdalmát hol gonoszkodva, férje szurkálásával levezető, hol az ágyon cseppnyi nyüszögéseket hallatva összekuporodó nő szenvedése valódivá válik a forgatókönyv hiányosságai ellenére, Jolie meggyőzően kelti életre ezt az önéletrajzi ihletésű figurát. És Pittből is kihozza a legjobbat, kevésbé látványos szerepében ő is hihető és szánható. És egyszer csak az ő kettősüktől életre kel a film. Hitelesek, szépek, működnek együtt a vásznon. Lehet, hogy Jolie írónak és rendezőnek még nem elég erős, de színésznek van olyan tehetséges, hogy saját írói és rendezői hibáin túlnőve mozgásba hozza a filmet. A színész Jolie kihúzza a pácból a rendező Jolie-t.



Vanessa és Roland lakosztálya mellé beköltözik egy fiatal, nászutas pár (Mélanie Laurent és Melvil Poupaud), akik egy kissé furcsa és vicces módon tükörré válnak a tizennégy éve házas főhősök számára. Jolie itt váratlanul megvillantja a humorát, és megint azt érezni, hogy ami a színészi játékba, a gesztusokba kódoltan jelenik meg, az pompásan működik, amit viszont sztoriszinten próbál elmesélni, az kevésbé. Mindenesetre Vanessa és Roland dinamikája egyre érdekesebbé válik, ezen a szakaszon a leglebilincselőbb a film.


A tengernél


A finálé ismét sántít: a néző már réges-régen kikövetkeztette, mitől romlott meg Vanessa és Roland házassága, és az is régóta világos, hogy Roland miről tudna írni, de a film mindkettőt félig-meddig revelációként tálalja az utolsó felvonásban. Nem szerencsés, hogy okosabbnak érezzük magunkat a forgatókönyvírónál; elegánsabb lett volna úgy strukturálni a filmet, hogy már az elején kimondják Vanessa depressziójának okát, és innen kezdenek építkezni. Akkor derült volna ki igazán, hogy megáll-e a lábán a film. Mégsem bosszantó a befejezés, mert addigra Jolie és Pitt eléggé bevont minket ennek a házaspárnak az életébe ahhoz, hogy érzelmi szinten nagyon is kielégítő legyen a búcsújuk.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!