Akik a kivonulást választották

Fotó: Fox Searchlight Pictures / Anne Marie Fox

-

Nemrég Reese Witherspoon Oscar-jelölése egy olyan valós történetre irányította itthon is a figyelmet, amelynek főszereplője egy vadonba tett ezer mérföldes zarándoklattal találja meg a kiutat saját meghasonlottságából és lelki válságából. Nem ő volt az első, aki a kivonulást választotta, hogy megtalálja önmagát. Volt olyan, akinek a története Gandhira és Tolsztojra is hatást gyakorolt, de olyan is, aki belehalt az Odüsszeiájába. Három fontos könyv az igazság kereséséről a vadon bűvöletében.


Henry David Thoreau: Walden, avagy az élet az erdőben

Henry David Thoreau amerikai író, költő, filozófus, rabszolga-felszabadító, adómegtagadó, természettudós, földmérő és történész alig 30 évesen döntött úgy, hogy két évre maga mögött hagyja a civilizált társadalmat. Választása a Massachusetts államban található festői szépségű Walden-tóra esett, ahová 1845. július 4-én érkezett meg. Thoreau komolyan vette a rituális kivonulást a természetbe, hiszen a kunyhóját saját kezűleg építette meg, táplálékához pedig szinte kizárólag nomád módszerekkel, főként gyűjtögetés, halászat és növénytermesztés révén jutott hozzá. Végül összesen két évet, két hónapot és két napot töltött természet- és lélekbúvárkodással a rengetegben, az itt szerzett spirituális élményeit pedig évekkel később legismertebb művében, a Walden, avagy az élet az erdőben című filozofikus hangvételű naplójában osztotta meg.

Az 1854-ben megjelent meditatív és költői feljegyzésekben Thoreau nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy leásson az emberi élet alapjáig, és megtalálja az igazi szabadsághoz szükséges tárgyi feltételek minimumát. Vérbeli jenkiként egy pillanatra sem veszíti szem elől a dolgok gyakorlati értékét, és éppúgy ítéletet mond korának piperkőc öltözködési szokásai felett, mint ahogyan pellengérre állítja az egyetemi előadótermekben megszerezhető elméleti tudás értékét is. Ezt persze bárki megteheti, Thoreau azonban nem elégszik meg ennyivel, és az amerikai őslakosok életmódját tanulmányozva alternatívát is kínál. Helyenként szinte megmosolyogtató részletességgel dokumentálja nomád életének körülményeit, ami nagyban megkönnyíti azoknak a dolgát, akik szívesen kipróbálnák, hogy milyen lehet az élet a vadonban. A Walden lapjain részletes leírást találunk rönkház építéséről, a szükséges növények termesztéséről és persze a vadon szépségéről, ami már önmagában is rabul ejti az olvasókat. Henry David Thoreau minden kivonuló őstípusa és atyja, szavai több mint másfél évszázaddal később is érvényesek, az államról és az önkéntes rabszolgaságról vallott nézetei pedig mintha egyre aktuálisabbak lennének.


Henry David Thoreau


Önkéntes erdei száműzetése során egy másik meghatározó élményben is része volt. 1846 nyarán belebotlott egy adóbehajtóba, aki hatévnyi tartozást követelt tőle, de hiába. Thoreau-ról már évekkel korábban elterjedt egy olyan legenda, miszerint harvardi egyetemistaként nem volt hajlandó befizetni az ötdolláros illetéket a diplomájáért. Ennek tükrében talán nem is olyan meglepő, hogy megtagadta az adófizetést a rabszolgaságot támogató, illetve Mexikóval háborúba keveredett hazájának. Büntetésül egy napot börtönben töltött, majd az egyik rokona a tiltakozása ellenére kifizette helyette az elmaradást. Sajátos társadalmi meggyőződésének az 1849-es A polgári engedetlenség iránti kötelességről című esszéjében adott hangot, ami később óriási hatást gyakorolt Lev Tolsztojra, Mahátma Gandhira és Martin Luther Kingre is.

A költő Walt Whitman és a transzcendentalista gondolkodó, Ralph Waldo Emerson legfőbb szellemi, illetve kortársaként Thoreau szinte egész felnőttkorában szülei concordi ceruzagyárában dolgozott. Az adózáson túl meglehetősen kritikusan állt a technológiai fejlődés kérdéséhez is, ma pedig már az ökológia és a környezetvédelem előfutáraként tekintenek rá, akitől még a Holt költők társaságában is idéznek. Thoreau 1862-ben, 44 éves korában bekövetkezett halálát tuberkulózis okozta, amivel még a harmincas évek közepén fertőződött meg. „Ideje vitorlát bontani”, így hangzott utolsó mondata a halála előtt, majd még két másik rejtelmes szót is elsuttogott: jávorszarvas és indián.


