Akiknek a foci jelenti az egyetlen esélyt

Fotó: MTI / Balogh Zoltán

-

Evidenciaként kezelik világszerte, hogy a sport integrálja a társadalmat, ám Magyarországon ez nem nagyon működik. A legfőbb gond az, hogy bár vannak, akik felkarolják a mélyszegénységben élő tehetségeket, ők így sem tudnak kitörni a szegregáció szorításából. Ezt a problémát beszélték át a minapi Futball és társadalmi integráció című rendezvény résztvevői – köztük a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) illetékesei –, és ha körülményesen is, eljutottak oda, amit a moderátor, Hadas Miklós szociológus professzor ajánlott: „A cél, hogy ne csak beszéljünk, hanem tényleges változásokat is előidézzünk”.


„Szinte lehetetlen feladatra vállalkoztunk, amikor szociális munkásként a nulláról indulva elkezdtünk dolgozni a roma telepeken élő gyerekekkel – kezdte Maka István, a Máltai Szeretetszolgálat futsalprogramjának egyik vezetője. – Először Monoron hoztunk létre egyesületet, velük már a felnőtt NB II-es bajnokságban szereplünk, miközben ma már a Jelenlét program keretében hat helyszínen mintegy 150-200 gyerek sportol.”

Csaknem teljesen elzárt telepekről van szó, ahol olykor néhány tucat, esetleg pár száz ember él. A hasonló telepekre születő gyerekek sokszor nem járnak iskolába, nincsenek kapcsolatban a társadalom alapvető intézményeivel. Már a „napirend” fogalmának kialakítása is komoly munka, az itteni gyerekeknek ugyanis semmit sem jelent, ha azt mondják nekik, legyenek tízre a pályán. „A társadalom nagyon nagy elvárásokat támaszt a roma közösségek felé – mondja Maka –, holott sok idő alatt, apró kis célokkal lehet eredményeket elérni.”



Bennük ég a tűz

De milyenek is ezek a gyerekek? „A jómódban élő fiúkban nem éreztem a tüzet – meséli Lugosi Zoltán, aki Salgótarján külvárosában, Zagyvapálfalván dolgozik egy csapattal, és pesti srác létére már le is költözött oda a feleségével. – Aztán láttam, hogy a roma gyerekek télen, szakadó hóban, meg nyáron, negyvenfokos melegben is ott vannak a pályán, és fociznak. Elhűltem, miket tudnak a salakon, ahol a testi épségüket sem kímélve játszottak.”


A máltaiak programjához csatlakozó edző, Tóth Keve azt tapasztalta, hogy amikor „fehérként” megérkezett, mindegy volt, mit akar mondani, eleve elutasították. Hosszas próbálkozások után azt vette észre, hogy a szülőket kell tudni megszólítani, mert akkor a gyerek már könnyebben mond igent vagy nemet, ugyanis nem kell szembeszegülnie a családjával. „Másfél éve dolgozunk ezen, és mindig meg kell küzdeni ilyen szituációkkal. Viszont ahol működik, ott nagyon terjed a pozitív hatás, például a gyerek még a szomszéd gyerekére is rászól: Miért nem mész edzeni, miért csavarogsz?” – hoz fel egy példát arra, hogy a foci számukra több mint sport, nevelni is lehet vele.

A máltaiak egységes rendszert hoztak létre, minden edző ugyanazokat a gyakorlatokat csinálja, még az egyforma szóhasználatra is ügyelnek, így „ha Monoron valaki lebetegszik, és felhívom a tatabányai edzőt, hogy ugorjon be, akkor három perc alatt megtalálja a kapcsolatot a gyerekekkel”.


ha nem is a teljes csapattal, majd egyszer csak! de a hangulat jó volt! :)

Szerző: Keve Tóth2015. november 3.

Nem csak a cigányok

Sárközi Tamás Bátonytenyeréből – ahol „az egyik vezető hozza a fát, én meg a gyerekeknek cipőt” – jutott el az NB I-be. Tavaly májusban, 19 évesen, a Mezőkövesdben mutatkozott be a Fradi ellen. „Azt mondták a szüleim, hogy neked nem száz, hanem százhúsz százalékot kell teljesítened, a pályán és azon kívül is. Azért fontos a civil szervezetek munkája, mert megtanulunk úgy gondolkodni a világról, hogy elsősorban emberek legyünk, és csak aztán focisták.” Sárközi szülei egy alkalommal még a frizsidert is eladták, hogy ő folytathassa a focit. Büszke is rájuk, viszont nagyon bosszantja, hogy „nincs olyan, hogy elmegyünk egy szegény régióba, megfogjuk a gyerek kezét és nevelni kezdjük. Miért? Láttam más gyerekeket, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy őket miért nem keresték meg. Azok az edzőim, akikre úgy néztem, mint egy miniszterelnökre, nem csináltak semmit, és csalódtam bennünk. És nem csak cigány, de magyar szegény régiók is vannak, és az ott élők is tehetségesek.”

A civil szervezeteknek a képzés színvonala is fontos. Tóth elmesélt erről egy történetet: Monoron fociztak a srácai, és a helyi sportklubba járó fehér kisfiú a végén odament hozzájuk, megkérdezte, hogy hol játszanak, mert nagyon jók. Mikor a roma gyerekek mondták, hogy itt a városban, akkor a kisfiú megkérdezte, lehet-e náluk focizni, majd már aznap délután velük edzett. „Ez a fordított integráció” – jegyezte meg Maka. Tóth nem érti, hogy az akadémiák „egymástól lopkodnak kétszáz gyereket”, pedig ha lejjebb lépnének egy lépcsőfokot, ezer tehetséget találnának.

