Aki le merte vágni Jung fejét

Fotó: VS.hu / Zagyi Tibor

-

A Roham magazin teljesen elborult képeket festő illusztrátora, Vidák Zsolt újabban kedves, gyerekbarát és színes Budapestet rajzol. Ezt a konszolidáltabb vonalat az ügynökségek gyomra is könnyebben beveszi, és az ő lelkéhez is ez a világ áll most közelebb. Doktor Freud ugyan parkolópályára került, de remélhetőleg hamarosan újabb csodás Vidák-bélyegekkel adhatjuk fel leveleinket.


A Telepen My little Budapest címmel nyílt kiállításod. A nagyon színes, részletgazdag képek sokkal kedvesebb, barátságosabb rajzok, mint a korábbi, mondjuk a Roham magazinban megjelent alkotásaid. Miért váltottál?

A suli után a Rohamnál még egy keményebb, groteszkebb vonalat követtem. Bár a magazinban megjelent képeim teljesen beazonosíthatók voltak, mégis azt éreztem, hogy túl kemények, nem mindenki rakta volna ki azokat szívesen a falára. Így aztán elkezdtem gondolkodni, hogy miként lehetne picit finomítani a művészetemen. Mindemellett arra is törekedtem, hogy megtaláljam azt a karaktert, ami teljesen én vagyok, amiről azt mondom, hogy „na igen, ez a Vidák Zsolt”, és úgy érzem, hogy ezt most, a My little Budapest könnyedebb, gyerekbarátabb stílusában találtam meg. A groteszk képeim inkább mint képzőművészet működnek, szabadok és szókimondók, a Budapesttel foglalkozó rajzok pedig közelebb állnak az alkalmazott, illusztrációs művészethez. Kicsit konszolidáltabbak.



Miért pont Budapest?

Nagyon szeretem a városban, hogy a terei kellőképpen tagoltak. Egy kép is akkor jó számomra, ha van, ami megbontja benne a kompozíciót. Ha megnézed az Astoriát vagy a Móriczot, akkor jól elkülöníthető részekből állnak, ezért jó megrajzolni azokat. Vagy ott vannak például a metrólejárók, amik szintén remekül tagolják a teret. A lejáró, amibe egy picit belelátsz, egy másik világba, térbe vezet, és magához vonzza az ember tekintetét.



A gangban az őszinteség fogott meg. Hogy bár fel van újítva a ház, mégis ott hever a földön a locsolócső, az udvar közepén ott a kidobott szék.

Az első Budapest-­témájú képeimet 2010 környékén készítettem. Első nekifutásra egy hatos sorozatot akartam csinálni, ennek is a gang lett az első darabja. Aztán eltelt öt év, és az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha a hatból hármat újra megrajzolnék úgy, mintha ezek a félig­-meddig képzeletbeli terek az idő folyamán megváltoztak volna. Így születtek meg a képpárok; a régi gangból felújított gang lett. Az is eszembe jutott, hogy még tovább bővítem a sorozatot, és minden évben megrajzolom ugyanazokat a tereket a szerint, hogy a képzeletemben éppen hogyan változtak.




2005 óta bélyegeket tervezel a Magyar Postának, ami egészen szokatlan vállalkozásnak tűnik. Hogyan kezdődött az együttműködésetek?

A MOME 2005-­ben volt 125 éves, és a Magyar Posta ennek kapcsán kiírt egy bélyegpályázatot, amit végül megnyertem. Ezután több bélyegem is megjelent (a 2012-­es vancouveri téli olimpiára és a postai furgonok témakörében is Vidák Zsolt tervezett bélyegeket – a szerk.), és most is van két tender, amin indulok, de sajnos erről többet egyelőre nem árulhatok el.




Pipien Molestusnak hívják az egyik fő karaktered. Honnan ez a név?

A Tilost hallgattam egyszer, a Csonka Magyarország című műsort, amelyben a közönséges szúnyogról beszéltek. Akkor tudtam meg, hogy az állat latin neve Culex Pipiens Molestus. Ez teljesen megfogott: hogy lehet egy szúnyognak ez a latin neve? – gondoltam magamban. Ráadásul annyira hangzatos, árulkodó név, hogy nem engedhettem el. Így született meg az én Pipien Molestusom karaktere, akinek a főszereplésével végül True Story of Pipien Molestus címen egy novellát is írtam.


Vidák Zsolt; illusztrátor; grafikus; interjú

Vidák Zsolt


Egyértelmű, hogy ha illusztrálsz, akkor néha írsz is mellé?

A Symposium magazin tavaly EU­-s támogatásból kiadott egy könyvet, és ehhez két illusztrátort, egy szerbet és egy magyart kértek fel. A szerb Davor Gromilovic volt, a magyar meg én. 80­-80 oldalt kaptunk, a lapokat úgy és azzal tölthettük meg, amivel csak akartuk. Középen pedig kortárs magyar és szerb írók novellái kaptak helyet. Mielőtt jött ez a felkérés, én már írogattam korábban is magamnak, mivel sokat metróztam, és ilyenkor azzal ütöttem el az időm, hogy szürreális szavakat írtam fel a noteszomba, amiket otthon aztán mondatokká alakítottam. Később a Symposium könyvébe ezeket a mondatokat használtam fel. A Pipien Molestus­-novella megírásánál ugyanis az volt a célom, hogy ne legyen semmi értelme. De ha tudnád, hogy milyen nehéz úgy írni, hogy egyik szó se passzoljon a másikhoz!


