Akik fölényesen gyalogoltak át a pokol összes bugyrán

Fotó: MTI/MTVA / Czeglédi Zsolt

-

Vári oroszoknak lőtt svédcsavargólja, a szerbek elleni thriller, az amcsik elleni sima ügy Pekingben. Aztán kudarc Londonban, de jön Benedek, és vele előtérbe kerülnek a Varga testvérek. Kis magyar pólótöri, 3. rész.


A magyar pólót az teszi lenyűgözően egyedivé, hogy a sportág hőskorától a jelenig folyamatosan az elithez tartozott. A korai uralkodók közül idővel, a harmincas évek elejére eltűntek a britek, a franciák, majd a németek voltak az igazán nagy ellenfelek, az ő csillaguk a második világháború kitörésével áldozott le – aztán váltott műszakban kellett vívni az olaszokkal, jugoszlávokkal, és miután megtanítottuk őket, a szovjetekkel, később a spanyolokkal is. Ám miközben nálunk voltaképpen egyetlen igazán sikertelen korszakot jegyezhetünk fel (a nyolcvanas évek második fele a barcelonai olimpiáig), addig a többieknek rendre akadtak szürkébb periódusaik, amikor el-eltűntek a színről. Mi mindig ott voltunk, függetlenül attól, hogy a szabályok miként változtak, és gyakorlatilag legalább olyan hosszan tudnánk sorolni, hogy abból az ezüstből vagy bronzból csak azért nem lett arany, mert..., mint amilyen végtelennek tetsző a sikerek krónikája.

Tárlatvezetés a panteonban, harmadik rész.


VII. terem – Az újkor gladiátorai Kásás Tamással

Szerencsére, a magyar vízilabda még véletlenül sem jutott a futball sorsára: avagy a rendszerváltás után gyorsan előtérbe kerültek azok, akik a páratlan szellemi tőkét ismét fialtatni kezdték. A tudás, az intelligencia csak picit nyomódott el – hogy aztán újfent visszavezesse oda a sportágat, ahová való: a világ tetejére.

A hetvenes évek aranykorának nagyságai elsőrangúan dolgoztak: a külföldről hazatérők elhozták a kilencvenes évek elejét uraló mediterrán póló taktikai-fizikai felkészítési módszereit, ezt már csak meg kellett „színezni” a magyar változat haladó hagyományaival, avagy jók voltak az olaszok is, a spanyolok is, ám ha arról volt szó, hogy valami zseniálisat kell mutatni, megint csak az évszázados tudásanyagból építkező magyarokon volt a sor.

Természetesen beletelt egy fél évtizedbe, hogy a korábban kevésbé rigorózus taktikai fegyelem alapvetéssé váljék, hogy végre mindenki elfogadja,


előbb védekezünk, azután támadunk

– ám miután ez részévé lett a nagy egésznek, újabb páratlan hódítás vette kezdetét.

A képességek és készségek alapján már Horkai György válogatottja is révbe érhetett volna az 1996-os olimpián – ne feledjük, az 1995-ös világkupa-diadal 16 évnyi, sosem látott hosszúságú aranyszünetnek vetett véget –, akkor azonban még egy pici hiányzott.


Könnyek: Benedek Tibor és Gerendás György


Később ez megérkezett, köszönhetően annak, hogy az 1975–77-es időszakban igencsak különösen álltak a csillagok a Kárpát-medence fölött.


Sosem született még annyi jó csapatjátékos, mint akkoriban: e generáció szülöttei jutottak ki hosszú idő után fociban az olimpiára, emelték sosem látott magasságokba a jégkorongot, és voltak képesek olyan fejezetet írni a vízilabda történetében, ami még az oly dicső ősöknek sem sikerült korábban.

Kemény Dénes vezetésével három egymást követő olimpián diadalmaskodott a csapat, melyből már csak az aranymennyiség okán is érdemes azt a hat játékost kiemelni, akik kapásból 10 fősre emelték az addig csupán négy tagot számláló elitklub létszámát – két „őskori” brithez, valamint a legendás Gyarmati–Kárpáti-duóhoz csatlakozott háromszoros olimpiai bajnokként Benedek Tibor, Biros Péter, Kásás Tamás, Kiss Gergely, Molnár Tamás és Szécsi Zoltán.

Sikereik értékét növeli, hogy sosem volt annyira éles a versengés, mint az ő korszakukban: míg Németh Jameszéknál csupán a németek, azt követően pedig az oroszok, jugoszlávok és néha az olaszok voltak a riválisok, addig a Kemény-érában az oroszok, osztódás után a jugók (később szerbek és montenegróiak) és a horvátok, a kilencvenes évek két olimpiáját megnyerő olaszok és spanyolok, az athéni játékok örve alatt bitangul megerősödött görögök, valamint az egy-egy meccs erejéig bármikor életveszélyes amerikaiak és németek korántsem diszkrét társaságában kellett helytállni.