Jon Krakauer: Út a vadonba

1992. szeptember 6-án az alaszkai vadon mélyén, egy elhagyatott buszban jávorszarvasvadászok egy fiatalember csontsovány tetemére bukkantak. A hálózsákban fekvő férfi mindössze harminc kilót nyomott, és már több mint két hete halott lehetett. Halálának hivatalos okaként az éhezést állapították meg. Hamarosan fény derült a szerencsétlen sorsú kalandor személyazonosságára is: az áldozat az 1968-ban született Christopher Johnson McCandless volt, aki éveken át álmodozott egy nomád alaszkai Odüsszeiáról.

Miután 1990 májusában lediplomázott történelem és antropológia szakon, McCandless megvalósította régóta dédelgetett tervét: 25 ezer dolláros félretett vagyonát jótékony célra adományozta, majd 1982-es Datsunjával nekivágott Arizonának, Kaliforniának és Észak-Dakotának. Később a Mojave-sivatagban a gépkocsijától is megvált, hátrahagyta személyes tárgyait, és elégette maradék készpénzét, majd bevetette magát a Denali Nemzeti Parkba, ahonnan aztán sosem került elő élve.

Jon Krakauer újságíró-hegymászó először egy 1993-as cikkében járta körül McCandless szomorú esetét, az ügy azonban továbbra sem hagyta nyugodni. Három évvel később egy kibővített dokumentumregényben eredt az ellentmondásos megítélésű fiatalember nyomába, aki Alexander Főcsavargónak nevezte magát. Krakauer elég nagy fába vágta a fejszéjét, amikor nyomozni kezdett utána, de mindenre elszánt oknyomozó riporterként nemcsak McCandless végzetessé váló erdei kálváriájának stációit sikerült részletesen rögzítenie, hanem földrajzi és spirituális útkeresésének lehetséges motivációit is.


Jon Krakauer


A friss diplomás McCandless választott hősei, Jack London, Lev Tolsztoj és Thoreau bűvöletében élve kizárólag saját magára támaszkodva igyekezett életben maradni a vadonban. Minimális felszereléssel, mindössze néhány kiló rizzsel és egy puskával küzdött a túlélésért, iránytűje és térképe nem volt. Mint a könyv címe is sugallja, az Út a vadonba elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mi is vezetett el McCandless tragikusan végződő kivonulásáig.

Megismerhetjük, hogyan távolodott el az évek során egyre inkább a szüleitől, de fény derül arra a kellemetlen, múltbeli családi titokra is, amely csak még jobban elidegenítette őt apjától. Krakauer alapos volt, csavargó főhőse nyomában járva ő is megtette a vadon szívébe vezető archetipikus utat, és még azokat az embereket is felkutatta, akikkel McCandless a kóborlása során hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatba került. Hátborzongató élmény a visszaemlékezéseikből azzal szembesülni, hogy McCandless milyen mély és életre szóló benyomást gyakorolt rájuk.

Krakauer munkáját némileg megkönnyítette, hogy McCandless a vadonban töltött utolsó négy hónapja során naplót vezetett és néha fényképeket is készített, amelyeket már csak a halála után hívtak elő. Beszédesek a fejezetek előtt szereplő mottók is, melyek révén bepillantást nyerhetünk olvasmányaiba, a saját kiemeléseiről nem is beszélve. Az Út a vadonba nem kalandregény, mert a könyv célja az, hogy minél árnyaltabban lássuk McCandless személyiségének alapvető vonásait, döntéseinek lehetséges okait, illetve azok szerencsétlen következményeit. Krakauer nem ítélkezik, de hőst sem farag McCandlessből, ehelyett segít tisztábban látni ebben a nyugtalanítóan homályos történetben. Elgondolkoztató párhuzamokként felvillant más hasonlóan tragikus kimenetelű 20. századi kivonulásokat, de saját életveszélyes hegymászó kalandját is ügyesen beleszövi a történetbe.


Krakauer szerepében Emile Hirsch


McCandless eredeti terve akár még sikerülhetett is volna, ám utolsó hónapjainak egyre megterhelőbb eseményeit több fatális véletlen is szélsőségesen befolyásolta. Habár eleinte sikerült vadásznia és bogyókat szedegetnie, a kevés tápanyagbevitel miatt folyamatosan gyengült a szervezete. Naplófeljegyzései egy idő után szinte már csak a táplálkozásról szóltak, egy július végi bejegyzésében pedig azt írta, hogy szörnyen legyengült a mérgező növénymagoktól.

