Alföldi Róbert poénjaira síri csend a válasz

Fotó: Kultúrbrigád / Puska Judit

-

Egy színházi előadás pusztán az aktuálpolitikai áthallásoktól még nem lesz jó, ezt igazolja az Átrium Film-Színházban bemutatott Makbett. Hiába Alföldi Róbert és egy csapat tehetséges színész, a sok kikacsintást csak álmosságtól lecsukódó szemek viszonozzák.


Az abszurd drámairodalom egyik legismertebb alakja, Eugéne Ionesco lényegében nem csinált mást, mint hogy a saját stílusában újra megírta Shakespeare egyik fő művét. Az így kapott Makbett történetileg nem sokban különbözik a jól ismert Macbethtől. Hősünk itt is egy hadvezér, aki, miután egy csapat boszorkány megjósolja neki a hatalmat, meggyilkolja a királyát és megszerzi a trónt, ahonnan azonban nem sokkal később őt is letaszítják. Ionesco konkrét szöveghelyeket és jól ismert motívumokat emel át a Macbethből saját művébe, azonban az írása inkább a Shakespeare-mű paródiájának vagy vicces továbbgondolásának hat. Abszurd végleteiben bontja ki a történet számára érdekes részeit, a mindenkiben ott bujkáló hatalomvágyat, a korszakokon átívelő, folyamatos politikai áskálódást. Címszereplője mellőz minden nagyszerűséget, lényegében egy teljesen átlagos és jelentéktelen porszem a talpnyalók, majd a lázadók és az uralkodók egymásutánjában.



Már a kormány menekültellenes kampányát idéző plakátról egyértelmű volt, hogy Alföldi rendezése kifejezetten épít Ionesco drámájának aktuálpolitikai lehetőségeire. A színpadon Fidesz-narancssárgát idéző gyerekvár terül szét (látvány: Alföldi Róbert és Tihanyi Ildi), ahol játékos kiszólások és elszólások követik egymást. Többször elhangzik, hogy a reformok működnek, utalnak a határvédő kerítésre, és elhangzik egy egész szellemes Orbán-beszéd-paródia is. A szereplők Alföldi előadásaira jellemző módon öltönyt viselnek, még jobban aláhúzva a kapcsolatot a jelennel. A színészek játéka stilizált, hangsúlyozottan színházi előadást látunk, röviden szólva minden adott egy vicces, odamondós előadáshoz.


Kerekes Éva, Hevér Gábor, Fehér Balázs Benő és Orosz Ákos a Makbett című előadásban


Ami azonban Bodó Viktornak gyors egymásutánban kétszer is sikerült a Vígszínház színpadán (lásd A revizor, illetve Koldusopera), az ezúttal az Átriumban csalódást keltően félrement. Az előadás csak vonszolja magát, amin nem segít, hogy Alföldi sokszor gegek elnyújtására és, ami még rosszabb, ismétlésekre épít. A karakterek ostobasága és egysíkúsága nincs a végletekig kijátszva, de ahhoz épp eléggé, hogy sorsukat a legteljesebb közönnyel és unalommal nézzük.

A színészek ebben a helyzetben nem találják a helyüket. Orosz Ákosnak – aki a korábbi maladypés Macbeth és a szenzációsan játszott Übü után ezúttal is főszerepet alakít – csak néha sikerül megvillantania egyébként vitathatatlan tehetségét az őrültek megformálásához. Hevér Gábor Duncan királya és Bányai Kelemen Barna Bancója valamivel élettelibb, a többi színésznek azonban alig-alig sikerül lekötnie a közönséget egy-két hatásvadász poént leszámítva. A csapat ugyan még belejöhet a későbbi előadásokra az egyes szerepekbe, egyelőre azonban gyötrelmes kínlódásnak tűnnek azok a hosszú jelenetek, ahol a készítők folyamatos nevetésre számítottak a nézőtérről, de ehelyett csak síri csend fogadja őket.


Fehér Balázs Benő, Hevér Gábor és Bányai Kelemen Barna


Valamivel érdekesebbek a Gergye Krisztiánhoz köthető rövid koreográfiák. A Gergyére jellemző testiség, a szálakat hátulról mozgató szexualitás, ami időről időre felszínre tör, még érdekes is lenne a talpnyalók lázadóvá válásának okaként, de ez a motívum is hatásvadász végletekre tör – a hűség mint szopás, a gyilkosság mint szexuális erőszak ráadásul elkoptatott megoldások, már pusztán az előadásban használt mennyiségük miatt is. Ugyanígy feleslegesen sok a Magyar népmesék zenéje, a népviselet és a magyar zászló felbukkanása – ennél kevesebből is érti a mezei néző is, hogy melyik nemzetről szól az előadás, sokkal több jelentést pedig nem hordoznak.


Fábián Szabolcs és Szatory Dávid


Az egyetlen érdekes megoldás és egyben megszívlelendő gondolat egy kék macihoz kapcsolódik. A kevés kellék miatt különösen feltűnő plüssállat pontos értelme csak az előadás végén lesz világos, addig lényegében csak egy helyben várja a rendeltetését. Az utolsó jelenetben érkezik meg ugyanolyan kékben egy fiatal srác, a Fehér Balázs Benő által megformált királyfi, hogy leváltsa a trónon Makbettet. Ez a királyfi jóval emberibb, mint a többi szereplő, arcáról hiányzik a feltűnő smink, túlzások helyett szépen szaval, érezhetjük, ő a fiatalság, az új generáció, a mostaniak gyermeke. Amit mond azonban, az borzalmas és hideg: még nagyobb kegyetlenség és kéjvágy lakozik benne, mint elődeiben. Makbett és társai nem figyeltek: zsarnokoskodásaik és önző politikai érdekeik mellett megfeledkeztek az utódaikról, akik ezért még embertelenebbek lesznek, mint ők.


Kék maci


De mit lehet tenni? Az előadásban az alattvalóknak „bátorságot adó” almalevet osztanak, amitől állítólag elviselhetőbb lesz a sok borzalom. Mint az alkoholtól, eltompul az agy. A Makbett is csalódást keltően ilyen: ahelyett hogy felrázna, mozgósítana vagy vitára ingerelne, közönyössé tesz. Egyelőre tehát nincs kire visszakacsintani.


A Makbettet szeptember 24-én mutatták be az Átrium Film-Színházban. További információ az előadásról itt.