Amikor elvesznek a színek, és jön a teljes sötétség

Fotó: Vs.hu / Kozma Zsuzsi

-

Látásukat felnőttkorukban elvesztőknek épül bentlakásos rehabilitációs intézet Tatán. Persze várnak oda olyanokat is, akik születésüktől vakok, csak eddig nem volt fontos az önállósodás. Portré Zsoltról, akinek ma már csak a látós foci hiányzik.


Tillmann Zsolt még nem volt négy éves, amikor észrevette, nem lát annyit, mint kortársai. Szülei orvostól orvosig vitték, hogy kiderüljön, mi a baj.



Mintha egy függöny lett volna az ember szeme előtt. Egyre sűrűbb szövésű.

Különböző betegségek merültek fel, végül Baján akadt egy szemész, aki vállalta, hogy megműti Zsolt szemén a szürkehályogot. „Miután a szemeimnek újra meg kellett tanulni látni, kitisztult a világ. Az ép látástól persze messze voltam” – meséli Zsolt, aki ezután igyekezett az egészséges ötévesek életét élni. Együtt játszott, focizott, pingpongozott a többi gyerekkel, természetes volt, hogy szülei normál általános iskolába íratják. Nem volt mindig könnyű a vonalon írni vagy beletalálni a kis kockás matekfüzetbe, de Zsolt kitartó volt.

16 évesen aztán hirtelen erősen romlani kezdett a látása. Már nem volt mindegy, merről esik a fény, hogy a falon vagy a plafonon van-e a lámpa. Újabb kör az orvosoknál, de a szemészek többsége csak széttárta a kezét. Aztán egy magánklinikán felvetették a fiú családjának, hogy lenne egy megoldás. Egy műtét, 2500 kilométerre Zsolték dorogi otthonától. Dollárezreket mozgósítottak a szülők és a dorogiak, hogy a kamasz tagja legyen annak a negyvenfős csoportnak, akiket műtétre vittek az orosz Csebokszáriba, Csuvasföld fővárosába.

1994-et írtunk, a szovjet egészségügyi rendszer helyett már egy kapitalista nagyvállalkozás fogadta a betegeket. A szemészeti klinika egy hatemeletes, négycsillagos szálloda földszintjén kapott helyet, a műtét végén pedig cirill feliratos VHS-kazetta várta Zsoltot, hogy visszanyert látásával megnézhesse a rajta végzett beavatkozást. Bár az operációt sikeresnek minősítették, pár hónappal később újabb Volga-parti túrára volt szükség. Szó volt lencsebeültetésről is, de azt már nem végezték el. A szürke mellé ugyanis felzárkózott a zöldhályog.

Zsolt már csak egy szemével látott, aztán szép lassan kezdett elfogyni a világ. A színek előbb elhalványultak, majd el is tűntek teljesen, aztán az alakzatok is homályosodni kezdtek, végül már fényeket sem látott.


Tisztában voltam azzal, hogy ebből nem lesz mesterlövészet, de arra sosem számítottam, hogy teljesen lecsavarják a lámpát.

Húszévesen elvesztette a látását.

Felismerni saját vakságunkat nem könnyű. A fiú is kereste a magyarázatot, azt mondogatta, csak a front okozza az átmeneti látáskiesést. De, amikor már egy hónapja „volt front”, érezte, hogy nem csak ideiglenesen tűnt el a fény.


Tudtam, hogy van élet a vakságon túl is, de azt nem, hogyan kell élni.


Nem zuhant mély depresszióba, de eltartott egy ideig, amíg dűlőre jutott magával. Helyzetét könnyebbnek tartja azoknál, akik egyik napról a másikra vakulnak meg, neki ugyanis sosem épült az élete az éleslátásra. Nem vezetett autót, masszőri munkájához pedig már korábban sem elsősorban a látása kellett.

