Aki egyszer nézett az anyja szemébe

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

Nem kellett az anyjának, 18 éves koráig a saját származásával sem volt tisztában. Balogh Tibor harcba szállt az előítéletekkel, és elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet. Portré az állami gondoskodásban felnőtt, cigány származású festőről, aki szerint Szent István frankó manus.


Balogh Tibor élete három hónaposan kezdődött. Hogy addig mi minden történt vele, arról keveset tudni. Akkor azonban a nő, aki szülte, lerakta egy kelet-magyarországi ABC elé, és az államra hagyta a továbbiakat.

Így Tibor a Tisza menti mélyszegénységből a tiszadobi nevelőotthonba került. Egy hatalmas kastélyban cseperedett, dzsungelszerű kert volt a világa, és rajzolt mindent, amit csak látott. „Sok képet másoltunk is, belebújtunk ezzel mások világába.”



18 éves volt, amikor már a saját múltjába is bejuthatott, ekkor ugyanis kezébe nyomták a bekerülésének dokumentumait. Balogh Tibor ekkor tudta meg, hogy anyja sosem akarta őt.


Benne volt a papírokban, hogy az akkor 18 éves anyám vizes ruhával borogatta a mellét, hogy ne legyen teje. Sőt még azt is megpróbálta elintézni, hogy ne várják ki a kötelező hat hónapot, hanem azonnal lemondhasson rólam.

Persze – teszi hozzá Tibor –, nem biztos, hogy minden igaz, ami a papírokban van, ugyanis a hetvenes évek közepén a gyámügy még nem feltétlenül a családok egyben tartására törekedett, így a jegyzőkönyvekbe sem mindig a valóságnak megfelelő adatok és körülmények kerültek.

A fiú húszéves korára már túl volt a hegesztő- és szobafestőképzésen, voltak nevelők ugyanis, akik nem tudták elképzelni, hogy egy állami gondoskodásban élő roma fiatal falak színezésén kívül másra is képes az ecsettel. Tibor tudta, hogy ezekkel a szakmákkal nem lenne boldog. Érettségit tett, mert gyerekkora óta grafikus akart lenni, és mert egy szerencsés pillanatban budapesti diákok jöttek Tiszadobra nyaralni egy rajztanár, Rózsavölgyiné Tomonyák Gitta vezetésével. „Elhívtak a fővárosba, ahol megláttam, hogy milyen egy igazi képzőművészeti kör.”

Tanárai biztatására aztán beadta a jelentkezését a Képzőművészeti Egyetemre, igaz, nagy volt a hátránya, mert a felvételi feladatok között szereplő aktkészítést például addig sosem próbálta. Állami gondoskodásban nem volt rá mód.



Ahogy arra sem, hogy az ember rendezze a gondolatait, ki is valójában. Tibor 18 éves korában ismerte fel, hogy ő cigány. Addig ez nem volt kérdés és téma sem, de kilépve a nevelőotthon védelméből egyszerre fontos lett minden a múltból, hogy tiszta legyen a jelen. Ezért a nevelőotthon igazgatónőjével és két társával elment, hogy megkeresse az anyját.


Nem voltak illúzióim. Csak arra volt szükségem, hogy belenézhessek a szemébe, lássam, honnan jövök. Addig csak lógtam a levegőben, gyökértelenül.


Végül egy szegényes, tiszakóródi házban nézhetett anyja szemébe. Beszélni alig tudtak, az asszony évtizedek óta alkoholista volt, eleinte a konyhából sem mert elmozdulni, úgy félt a fiától. „Mi invitáltuk beljebb a saját házában, egész életében tartott attól, hogy egyszer felkeresem” – mondja Tibor, aki megtudta, hogy több féltestvére van több apától, sokan szintén nevelőotthonban.

Bár Tibor többet nem akar találkozni az anyjával, a múltja megismerése miatt nagyon hálás: stabilabbá vált abban, ki is ő valójában. „Az egyetemen már tudtam, Balogh Tibor vagyok, magyarországi, cigány származású képzőművész.”

A cigány identitást megélni nem könnyű. A nevelőotthonon kívül gyorsan kiderült, hogy Magyarországon sok hátránnyal jár a származás. A munkahelyek beteltek, az albérleteket elfoglalták, a diszkóba nem lehet bemenni – erre senki nem készítette fel a fiút. Végül önszorgalomból kezdett cigányul tanulni, és ma már az sem rázza meg különösebben, ha – mint az a közelmúltban megesett vele – valaki úgy szólt be neki, hogy „na, itt is megjelentek már a migránsok”. A rasszizmus nem válogat.

Az identitás kérdése a képein is megjelenik, Erőviszonyok című grafikáján, ahol egy cigány király és egy ágaskodó ló viaskodik. Egy „csóró” festő barátját festette le. „Alkotóként, értelmiségiként felelősségem van. Nem tudom megmondani a tutit, de elgondolkoztatnak a képeim.”


Balogh Tibor, festőművész


Tibornak nehezen indult az egyetem, nagy hátránnyal érkezett művészettörténetből. Épp ezért ezekre az órákra kettőzött erővel készült, gyorsan behozta a többieket. A festészetben is kezdte megtalálni önmagát, kiderült, hogy nem tartozik az „egyórás” alkotók közé. Sokszor hónapokig tart az az izgalom, ami egy kép elkészültét kíséri.



Veszélyes tud lenni a szép. Fontos, de a változások nagy mérföldköve a fájdalmak után van. Ezért én szeretem a drámát mint műfajt.

Több tiszadobi társsal – Káli Horváth Kálmánnal, Kiss Sándorral és Borkó Mariannával – együtt hozták létre az alkotókört. 2012-ben albumot adtak ki, amelyben benne vannak az intézetben felnőttek sebei, gyógyulásai és az útkereséseik.

Most épp István királyt festi. Istvánt, a frankó manust. „Senki sem tudja, hogy nézett ki, de izgat, hogy milyen lenne az országalapításban, a kereszténység felvételében megismert István egy cigány ember szemével. Újraértelmezni mint frankó manus.”

Tervez képet egy atlétatrikós, tetovált, izmos cigány ember felsőtestéről, akinek a feje helyén egy szürke marha van. Balogh Tibor így dolgozik az elfogadásért, azért, hogy a cigányoknak és a magyaroknak egyformán fontos legyen a másik ember tisztelete.