„Rengeteg olyan történet van, hogy hogyan nem lettem focista – vette át a szót Szőke Zsuzsa, a Polgár Alapítvány Futball Tehetségmentő Programjának vezetője. – Feltérképeztük ezeket, és rátaláltunk sok anomáliára. Kifejlesztettünk egy módszert, amelynek keretében a grundon a nagypapa, egy valaha volt focista, képezte a gyerekeket. Abban az évben ezer gyereket mértünk fel, majd megmutattuk őket rendes kluboknak, és simán felvették őket. Voltak itt-ott lemaradásaik, de gyorsak voltak, és nagyon motiváltak, ezért tárt karokkal várták őket a vezető futballakadémiák is. Pedig ők nem jártak szervezett edzésre az óvodától kezdve.”

Kis pénz, kis foci, még kisebb integráció

Ahogy a fenti történetekből kiderül, az elmúlt években több civil szervezet is komoly tapasztalatot halmozott fel a mélyszegénységben élőkről, arról, hogyan kell megszólítani őket, milyen traumáik lehetnek, milyen problémákkal szembesülnek. Lassan viszont felszínre bukkantak a beszélgetés során a problémák is. Vannak falvak, ahol 40-45 ezer forintért dolgoznak az edzők, Lugosi – aki Salgótarjánban két, többgyerekes szülővel foglalkozik mintegy száz gyerekkel – ezért azt szeretné, ha kaphatnának közmunkás bért az edzők. Maka úgy látja, ha a rátermettebb szülőkből képeznek edzőket, „abban van erő”.


A Polgár Alapítvány szervezett körülmények közt, de a közösségi foci előnyeit nem elveszítve edzené a gyerekeket, de számtalan problémába ütközött: „nincs pálya, nincs felszerelés, nincs szakember”, pedig számításai szerint, ha sikerülne becsatornázni a Bozsik-programba ezeket a szegény településeket, az érdemi tömegesítést jelentene az MLSZ-nek. A végcél az lehetne, hogy „olyan százalékban focizzanak az élvonalban romák, amilyen százalékban jelen vannak a lakosságban. Az MLSZ-nek jelenleg nincs kimondottan szociális, romákat felzárkóztató programja, ráadásul mindkét fél programja eleve szegregáló, mert a roma programokban kizárólag romák vannak – folytatta Szőke. – Tovább kell gondolni, hogy a kis cigány csapatok hogyan illeszkednek majd be a rendszerbe, mert csak akkor beszélhetnénk integrációról.”

Jogi jellegű probléma, hogy a civil szervezetek nem mindenhol igényelhetnek TAO-támogatást, vagy nem tudják hatékonyan lehívni azokat. A TAO-hoz ugyanis igazolt játékosok kellenek, tehát versenyeztetni kellene a gyerekeket, ami viszont még többe kerülne. És a TAO-ból épült szép műfüves pálya is lehet átok, ahogy Lugosi fogalmazott, „amikor lekerültem, öt éve még állandóan fociztak a salakoson, most meg gyönyörű műfüves pályák vannak óránként egy ötezresért, amit senki nem tud kibérelni, ezért most üresen állnak”. Ráadásul több esetben 70-80 kilométereket kell utazni egy bajnoki meccsért, ami szintén súlyos pénzekbe kerül.



Önkritikus és nyitott MLSZ

A többször megszólított MLSZ részéről Kovács Szilveszter hangsúlyozta, hogy „minden kritikát megszívlelünk, és önkritikusak vagyunk”. Bár a szövetség komoly erőfeszítéseket tett a tömegbázis növelésére – amit a civil szervezetek sem vitattak –, elsősorban a köznevelési programon keresztül igyekezett elérni a gyerekeket. Noha a Bozsik-programba összesen 2500 iskolát és óvodát vontak be, ezzel – ahogy több hozzászóló is megjegyezte – éppen a többségi társadalom körülményeit javítják tovább, miközben nincs meg az a speciális tudásuk, amit a különböző alapítványok már felhalmoztak.


A kérdés a beszélgetés végéig nyitva maradt: megpróbálja-e az MLSZ beépíteni a rendszerbe ezeket a kallódó fiatalokat? A civil szervezetek pénze csak arra elég, hogy fenntarthatóak legyenek a programjaik, de fájdalmasan kevés ahhoz, hogy felkutassanak és felkaroljanak mindenkit; és úgy érzik, eddig a szövetség sem segített. Ahogy Szőke Zsuzsa testvére, Judit fogalmazott: „Az MLSZ nem vette komolyan a hátrányos helyzetű gyerekek témáját. Azt se látom, hogy ellenséges lenne, de működtet egy hatalmas rendszert, ahol egy olyan pici civil szervezet, mint a miénk, inkább csak egy probléma.”

Azonban a szövetség képviselői tettek finom utalásokat a nyitottságukra, ezért a beszélgetés végén rákérdeztünk: elkezdődnek-e az egyeztetések a civilekkel? Mind Kovács, mind a szintén az MLSZ-t képviselő Őze Tibor elismerte, hogy a szövetség eddig nem megfelelően foglalkozott a kérdéssel, ám kész tárgyalásokat indítani. Elképzelhető, hogy a cél érdekében módosítani kell majd a Bozsik-program intézményi és jogi hátterét, ám erre is van hajlandóság a szövetségnél. Megkérdeztük, ideális esetben milyen hamar hozhatnak kézzelfogható eredményeket az egyeztetések, mire az MLSZ részéről azt mondták: remélhetőleg egy-másfél éven belül.


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!