Akkor szurkolsz a legjobban, ha csendben vagy

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

Kétnapos nemzetközi vakfoci tornát rendeztek Budapesten a hétvégén. A sokszor meglepően kemény sportág cseh, lengyel és magyar képviselői a MOM Sportban csaptak össze. Szűz szemnek az élmény egyszerre volt sokkoló, lenyűgöző és végtelenül felemelő.


Bár a vakfoci egy ága paralimpiai sportág, a MOM Sportban rendezett kétnapos nemzetközi tornán nem jelentek meg szurkolóhadak. A hazai vakfoci oktatását a hétvégi torna főszervezője, a LÁSS alapítvány indította el még 2011 tavaszán. Az egyelőre szunnyadó, és itthon tanulási fázisban lévő sport a ragyogó idő ellenére is csak maroknyi szurkolót mozgósított, a beígért sztárvendég, Nyilasi Tibor sem érkezett meg a helyszínre. Aztán elkezdődött a rendezvény, és mindez többé már egyáltalán nem volt fontos. A sport és elsősorban a sportolók ugyanis átvették a főszerepet. Mi pedig csak álltunk, kapkodtuk a fejünket, és pillanatok alatt rajongóvá váltunk.



Két kapufa, egy kiáltás

A vakfoci csapatait elsősorban vak és látássérült játékosok alkotják, de nem ritka a látó sportolók részvétele sem a mezőnyben. A született és szerzett látássérülések mértéke személyenként teljesen eltérő, a pályán azonban kiegyenlítik a különbségeket.

A 4+1 fős csapatok futsal szabályokra épülő focit játszanak, egy palánkkal körbevett kispályán. A mezőnyjátékosok mind vakon, bekötött, szükség esetén leragasztott szemmel lépnek pályára, míg a kapuban egy-egy látó társuk véd. Az ellenfél kapuja mögött a csatárok élő GPS-e, az ún. guide áll, aki hangjával segíti a támadók tájékozódását és munkáját. A pálya mellett az edző, míg hátul a kapus irányítja instrukcióival a csapatot. A labda speciális, zörgő hangot ad, a meccsek 2x15 percesek. Döntetlen esetén sajátos rituálé szerint zajló büntetők döntenek: a rúgás előtt a guide külön-külön megkocogtatja a két kapufát, majd a háló mögé állva kiált, így jelzi a széleket és a közepet.



Foci-amerikai foci mix

„Vakfoci szűzként” első és talán legmegrázóbb élmény a test-test elleni küzdelmek, a kemény belépők hangja. A mindenfajta indulat nélküli ütközések egészen lenyűgözően hatnak a kispályán. A sípcsontvédőn felül a játékosokat mindössze a fejüket körülölelő, az esetleges ütéseket maximum puhítani képes pánt óvja. Az ember szíve szerint két perc után már amerikai focistának öltöztetné be a fiúkat (és az egy szem magyar női játékost), látva és hallva a labdáért folytatott küzdelem csontzenéjét.

Miközben a pályán mindez teljesen természetesnek hat: senki sem ugrik neki a másiknak egy-egy lábszárt ért rúgás után, nem „sporizik” hisztérikusan, csak megy és követi a csörgő labda útját. Fegyelmezetten, hátsó szándékok nélkül. A palánknak csapódó testek zaja egy idő után természetessé válik, bár egészen megszokni talán nem is lehet. Nem show-elem, csak a játék szerves része.



„Ne felejtsd el elhozni az aranyhalaidat!”

Bár józan paraszti ésszel is lehetett rá következtetni, azért élőben derül csak ki igazán, milyen szerepe van a szóbeli kommunikációnak és a hallható jeleknek a pályán. A szurkolóknak, a megszokottól eltérően csendben kell lenniük. Nyilván a helyzetek után és a gólörömnél jöhet a biztatás, játék közben azonban akkor támogatom valójában a csapatot, ha befogom a számat. Így aztán még koncentráltabb a figyelem a nézőtéren, és a meccseken szokványos szóváltások és kevéssé gyerekbarát rigmusok elmaradásával valahogy méltóságteljesebb az egész esemény.

A csendre többek között a speciális szabályok közé tartozó, elsőre kifejezetten mulatságosnak tűnő „voy! voy!” kiáltások miatt is szükség van. Védőként ugyanis ezzel a kifejezéssel folyamatosan jelezni kell az ellenfél támadójátékosa számára pozíciónkat. Bár a labda csörög, azért nincs extra hangereje. Lenyűgöző figyelni a játékosok rezdüléseit, a reakcióidők gyorsaságát a labda útjának változása során. Az időnként lelassuló és megálló labdákat, mivel a játékosok hangforrás híján esetenként nem találják meg, a játékvezető megcsörgeti. A bírók ugyanígy segítenek a szöglet és büntetők esetén is.



