Adidas cipőben az atomháború ellen

Forrás: Channel 4

-

Volt egyszer két Németország címmel az RTL Klub is műsorra tűzte a külföldön nagy sikert arató német hidegháborús kémsorozatot, a Deutschland 83-at. Beváltja-e az ígéretet, és baj-e, ha nem törekszik a valóság bemutatására?


Lehet-e rossz egy sorozat, amelynek a főcímzenéje minden idők egyik legjobb német slágere, a Major Tom Peter Schillingtől? És ha azt is hozzátesszük, hogy rögtön az elején egy kulcsfontosságú jelenetben elhangzik a korszak ikonikus focistája, Pierre Littbarski neve is, akkor a Deutschland 83 (Volt egyszer két Németország) muszáj, hogy jó legyen. És nem is okoz csalódást. (Littbarski neve egyébként elhangzik egy magyar drámában is, megfejtés a cikk végén!*)

Gyerekként a nyolcvanas években, Magyarországról nézve egyértelműen az NSZK volt a legjobb hely a világon: Amerika messze volt, Ausztria túl közel, Nyugat-Európa többi országával pedig valahogy mindig akadt valami zavaró tényező. Nyugat-Németországgal viszont nem voltak ilyenek: a legmenőbb sportcipőktől kezdve a legfinomabb csokoládéig ott készült minden, és kulturálisan is könnyen lehetett kapcsolódni hozzá, nem is csak a Bravo újság vagy a nálunk is játszott német krimisorozatok miatt. Ez az NSZK elevenedik meg ebben a sorozatban, méghozzá egy NDK-s fiatal szemszögéből nézve, a hívogató szupermarketjeivel és a Vasfüggöny túloldaláról nézve paradicsomi gazdagságával.



Ez azonban csak a volt szocialista országokból nézve lehet csábító, és egész biztosan nem magyarázza meg a sorozat sikerét az amerikai és brit tévénézők körében. A Deutschland 83 lett ugyanis az első német nyelvű sorozat az amerikai tévében, a briteknél pedig ez a legnépszerűbb idegen nyelvű sorozat, rögtön az első héten két és félmillió nézővel, ami a britek kulturális beszűkültségét ismerve kisebbfajta csoda. Furamód a sorozat pont odahaza nem annyira hozta a várt sikert, de ettől még úgy tűnik, lesz következő évad. Itthon úgyszólván teljes csendben kezdte vetíteni az RTL, majd átkerült egy későbbi műsorsávba, de a szinkronizált, fájdalmas trailert látva ez nem csoda. Aki megteheti, az németül, felirattal nézze meg.

A sorozat bájához hozzátartozik, hogy az NSZK nemcsak innét nézve volt vonzó hely a nyolcvanas években: az országnak akkorra sikerült végleg lemosnia magáról a második világháborús stigmákat, és a fiatalok körében kifejezetten menővé válhatott. Az új német popslágerek meghódították a világot a sorozatban is hallható 99 Luftballonstól kezdve a Da Da Da-ig, minden tizenéves Pumát vagy Adidast hordott, és még a gazdaság is irigylésre méltó állapotban volt, ellentétben mondjuk a recesszióból recesszióba tántorgó brittel.

Az már kevésbé látszott, hogy a nyolcvanas évek mindkét Németországban a hidegháborús paranoia évei is voltak egyben. Nem csoda: a határ két oldalán ugrásra készen néztek farkasszemet egymással a szovjet és a NATO-csapatok, és nyilvánvaló volt, hogyha a fegyveres konfliktusig jutnának a szemben álló felek, akkor a leghamarabb a németek pusztulnának el. A Deutschland 83-nak ez az egyik legfontosabb motívuma, a másik pedig a történelem által kettészakított vagy megosztott családoké.


