Amikor 15 millióan voltunk, akkor sem voltunk annyian

Forrás: Transindex

-

„Lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni” – mondta Antall József 1990. június 2-án, az MDF harmadik országos gyűlésén. Sajnos a szám már akkor sem stimmelt, az eltelt negyedszázad pedig tovább apasztotta a Kárpát-medencében élő magyarságot – nem csupán a határokon belül, de azokon kívül is.


A trianoni döntést megelőző utolsó, 1910-es népszámlálás szerint az Erdélyben, Felvidéken, a Vajdaságban és Kárpátalján élő magyar anyanyelvűek az adott terület teljes népességének harmadát tették ki. Ezt az arányt tekintve induló értéknek, két évtizeddel később már számottevő volt a magyar lakosság arányának zsugorodása. Az 1930-as népszámláláskor ez az arány az 1910-es értéknek csupán a 81 százalékát érte el Erdélyben, a Vajdaságban a 88 százalékát, a Felvidéken 66 százalékát, míg Kárpátalján 63 százalékát. Ekkor román területen 1,35 millió, Csehszlovákiában 600 ezer, a Vajdaságban 380 ezer, míg Kárpátalján 116 ezer magyar anyanyelvű élt.

A második világháborút követően a legjelentősebb demográfiai veszteség a felvidéki magyarokat érte, akik közül 73 ezren kerültek Magyarországra a csehszlovák–magyar lakosságcsere következtében. Így az 1930-as 17,8 százalékról 1950-re 10 százalékra esett a magyarok népességen belüli aránya, míg számuk 592 ezerről 354 ezerre csappant. Az itt élő magyarok számának 1950 és 1961 közötti növekedése annak tudható be, hogy – maguk mögött hagyva a jogfosztottság periódusát – egyre többen vallották magukat (ismét) magyarnak. Ebben az időszakban ismét félmilliónál is többen vállalták magyar identitásukat.

Az 1946-os szovjet összeírás szerint Kárpátalján mindössze 66 ezer magyar élt. Ez a háborús veszteségekkel és a magyar férfiak 1944-es tömeges elhurcolásával, valamint a tömeges meneküléssel magyarázható. Emellett a helyben maradtak jelentős része nem vállalta nemzeti hovatartozását. Ugyanakkor az 1959-es, első hivatalos szovjet népszámláláskor már 146 ezer magyart jegyeztek fel.

A Vajdaságban – a háború ellenére – a magyarok aránya nem esett vissza. Ez azonban részben annak volt köszönhető, hogy a magyaroknál jóval nagyobb fokú jogfosztással és népharaggal szembesülő németek egy része magyarnak vallotta magát. Részben ezzel magyarázható, hogy még a '70-es években is 420 ezernél is többen tartoztak a magyar kisebbséghez. Ekkor kezdődött a magyarság nagymértékű fogyása. Az utolsó (2002-es) népszámlálás szerint pedig számuk a kezdőérték 69 százaléka, csupán 290 ezer volt.

Erdélyben a magyar népesség csökkenése az 1980-as években kezdődött, majd a rendszerváltást követően fokozódott, 2002-ben pedig számuk a kezdőérték 91 százaléka, 1,4 millió fő volt. Szlovákiában és Kárpátalján a kilencvenes évekig növekedett a magyarok száma. Annak ellenére, hogy a rendszerváltást követően ezeken a területeken is megkezdődött a magyar népesség csökkenése – a Felvidéken 520 ezren, míg Ukrajnában 151 ezren vallották magukat magyarnak.

A kutatók szerint az utóbbi két évtizedben a Magyarország határain kívüli magyar közösségek demográfiai folyamataira jelentős hatással volt a migráció, mindenekelőtt a kisebbségi magyarok tömeges elvándorlása, menekülése. Ez egyrészt a közvetlen népességveszteségen, másrészt a korszerkezetre gyakorolt hatásán keresztül csökkenti a határon túli magyarság lélekszámát.



Az erdélyi magyarok számottevő migrációja a nyolcvanas évek közepén kezdődött el, amikor a Ceauşescu-rezsim krízishangulata teljes mértékben eluralkodott a társadalmon, valamint a rezsim nyílt magyarellenessége is fokozta a migrációs nyomást. A magyarokra a Románia területi integritását fenyegető, kiemelt ősellenség szerepe jutott. A gátlástalan és huzamosan tartó nyilvános megbélyegzés jelentős mértékben fokozta a magyar közösség bizonytalanságérzetét. Ebben a helyzetben általában minden román állampolgár, a sérelmek okán pedig a magyarok kiemelten is, egyre nagyobb mértékben keresték a kilépés lehetőségét, ami a nyolcvanas évek végére kiugróan magas migrációs számot eredményezett. Néhány év alatt – 1987 és 1991 között – mintegy 85 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ezt követően Magyarország irányába indult egy tanulmányi célú migráció, amely sok esetben inkább áttelepedéssel, mint hazatéréssel végződött. Összességében az utóbbi negyven évben az erdélyi magyarok migrációs vesztesége 1964 és 1992 között 133 ezer fő, 1992 és 2002 között 106 ezer fő volt.

A szlovákiai magyarság mozgása az erdélyihez képest kevésbé dokumentált. A nyolcvanas években a hivatalos vándorlási adatok tanúsága szerint a migráció elsőrendű célpontja Csehország volt. A hivatalos adatok szerint 1980–1990 között a magyarok migrációja elenyésző volt. A kimutatások szerint a szlovákiai magyarságnak a két utolsó cenzus közti migrációs népességvesztesége 2 ezer főre becsülhető.

A Jugoszlávia szétesését követő háború, majd a gazdasági krízis és a növekvő kisebbségi létbizonytalanság miatt a Vajdaságból is egyre többen kerekedtek fel. Az ottani magyarságnak a kilencvenes évek során bekövetkezett migrációs vesztesége legalább 50 ezer főre tehető.

A kárpátaljai magyarok migrációja a kilencvenes évek elején kezdődött. A Szovjetunió felbomlását követően, Ukrajna igen komoly gazdasági válsága közepette a kárpátaljai magyarok számára a kishatárforgalom, az ehhez kötődő kereskedelem, illetve a határ menti magyar területeken történő időszakos munkavállalás kiemelt jelentőséggel bírt. A véglegesen Magyarországra telepedő kárpátaljaiak száma a vajdaságiak és erdélyiek mellett nem volt számottevő, arányait tekintve viszont a kilencvenes évek második felétől Kárpátalja jelenik meg leghangsúlyosabban a magyarországi bevándorlási statisztikákban. E régióban Magyarország a mai napig stabilan kiemelt migrációs célország maradt.