Az első: Sydney


Az 1997-ben kezdődő időszakban rendszeresen az olimpiai ciklusok második két évében vált igazán dominánssá a társaság, amikorra Kemény doktor újra és újra megtalálta a nyertes formulát, és rendre tökéletes egységgé csiszolta a falanxot. A páratlan sikereket hozó korszak – három egymást követő olimpiát (kilenc év leforgása alatt) addig még nem nyert senki vízilabdában – csúcsára látvány tekintetében az 1999-es esztendő kívánkozik. Ez egyike volt az utolsó békeéveknek, amikor még nem a fojtogatás volt a(z engedélyezett) divat védekezésben: a firenzei Eb-diadal, legelébb is a horvátok elleni, 15-12-re megnyert finálé alighanem minden idők leglenyűgözőbb vízilabda-mérkőzése volt, a játék magasiskolája (az ellenfél részéről is), egész estés varázslat, páratlan izgalmak közepette. Sőt, a sydney-i olimpia voltaképpeni fináléja, a jugók elleni elődöntő sem idézte az utóbbi időkben megszokott trancsírozást – az is játék volt, a jobbikból. Az oroszok elleni, igencsak egyoldalúra sikerült döntőből azért vigyük magunkkal Vári Attila nyolcméteres svédcsavargólját az első negyed utolsó másodperceiből – azzal sikerült úgy letaglóznia az orosz kapust, Makszimovot, hogy mire lecserélték, már 8-2-re vezettünk félidőben.

Hanem a Kemény-éra legnagyszerűbb diadala mind között az athéni olimpiai arany volt – és nem is elsősorban az örökkön emlékezetes, szerbek elleni thriller okán.


Hanem az egész, ahogy végigmentünk a pokol összes bugyrán, elképesztő magabiztossággal, rendíthetetlenül.

Először is, a mediterrán maffia összerakta minden idők leggyilkosabb olimpiai csoportját (hosszú talpas poharakból sorsoltak, a golyók nem egymás mellett, hanem egymás fölött voltak, azaz csak levették azt, amelyik feljebb volt): egy hatosba került Magyarország, Jugoszlávia, Horvátország, Oroszország és az Egyesült Államok – az akkori erőviszonyok közepette ennél brutálisabbat papíron sem lehetett volna összeállítani (és csak hárman léptek tovább, amúgy Kazahsztán volt a hatodik, exorosz válogatottakkal, azaz az sem számított pihenőnapnak). Ebből a csoportból mentünk tovább öt győzelemmel. És nem véletlen, hogy az elődöntőben az oroszokat, a fináléban meg a jugókat kaptuk vissza. Olimpiákon még sohasem fordult elő, hogy a későbbi győztesnek kétszer kellett megvernie az ezüst- és a bronzérmest. Megtettük. A szintén szédületes játékerőt képviselő jugoszlávokat pedig a torna nyitónapján, majd a fináléban győztük le úgy, hogy az utolsó negyedben mindkétszer 3-0-lal fordítottunk.


Kiss Gergely; Benedek Tibor; Madaras Norbert; Szécsi Zoltán; Kemény Dénes

A második: Athén


Ilyenre más nem lett volna képes. (Előképként a 2002-es világkupán, Belgrádban három nap alatt kétszer vertük meg őket négyezer üvöltő nézőjük előtt – utóbb elcsendesedtek persze –, ami megint csak a „Hungarians only” kategória.)

A harmadik ciklus – melyben megint csak új szabályok jöttek, hosszabb játékidővel, ötméteressel, öt méteren túlról rálőhető szabaddobással – már egy picit a leszálló ág jegyeit mutatta, már annyiban, hogy ezúttal a harmadik évben nem lett meg az arany (mint 1999-ben az Eb-n és a vk-n, illetve 2003-ban a vb-n és a Világligában), igaz, a 2007-es melbourne-i vb-döntőt művészet volt elveszíteni. Mégis, először fordult elő, hogy az utolsó negyedben mi vezettünk kettővel, ám végül az ellenfél örülhetett; a kihagyott ziccerek miatt szinte megnyerettük a meccset a horvátokkal.


Olympics Day 16 - Water Polo

A harmadik: Peking


Mindazonáltal az olimpiát megint csak behúztuk Pekingben – ez afféle igencsak megérdemelt bónusz volt, avagy megint kiderült: az intelligencia, a játéktudás kellő szinten tartva elegendő ahhoz, hogy jéghideg profizmussal történelmet írjon egy kiváló csapat.


VIII. terem – A jelenkor a Varga testvérekkel

A londoni játékok felé haladva a pólóvilág folyvást azt mondogatta: egyértelmű, még mindig a magyaroktól kell tartani a legjobban, hanem kérdés, hogy a „még inkább történelmi” negyedik bajnoki címnek nekigyürkőző nagy öregek (Kásás, Biros, Szécsi, Kiss) visszavonulása után vajon meddig zuhan a magyar csapat.