Olvassa el a teljes novellát!


Hetekig szöszmötöltem a novellán, mert túl értelmesek voltak a szövegek. Azt akartam elérni, hogy miközben olvasod a mondatot, akkor érezd ugyan, hogy valami történik benne, de elolvasás után már egy szót se érts az egészből.

A True Story lényege is csupán annyi, hogy van egy ember, aki mindig menekül bizonyos alakoktól, és van a novellában egy gyakran feltűnő pincérnő is. Közben történnek a főhőssel a dolgok, a mondatok, nem a képek viszik előre a történetet. Olyan irodalmi szófordulatokat is igyekeztem használni, amelyek hasonló utánérzést adnak nekem, mint amikor Kafkát olvasok.


Freud is gyakran előfordul nálad...

Hajdú Farkas­-Zoltán Békebeli 1913 című könyvéhez én csináltam az illusztrációt, és a könyvben volt egy rész Freudról. Arról szólt, hogy Freud ekkoriban vált nagyon népszerűvé azzal az elméletével, hogy a dolgaink mögött a tudatalattink működik. Ez akkor forradalmi gondolatnak számított, és Freud nagy sztár lett ennek köszönhetően, akkoriban az emberek mindig azt kérdezgették: „vajon mit szólna ehhez dr. Freud?”. Innen jön nálam a „What would dr. Freud say about this?” felirat.



Az egyik képemen egy pincérnő áll a kompozíció középpontjában, akinek a kezére rá van húzva egy fej. Nagyon szeretik ezt a képet, de szerintem nem látják, hogy egy fej van a kezén. Pedig az nem is egy akármilyen fej, hanem Jung feje. Akiről köztudomású, hogy egy idő után nem voltak jóban Freuddal. Ezért írtam fel angolul, hogy „vajon mit szólna ehhez dr. Freud.” Azt hiszem, ezen a képen fordul elő először ez a mondat.


A hazai kiadványok mellett többek között spanyol, lett, brazil és amerikai magazinokban is jelentek meg illusztrációid. Hogy indult be a külföldi karriered?

Először egy kanadai ügynökséghez regisztráltam, és szerencsém volt, mert már aznap a kezembe is adtak egy megrendelést: egy amerikai magazinba kellett illusztrálni. Ez valóban szerencsének volt mondható, mert akkoriban még a keményebb vonalat vittem, olyan figurákat rajzoltam, amit egy magazinban egy kellemes vasárnap délután nem biztos, hogy szívesen nézegetnék. Az illusztrációs ügynökségek jobban szeretik a finomabb rajzaimat.


Vidák Zsolt; illusztrátor; grafikus; interjú


Hogy működik egy ilyen ügynökség?

Például egy újság, amelyik az egyik cikkéhez akar találni illusztrátort, felkeres egy illusztrációs ügynökséget, és átnézi a cég által szerződtetett alkotók munkáit. Ha talál olyat, akinek a stílusa passzol a cikk stílusához, akkor felkérik az illusztrátort, hogy dolgozzon az anyagukon. Az újság mondja az árat, az ügynökség meg általában 30-­40 százalékot kér a díjazásodból. Külföldön ezzel jól lehet keresni, de Magyarországon én például nem is tudok ilyen illusztrációs ügynökségről. Valószínűleg azért, mert túl kicsi a piac.

Szerencsére az internetnek köszönhetően lehetőségem van itthonról külföldi megrendelésekre dolgozni. Most például egy rajzsorozatot csinálok egy reklámhoz, az összes európai fővárosba kiteszik majd a tervezett plakátokat. Nagyjából egy évig kell rajzolnom a cégnek.



Volt néhány külföldi kiállításod is, legutóbb idén februárban Oslóban.

Tavaly a fővárosi kArtonban volt egy saját kiállításom, ahol találkoztam az egyik volt tanárom diákjával, aki egyébként Norvégiában él. Ő akkor nagy lelkesen azt mondta, hogy jövőre szeretne nekem egy kiállítást Oslóban, én meg nyilván rávágtam, hogy benne vagyok. A kiállítás nagyon sikeres volt és sok érdeklődő jött el.

Vannak gyűjtőid?

Nem tudom, hogy vannak-­e, de sokan veszik a képeim, és két budapesti turistashopban is árulok. Oslóban például fantasztikus élmény volt, hogy mennyi képemet megvették. Pedig mi úgy mentünk ki, hogy ha nem adunk el egy képet sem, akkor is megéri. Ehhez képest a kiállításmegnyitón nem egyszer jött oda hozzám az egyik munkatárs, hogy „Zsolt, eladtak még egy képet”. Oslo ebből a szempontból is teljesen más kultúra. Míg Magyarországon – az én és az ismerőseim tapasztalata szerint is – egy kiállítás elsősorban nem a képek megvásárlásáról szól, addig Oslóban sokszor már alapból úgy mennek az emberek a kiállításra, hogy majd vesznek egy képet. Ott potenciális vevők jönnek, itthon meg inkább a szakmabeliek.


Önarckép


Animációt csinálnál?

Nagyon szeretem csinálni, csak számomra igen melós műfaj. Nem szeretek hónapokat dolgozni úgy, hogy lehet, hogy az egész alkotás a végén nem fog jól elsülni, és egy animációnál sokáig nem látod a végeredményt. Egyébként még 2008-­ban a Modern képmesék sorozatba én rajzoltam és rendeztem a Kattints az életedért című részt.



Kövesd a VS.hu kultúrrovatát a Facebookon is!