Amerikai elnököt még sosem gyűlöltünk ilyen élvezettel

Fotó: Netflix / David Giesbrecht

-

Végre Magyarországon is van Netflix, így a House of Cards teljes negyedik évadját legálisan megkaptuk múlt pénteken (igaz, magyar felirat nélkül). A meglehetősen lapos harmadik szezon után az írók most nagyon belehúztak, és annyi sztoribombát robbantottak az új évadban, hogy már-már félő, ha így haladnak tovább, a sorozat felszámolja saját magát. De a lényeg, hogy Claire és Frank Underwood kettőse a régi, még mindig imádni valóan undorítóak, és egy percig sem unalmasak. (Írásunkban nem lőjük le a negyedik évad konkrét fordulatait, de a cikk a cselekmény főbb csapásirányaival kapcsolatban spoilereket tartalmaz.)


Amikor utoljára láttuk Claire és Frank Underwoodot, éppen gajra ment a házasságuk, és izgalmas kérdés volt, hogy a sorozat, amely eddig az ő kikezdhetetlen és megfékezhetetlen kettősükre alapozott, hogyan építkezik tovább két egymással szemben álló főhőssel. A rövid, spoilermentes válasz: remekül. Az első és második évad feszességét és feszültségét csak néhány epizód erejéig megközelítő, széteső harmadik évad után a negyedik megint teljes erővel robban az arcunkba, nincsenek benne üresjáratok és mellékvágányok. Az új évad legnagyobb ereje pedig éppen abban rejlik, hogy bár rengeteg sorsfordító eseményt belepréseltek ebbe a 13 epizódba, sosem távolodunk el túlságosan Claire és Frank duójától.


Kevin Spacey a House of Cards negyedik évadjában


A negyedik évad fő szála Frank küzdelme először pártján belül a jelöltségért, majd republikánus ellenfelével az elnöki posztért. A cselekmény így egy ideig párhuzamosan fut a valóságban most zajló amerikai elnökválasztási kampánnyal, majd beelőzi azt, és a választás előtt néhány héttel ér véget. Emiatt minden eddiginél aktuálisabbnak és élőbbnek hat a sorozat, amelybe most számos, a valósághoz szorosan kötődő eseményt beleírtak. Nyilvánvalóan adta magát például egy Iszlám Államról mintázott terrorszervezet szerepeltetése, ugyanakkor a széria néha egészen hátborzongatóan előrevetít konkrét eseményeket, amelyek azóta valóban bekövetkeztek. Különösen döbbenetes pillanat, amikor Claire a nyolcadik részben könnyes szemmel beszél a fegyvertartáshoz kapcsolódó ellenőrzések szigorításáról – hiszen minden bizonnyal jóval Obama januári könnyes beszéde előtt forgatták le a jelenetet.


Robin Wright


Úgy tűnik, az alkotók nemcsak azt érzik pontosan, milyen témák vannak a levegőben Washingtonban, hanem a sorozatot ért kritikákra is gyorsan reagálnak: a laposabb harmadik szezon után most nagyon érződik, hogy a negyediket tudatosan teletolták szélsőséges drámai fordulatokkal. Persze ez a fajta eszkalálódás sok sorozatnál megfigyelhető, és gyakran kamikaze akciónak bizonyul, mert az egyre kevésbé hihető események elidegeníthetik a rajongókat. A negyedik évad végére a House of Cards is ilyen szélsőségek felé sodródik, de megáll egy olyan ponton, ahonnan valószínűleg még vissza lehet térni. Végül is Frank a második évadot azzal kezdte, hogy a metró alá lökött egy újságírónőt – ha azt bevette a gyomrunk, akkor nyugodtan mehetünk vele még tovább innen is.


Kevin Spacey


A már-már túl mozgalmas (és a politikai realitásoktól egyre inkább eltávolodó) cselekményt az segít elfogadni, hogy Claire és Frank dinamikája az első pillanattól az utolsóig lebilincselő, és az ő kettősük a sorozat igazi valósága. Minden más körülöttük csak forgószínpad. Az évad első néhány epizódjának lendületét kettejük összecsapása adja, frenetikusak, amikor egymás ellen harcolnak, és azokat a visszatetsző eszközöket, amelyeket eddig ellenfeleikkel szemben alkalmaztak, most egymás ellen fordítják. Robin Wright figurája már az előző évadban is többrétegű volt, mint Kevin Spacey-é, most pedig minden korábbinál nagyobb teret kap a kibontakozásra – ráadásul Wright alkotóként is egyre nagyobb szerepet tölt be a sorozatban, az idei tizenháromból négy részt ő rendezett.