Nos, kiderült: nem zuhan az semeddig. Sőt. Londonban megrogyott ugyan, ám kellő tárgyilagossággal nézve megállapítható: valahol törvényszerű volt, hogy az 1997-es athéni Világkupától a 2008-as pekingi olimpiáig tartó extatikus széria utáni négy év ráadásnak volt szánva inkább, nem megújulásnak – és ebből ezúttal nem tudtunk többet kihozni. Bár Madaras Norbert – az egyetlen, aki ott volt a 2003-as és a mindjárt megéneklendő 2013-as világbajnok csapatban – amondó, azért sokkal több volt a 2009–12-es ciklusban is (ha a 2011-es vb magyar–szerb elődöntőjének első három negyedére gondolunk, akkor tényleg: az 1999 volt, vagy még annál is több!).

Mindazonáltal ekkor már nem az jellemezte a gárdát, mint korábban, avagy


a nyűglődő öregekről sosem lehetett tudni, hajlandóak-e jönni, vagy sem, ha igen, mire képesek, ráadásul abban a négy évben valósággal nyakon öntötte a válogatottat az, ami a megelőző 12-ben soha: a kulcsemberek váratlan sérülései, hullámszerűen.

Az például alighanem örökkön ábránd marad, hogy egyszer az életben lássuk, mire menne a csapat a méreteikkel és képességeikkel a sportág magyar hőskorát idéző, ám együtt, teljesen egészségesen és fitten egyetlen világversenyen sem játszó Kis Gábor–Hárai Balázs-centerduóval.


Kásás Tamás

Bánat, Kásás


Aztán persze ott volt a dilemma: ha Kásás Tamás, e minden génjében vízilabdára hangolt zseni – a pólóhistória egyetlen játékosa, aki az összes jelentős nemzetközi trófeát legalább egyszer megnyerte válogatott-, utánpótlásválogatott- és klubszinten – játszani akar, akkor nem lehet a kispadon fonnyasztani, mert... Mert nem lehet. Meg Biros Pétert sem. A jogosnak tetsző kérdést ugyanakkor a sportágat egyre ellentmondásosabban irányító, ugyanakkor játékosként olimpiát, edzőként pedig világbajnokságot nyerő, azaz mégiscsak szakembernek számító olasz, Gianni Lonzi fogalmazta meg:


De miért nem játszatják többet a Varga testvéreket? Náluk ma nincs jobb az egész világon.

Bár mindketten ott voltak a pekingi csapatban, és hozzátették a magukét a sikerhez – Varga Dumi nulla fokból lőtt gólját nem lehet elégszer visszanézni az amcsik elleni döntőről –, valahogy nem jutott nekik elég tér és idő.


Varga Dániel; Varga Dénes

Nincs náluk jobb az egész világon


Amikor jutott, immáron Benedek Tibor kapitánysága alatt, mindjárt kiderült, mire képesek. Mi tagadás, magunk sem gondoltuk volna, hogy a legendás játékos megbízatása első évében rögtön világbajnoki aranyéremig kormányozza a társaságot. De megtette.

Ez megint csak a magyar vízilabda páratlanságát volt hivatott bizonyítani. Mindenki úgy gondolta, most egy darabig nem kell törődni velünk – aztán ott álltak egy augusztusi szombat estén,


és megint csak azt nézték, ami 1926 óta csupán kisebb megszakításokkal állandó programnak számít a vízilabdatornákon: a magyarok ünnepelnek a dobogó tetején.

A két Varga, Dániel és Dénes zsenialitása, a korábbi második vonalból előrelépő kiváló játékosok robbanása (Hosnyánszky Norbert, Szivós Márton) és persze a mai vízilabdasikerek alfájának és ómegájának számító kapusteljesítmény (Nagy Viktor jóvoltából) meghozta a kivételes diadalt.


Varga Dániel; Nagy Viktor; Gór-Nagy Miklós; Madaras Norbert; Szívós Márton; Bátori Bence; Vámos Márton; Decker Ádám; Hosnyánszky Norbert; Varga Dénes; Hárai Balázs; Bedő Krisztián; Decker Attila; Benedek Tibor; Gergely István

Kontinuitás, Barcelona


A Kemény-érában arra lehettünk büszkék, hogy 1997 és 2008 között 25 nagy nemzetközi tornából 23 alkalommal dobogón állt a csapat – Benedek Tibor első két évében pedig szintén elég impozáns a mérleg: öt kiemelt torna, öt döntő, a legrangosabbat, a vb-t megnyerték, és egyszer csak elkapják végre a szerbeket egy fináléban is (a 2014-es budapesti Eb-n ez még nem sikerült, 12-7 a döntőben, nem ide).

De: folytatása következik. És így, a tárlatvezetés végére érve tán egyértelmű, miért tesszük hozzá: garantáltan.


Lájkolj minket a Facebookon!