Aki a náciknak ajándékozta a Nobel-díját

Fotó: NTB

-

Knut Hamsun a világirodalom egyedülálló és megosztó alakja, akinek a társadalom kitaszítottjairól írt regényei hamar klasszikussá váltak. Hazájában, Norvégiában ma ismét tananyag, viszont utcát nem mernek róla elnevezni. Ugyanis a mai napig megbélyegzi őt, hogy a nácikkal szimpatizált. Most új fordításban adták ki nálunk legismertebb regényét, az Éhséget, ennek apropóján mesélünk az ellentmondásos íróról.


Knut Hamsunt az egyik legnagyobb hatású norvég íróként tartják számon, nem csak Norvégiában. 1920-ban Nobel-díjat nyert, I.B. Singer a modern irodalom atyjának nevezte, de tisztelői között volt Kafka, Thomas Mann és H. G. Wells is.

A harmincas években azonban a nemzetiszocializmus pártolója lett, és ezt sosem tudta lemosni magáról.

Az évtizedekkel a második világháború előtt írt könyveit mégse felejtették el, ezek ma is ugyanúgy (illetve újra) a norvég tananyag részei, mint régen. Hamsun egyik legismertebb munkája az 1890-ben írt Éhség, amely már két évvel az eredeti megjelenés után olvasható volt magyarul is, azóta pedig többször is kiadták, legutoljára 2001-ben. Most Pap Vera-Ágnes új fordításában, a L'Harmattan kiadó gondozásában jelent meg az „első modern norvég regény”.


Ezt nem lehet tanulni

Az Éhség az 1800-as évek végén játszódik az akkor éppen Kristianiának nevezett Oslóban. A főhős névtelen és nagyon szegény, nyomorog. Azt nem tudjuk, hogyan veszítette el a vagyonát. Amikor megismerjük, már a legkisebb értéktárgyait csapja zálogba. Egykor újságíróként dolgozott, és hivatását most sem adta fel, még mindig dolgozik, amikor éppen van ceruzája és papírja, de amikor éppen olyan állapotban van, hogy be tud fejezni egy-egy munkát, akkor is csak ritkán fizetik meg érte. Mégis, a legnagyobb szegénység és éhség közepette is próbál emberhez méltó életet élni: nem kéreget és nem lop, hanem faforgácsot eszik; nem csukatja le magát csak azért, hogy legyen fedél a feje fölött éjszakára; a segítséget pedig inkább nem fogadja el, hanem próbál ő segíteni másokon. Mindeközben megjelennek a korabeli Oslo jellegzetes helyszínei és a város figurái: a pék, a fogadós, a rendőr vagy a zacis, és a főhős útját egy hölgy is keresztezi.



Hamvas Béla 1932-ben azt írta, hogy amíg Strindbergben vagy Ibsenben van valami a germán félistenből, Odinból, „minden szenvedélyük, erejük, mélységük arra összpontosul, hogy egyéniségükkel megközelítsék a hőst, Odint”, addig Hamsunban semmi sincs ebből a hősiességből. „Emberei igénytelenek és nagyon egyformák, valamennyien emberek. Nem hősök, semmiféle nagy szavakat nem használnak, de nem is gondolnak. Nem törekszenek félistenségre: munka, kötelesség – ez talán a legnagyobb, amit bennük fel lehet fedezni, mindkettő pedig túlságosan emberi ahhoz, hogy Odin lehessen belőlük.”

A regény főhősével a nyomorban találkozunk, és később csak romlik az állapota: alkalmi bevételeit pillanatok alatt feléli, a szegényebbnél is szegényebb, az éhesebbnél is éhesebb lesz. A kicsivel több mint 200 oldalas könyv nem ereszti az olvasót: kénytelenek vagyunk szembenézni a valósággal, a valódi nélkülözéssel, a túlélésért folytatott harccal. Hamsun stílusa közvetlen és nyers, nem szépíti az állapotokat, főhősének szenvedései iszonyatos súllyal nehezednek az olvasóra. Ez egy olyan stílus, amit nem lehet tanulni, hanem ösztönből jön, talán nem is véletlen, hogy Hamsun nem volt tanult ember. Hároméves volt, amikor a családja a sarkkörön túlra költözött, ott nőtt fel nagy szegénységben, és ugyan már kamaszkorában is írt, minden munkát elvállalt. Néhány évet hasonló körülmények között lehúzott Amerikában is, írói karrierje a hazautazása után indult be.


Nobel-díját Goebbelsnek ajándékozta

Az Éhséget követően több hasonló, a kitaszított csavargó alakja köré épített, belső monológokkal zsúfolt lélektani regényt írt Hamsun, aki az 1910-es évekre már világszerte ismert alkotó volt. A Nobel-díjat 1920-ban ítélték neki oda a pár évvel korábban megjelent Áldott anyaföld című regényéért, amely a vadon közepén letelepedett emberekről szól.


Knut Hamsun


Az 1859-ben született író már az első világháború idején is szimpatizált a németekkel, de a harmincas években egyre radikálisabb nézeteket vallott, és a nemzetiszocializmus felé fordult. A második világháború idején ez már abban is testet öltött, hogy odaajándékozta a Nobel-díját Goebbels propagandaminiszternek, de Hitlert is meglátogatta Bajorországban, a norvég fronton harcoló német bakák számára pedig tízezres példányszámban nyomtatták Hamsun regényeinek német fordítását. (Egy másik érdekes adat: az Éhség nemcsak, hogy már 1890-ben megjelent Angliában, hanem azóta is folyamatosan újranyomják.)


Tananyag lehet, de utcát ne nevezzünk el róla

Hamsun vagyonát a háború után elkobozták, őt magát pedig pszichiátriai kezelésre ítélték – ezért kerülte el a kivégzést. Élete hátralévő részét szegénységben töltötte, 1952-ben, 93 évesen halt meg. Norvégiában ő volt a II. világháború egyik leginkább elítélt közszereplője. Több évtized telt el, mire műveire ismét klasszikusként kezdtek tekinteni. De például 2002-ben még botrány lett belőle, hogy utcát akartak róla elnevezni – végül leszavazták a javaslatot. 2009-ben aztán, az író születésének 150. évfordulóján a norvég jegybank kibocsátott egy emlékérmét, és az író gyermekkora színhelyén megnyílt egy emlékmúzeum is. Az ünnepséget bírálta Avigdor Liebermann izraeli külügyminiszter és több nemzetközi zsidó szervezet is, de a norvég kormány szerint az író munkásságát tisztelik, és arra emlékeznek, nem a politikai szerepvállalására.

Hamsun személye tehát a mai napig képes arra, hogy vihart kavarjon, de fő művei, amelyek jóval a második világháború előtt íródtak, egyértelműen a nemzetközi irodalom kimagasló teljesítményei. Ezek közé tartozik az Éhség is, a nyomor és a nélkülözés megrendítő története, egy senki máshoz nem hasonlítható, egyedülálló írótól.


Knut Hamsun: Éhség, L'Harmattan, 2015, 220 oldal