Robin Wright


Bátor húzás, hogy az évad közepén bő két részre teljesen ki is vonják a forgalomból Franket, és átadják Claire-nek a terepet. A harmadik évadnak az volt a csúcspontja, amikor Franket mellőzve Claire Oroszországban tárgyalt egy politikai fogoly szabadon bocsátásáról – most némiképp hasonló helyzet alakul ki, és megint Claire-nek drukkolunk. Néha már azt hihetnénk, hogy remekül eldöcögne ez a sorozat Kevin Spacey figurája nélkül is, de aztán mindig jön egy briliáns jelenet, amely emlékeztet minket arra, hogy a legélvezetesebb pillanatok mégiscsak azok, amikor kettejük meccseinek vagyunk tanúi. Nyílt ellenségeskedéstől kezdve kétszínű áskálódáson és kényszerű együttműködésen keresztül végül elérkezünk Claire és Frank szövetségének újbóli megszilárdulásához – ez az ív mesterien rajzolódik ki az évadból, ami legalább annyira köszönhető Wright és Spacey remek játékának, mint a precíz forgatókönyvnek.



Közben a mellékszereplők kezelése is sokkal okosabb, mint tavaly: akkor Frank kabinetfőnökének, Dougnak (Michael Kelly) a kevéssé érdekes lelki életére pazaroltak több epizódot, most viszont jóval funkcionálisabb a szerepe, és bőven befér mellé több olyan új figura, akik mind éppen annyi játékidőt és figyelmet kapnak, amennyi indokolt. A legfontosabb közülük természetesen Frank republikánus ellenfele, Will Conway, akit furcsa módon a Killing amerikai változatából ismert, svéd Joel Kinnaman alakít. Szerencsére van annyira jó színész, hogy enyhe akcentusa ellenére megvegyük ebben a szerepben. Az ő bevezetése újabb példa arra, hogy mennyire hatásosan épül fel az évad dramaturgiája: az első epizódban épp csak megmutatják, és utána öt részen keresztül tűkön ülhetünk, míg a hetedik résztől kezdve ő válik a harmadik legfontosabb szereplővé.

A Claire új politikai tanácsadóját alakító Neve Campbell is tökéletesen a helyén van, a Claire anyját játszó Ellen Burstyn fenomenális színészi jelenlétével egy ajándék, de a legötletesebb mellékszál Tom Yatesé (Paul Sparks), aki már a harmadik évadban is felbukkant mint Frank életrajzírója – és volt is köztük egy homoerotikus pillanat –, most pedig egészen új, váratlan érzelmeket hoz be, ami végső soron a Frank és Claire közti kapcsolatot árnyalja.


House of Cards, season 4, Kártyavár

Kevin Spacey és Joel Kinnaman


A magabiztos cselekményvezetéshez ebben az évadban talán minden eddiginél markánsabb képi világ is társul: bár a House of Cardsnak kezdettől nagyon következetes vizuális koncepciója volt, de mintha mostanra ez még jobban letisztult volna. A hideg színek dominálnak, ahogy eddig is, de a szürkék még acélosabbnak, a kékek még jegesebbnek tűnnek, a kompozíciók pedig még szabályosabbak: a figurák sokszor szimmetrikusan egymással szembeállítva vagy egymás mellett helyezkednek el a térben, ami rímel a köztük zajló összecsapásra vagy az aktuálisan megkötött szövetségre, máskor pedig épphogy egymás fölé tornyosulva hangsúlyozzák dominanciaharcukat.

De bármilyen magas színvonalú is forgatókönyvírói, színészi és vizuális tekintetben ez az évad, a legvégén nem biztos, hogy azon izgulunk, vajon hogyan folytatódik tovább a sztori az ötödik szezonban. Hanem inkább azon morfondírozunk, hogy most, hogy az alkotók elmentek a falig, nem szorították-e magukat rögtön sarokba. Vajon hiszünk még Claire és Frank Underwood hazugságainak jövőre is?


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!