A csehek tesztelni jöttek

A BSC Praha egy elképesztően fiatal csapattal érkezett. A vezetők nem titkolt szándékkal „beavatni” akarták a javarészt éppen csak középiskolás játékosokat, stresszhelyzetben, ismeretlen, erősebb ellenfelekkel szemben. A fiatal csapat focistái kisebbek és törékenyebbek is voltak a torna másik két résztvevőjénél, ráadásul a legapróbb fiút küldték fel csatárnak, akit sokszor szinte bedaráltak az ellenfelek. Ennek ellenére a nyitómérkőzést 0-0-ra lehozták, mi több, végül büntetőkkel meg is nyerték.


Nemzetközi Vakfocitorna


De hát a lengyelek látnak!

A Sprint Wrocław csapata már első ránézésre veszélyes ellenfélnek tűnt. A láthatóan edzett, sportos alkatú lengyel fiúk közül mindössze egy játékost vezetett állandóan kísérő. A többiek kitűnően tájékozódtak, és önállóan közlekedtek ismeretlen terepen is. A nézők gyanakodva figyelték a Polska feliratú, kék melegítős játékosokat: mégis mit lehet kezdeni egy csapat ellen, akiknek a mozgásából árad a magabiztosság és a foci tökéletes, látók számára egyértelmű ismerete? Aztán megkezdődött az első mérkőzés és kiderült, bizony van egy nagy csavar a sportágban!

Miközben a látó, vagy kisebb fokú látássérüléssel élő játékosok labdavezetése, labdatartása és technikája kifinomultabbnak mutatkozott, addig többségük tájékozódása a pályán sokkal kevésbé tűnt rutinosnak, mint a született, vagy kisebb látásmaradvánnyal élő focistáké. A tér értelmezése, az irányok ismerete, és talán első sorban a hanghatások feldolgozása a vak focistáknál alapértelmezett tulajdonság. Látóként viszont nulláról kell megtanulni az érzékszervünk kikapcsolásával járó tájékozódást.

Hiába brillírozott néha a lengyel csapat, húzogatások, cselek ide vagy oda, mezőnyből nem tudta bevenni a magyar kaput – igaz, végül megnyerte a bajnokságot.


Nemzetközi Vakfocitorna


Magyar vs szláv guide

Min múlik hát a jó teljesítmény? A guide szerepe egyértelműen döntő: az ellenfél kapuja mögött álló szakember hangjával folyamatosan segíti és irányítja a csapatot. Az edző által kidolgozott taktikán felül ő az, aki meghatározza a támadójáték stílusát és menetét. Izgalmas különbséget figyeltünk meg a szláv és a magyar guide-ok munkája közt: míg a cseh és lengyel játékosokat rövid, szinte katonás, precíz koordinátákat rejtő vezényszavakkal irányították, addig a magyar focisták sokkal nagyobb szabadságot élvezhettek a pályán. Az önállóbb játék egyébként úgy tűnt, fekszik a csapatnak, kitűnően érzik és értik egymást, az ellenfelekhez képest pedig taktikailag talán kreatívabbak is voltak.


Nemzetközi Vakfocitorna


Új értelmet nyer a VIP

„Szegény, árva vakok vagyunk, akiket itt felejtettek a pályán! Segítsenek rajtunk” – kiált kajánul Szabó István, a LÁSS Budapest csapatkapitánya az egyik meccset követően, miután a csapat fele a szokásos módon egymás vállára tett kézzel, egy sorban levonult a pályáról. Páran azonban, Szabóval együtt a meccs tanulságainak megtárgyalása közben lemaradtak. A szurkolók a felszabadult röhögéstől magukhoz térve paskolni kezdték a pályát körbeölelő palánkot, így irányítva maguk felé a játékosokat, akik végül néhány önkéntes segítségével beérték az öltözőbe tartó csapatot.

A szombat esti csapatmegbeszélés annyira kötetlen volt, hogy beülhettünk kibicelni. Benedek Richárd, Ricsi bácsi szigorúan csak egy sört engedélyezett a játékosoknak, tekintettel a vasárnapi meccsekre. A fergeteges hangulat úgysem a sörön múlt, jöttek a sztorik a külföldi utakról, edzőmeccsekről.

És persze a poénok. Mint amikor az oldott hangulatban a csapat egyik csatára – aki civilben jogászként dolgozik – megfejtette élete talányát: „Külföldön rendszeresen VIP vendégkártyát kapok. Soha nem értettem, mi a fenétől vagyok én ennyire baromira fontos személy odakint.


Évekig tartott, mire rájöttem, hogy a VIP az én esetemben a visually impairied person (csökkent látóképességű személy) rövidítése.

Hivatalosan Sprint Wroclaw, Láss Budapest, BSC Prága lett a torna végeredménye, ám sokkal jobban jellemzi a rendezvény szellemiségét a következő Facebook-bejegyzés: „Mindenki bajnok lett, gratulálunk!”