Christopher McCandless majdnem 120 napig bírta egyre embertelenebb körülmények között Alaszkában. Halálának lehetséges okait azóta is vizsgálják, Krakauer pedig két újabb cikket is közölt ezzel kapcsolatban a The New Yorkerben. Bármi legyen is az igazság, az Út a vadonba minden kimondatlanságával és sugallatával együtt egy felejthetetlen utazás krónikája, amely két éven át tanyázott a New York Times sikerlistáján, és amelyből aztán Sean Penn forgatott filmet 2007-ben Emile Hirschsel a főszerepben.


Cheryl Strayed: Vadon

„Ezermérföldes utam önmagamhoz”, ez az alcíme a 46 éves amerikai írónő második regényének, amelyből a Mielőtt meghaltam kanadai rendezője, Jean-Marc Vallée rendezett tavaly egy hipnotikus erejű filmet Reese Witherspoonnal a főszerepben. Nem véletlenül csapott le a könyv megjelenése előtt hónapokkal az Oscar-díjas színésznő a megfilmesítés jogaira, Cheryl Strayed teljesítménye ugyanis íróként és fizikailag egyaránt bámulatos. A Vadon 2012 tavaszán jelent meg Amerikában, nyárra felkúszott a New York Times sikerlistájának első helyére, sőt még Oprah Winfrey figyelmét is felkeltette, aki népszerű könyvklubjában ajánlotta a könyvet.


Wild, Vadon, Reese Witherspoon

Cheryl Strayed szerepében Reese Witherspoon


Induljunk ki a tekintélyt parancsoló földrajzi tényekből: több mint 4000 kilométeres hosszával a Pacific Crest Trail (PCT) az Amerikai Egyesült Államok egyik leghosszabb és legveszélyesebb túraútvonala, amely a mexikói és a kanadai határ között húzódik. A meghasonlott írónő 26 évesen vágott neki ennek az embert próbáló útnak, és végül több mint 1100 mérföldet tett meg három hónap alatt egyedül a Mojave-sivatagból indulva Kalifornián és Oregonon át Washington állam határáig. Útját az erős havazás miatt megszakította, és több kitérőt is tett különféle kényszerhelyzetek miatt, ám spirituális küldetését végül úgy is sikerült teljesítenie, hogy meglehetősen felkészületlenül vágott neki a túrának.

Az eredetileg Cheryl Nyland néven született szerző felvett írói neve önironikus játékot takar, hiszen a strayed azt jelenti, hogy elkóborolt. Az önéletrajzi regény szerzőjének kóborlása a fiatalkora végén, anyja halálával kezdődik, majd egyre meredekebb lejtőkön kanyarog lefelé, hogy aztán a heroinfüggőségben megmártózva végül elinduljon felfelé a PCT túraösvényen, amely viszont sokkal meredekebb a vártnál. Utolsó lehetőségként, mint egy zarándoklatnak vág neki a vadonnak, teljesen tapasztalatlanul, amit jól példáz önironikus bájjal megelevenített felszerelése is: a túrazsákját (neve is van: Szörnyeteg) felesleges kacatokkal pakolja tele, a bakancsa pedig egy számmal kisebb a kelleténél, ami a lábkörmei és a megtett mérföldek közötti egyenes kieséses küzdelemhez vezet – sejthető, hogy milyen végeredménnyel.


Cheryl Strayed


Cheryl Strayed azonban nemcsak egy felejthetetlen küzdelem történetével ajándékoz meg bennünket, hanem az ösvényen megtett út közben fokozatosan kibontakozó múlt szakadékaiba is bepillantást enged, méghozzá kíméletlen őszinteséggel. A Vadon Jack Londont idéző kalandregénynek és költői szépségű természetrajznak sem utolsó, de sikerének titka talán pont ez a lelki meztelenség, miközben legtöbbször egyáltalán nem vonzó az a kép, amelyet a szerző elénk tár az életéről és saját magáról. Cheryl Strayed vérbeli spirituális utazó, aki tudja, hogy nemcsak az ördög, de a megváltás lehetősége is a hétköznapi részletekben rejtőzik, ezeket pedig kiváló arányérzékkel adagolja, legyen szó akár az út nehézségeiről, az ösvényen megismert emberekről vagy a szülőkről, akiknek előbb-utóbb mindannyiunknak meg kell bocsátanunk.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!