„Már gyerekkoromban is voltak helyzetek, amikor a hallásommal kellett kiegészítenem a látásomat, néha pedig magamnak kellett kitalálnom, hogy bizonyos dolgokat hogyan tudok látni.”

Teljesen vakon azonban az ember már nem bízhat csak a saját kreativitásában, így Zsolt részt vett a Vakok Állami Intézetében egy személyre szabott, elemi rehabilitáción. Itt megtanult a többi közt látássérültként botot használni, úgy vizet tölteni, hogy minden a pohárban maradjon – egyre önállóbban élni. Mint minden érintettnek, a fiúnak is ki kellett tűznie egy célt, amit a rehabilitáció során el akar érni. Zsoltnak ez az önálló közlekedés volt.


Előbb csak a Vakok Állami Intézetén belül, majd a környező utcákon ment egyre magabiztosabban, a rutinhoz azonban évekre volt szükség. A töredezett aszfalt, a szemetelés vagy a hangjelzés nélküli közlekedési lámpák persze nem könnyítették meg az életét, a legtöbb baja mégis a túlbuzgó gyalogosokkal akadt. Volt, aki akkor is át akarta kísérni a túloldalra, amikor Zsolt nem is akart oldalt váltani. Más a zebra közepén hagyta magára a fiút egy „Jaj, jön a buszom!” felkiáltással.


Az ilyen történeteken néha hetekig röhögünk.

Vakok Intézete


Mindezek ellenére Zsolt mindenhova odaért, még az ELTE-re is, ahol szociális munkás szakon diplomázott, majd a szociálpolitika szakon is, valamint foglalkozási rehabilitációs szaktanácsadói képzést szintén elvégezte. Az oklevél átvételekor már nem masszőrként dolgozott, hanem a Vakok Állami Intézetében segít munkát szerezni más látássérült embereknek.


Nem látok, de vannak barátaim, családom, jó szakmám. És vannak nálam rosszabb helyzetben lévők. Csak a látós foci hiányzik egy kicsit.

Vakok Intézete


Tatán csak csörgőlabda nem lesz

Szabóné Berta Irén, a Vakok Állami Intézetének igazgatója szerint május végére elkészülhet a Tatára tervezett rehabilitációs központ, és a berendezés után szeptembertől már beköltözhet az első negyvenöt 16 év feletti látássérült ember, hogy szakemberek segítségével készülhessenek fel az élet nehézségeire. Mivel a foglalkoztatás is kiemelt cél, ezért az informatika- és a nyelvoktatástól sokat várnak, a call centerek világában ugyanis megnőtt a látássérültek által is végezhető, telefonos munkák száma.


Vakok Intézete

Szabóné Berta Irén


A bentlakókon kívül segítenek a bejáróknak is, de a rehabilitációhoz így is csak a 80 ezer magyar látássérült töredéke jut. Az igazgatónő azt tapasztalja, a többség nem is tud róla, hogy lenne olyan intézmény, ahol megtanítják, hogyan lehet élni látás nélkül. Erről pedig szerinte elsősorban az ismeretek hiánya, továbbá az orvosok, egészségügyi dolgozók is tehetnek, akik sokszor azt a visszavonhatatlan diagnózist is képtelenek kimondani, hogy a beteg el fogja veszíteni a látását.

A budapesti és a tatai telephely mellett a Vakok Állami Intézetének 12 megyében vannak irodái. Tata mellett az szólt, hogy a megfelelő infrastruktúra mellé véleményük szerint egy nagyon befogadó város is társult, Szabóné Berta Irénék elképzelései szerint ugyanis a rehabilitáción lévő látássérültek szoros kapcsolatot szeretnének kialakítani a településsel. Az 1,57 milliárdos beruházás költségeit az unió és a magyar állam állja, a 2600 négyzetméteres épületet 8000 négyzetméter, a rehabilitációs elveknek megfelelően kialakított udvar veszi majd körbe. A csörgőlabdapálya nem fért ugyan bele a költségvetésbe, de Szabóné Berta Irén bizakodik.