Jonas Nay és Maria Schrader


A főhős, Martin Rauch például egy idealista, fiatal határőr, akiből akarata ellenére, zsarolással kémet csinál az NDK titkosszolgálatába beágyazott családtagja, a határ túloldalán pedig a Bundeswehr egyik tábornoka családi életébe barmol bele a politika. Csak első ránézésre tűnhet úgy, hogy a komcsik a gonoszok, a nyugatiak pedig mind jó fejek – az összes szereplő összetettebb karakter, bár van, akinek a motivációit nem sikerült tisztázni a nyolc rész alatt sem, így például nem érthető, miért érdeke a keletnémet titkosszolgálati főmuftinak az atomháború kirobbantása. Ettől még a manipulatív és cinikus Walter Schweppenstette az egyik legjobb figura a sorozatban, bár ez nagyban köszönhető az őt alakító Sylvester Grothnak is, aki már ránézésre is olyan, mintha egy 1983-as Stasi-irodából lépett volna ki.

Egyébként is, a korhű külső megjelenés a sorozat egyik legnagyobb erénye: egyáltalán nem túlzás, hogy a New Yorker a Mad Men minden részletre ügyelő vizuális tökéletességéhez hasonlította a Deutschland 83-at. Odafigyelnek a ruhákra, ugyanúgy, mint a szobabelsőkre, és még a frizurákba sem tudok belekötni. Igaz, a korszellem erőltetése pont a történetmesélés egyik gyengéje: túl sok mindent akarnak belezsúfolni a cselekménybe, az AIDS-től a technikai újdonságokig, ami néha vicces (például amikor a keletnémetek rácsodálkoznak a floppy discre), máskor inkább csak felületesnek hat, és sokadszorra bizonyosodik be, hogy a kevesebb néha több.


Háborúellenes balos tüntetők, középen a Good bye Leninből is ismert Alexander Beyer


Bár alapvetően egy hidegháborús kémsorozatról van szó, nyilván egyszerűsíteni kellett a cselekményt annyira, hogy 45 perces epizódokban elmesélve is át lehessen látni az egész folyamatot. Ami teljesen érthető, hiszen a valóságban baromi unalmas és szövevényes folyamatot kell lebutítva és érhetően bemutatni egy pörgős sorozat keretein belül. Így aztán vannak nyilvánvaló marhaságok a cselekményben, és olyan szálak is, amik nyom nélkül elhalnak, és egyébként is pontosan tudjuk, hogy nem fogják kilőni azokat a Pershing-rakétákat, amiket Ronald Reagan telepít az NSZK-ba, de ettől még a feszültség és a dráma megmarad, és minden hiányossága ellenére a sorozat nagyszerűen működik.

Tökéletesek a színészek, csaknem kivétel nélkül, egyedül az identitászavaros, hisztis Alex Edel figurája idegesítő kicsit, de bőven kárpótolnak az olyan nagyszerű szereplők, mint Martin kulturális attasénak álcázott ügynök nagynénje, Lenora (Maria Schrader), vagy Nina, a Stasi ijesztő bérgyilkosnője, és a már említett Schweppenstette. No meg a főszereplő, Jonas Nay, aki egy meggyilkolt nyugatnémet katona személyazonosságát ellopó kémként NATO-titkokhoz férhet hozzá, és a sorozat főleg az ő karakterfejlődésére koncentrál, hiszen az ő élete borul fel a legjobban a főszereplők közül. A kitűnően játszó Nay többet fut, mint Forrest Gump, és annak ellenére is muszáj szimpatizálnunk vele, hogy csúnya dolgokra veszik rá a szemét kommunisták.

Igaz, az első pár epizód inkább a sorozat humorosabb oldalát domborítja ki, ám egyszer csak beüt a tragédia, onnantól kezdve már tényleg vérre mennek a dolgok, és úgy tűnik el Martin ártatlansága is. A Deutschland 83-at jegyző házaspár, az író Petra Winger és a producer Jörg Winger bevallottan nem azt akarják bemutatni, pontosan hogyan zajlott a hidegháborús kémtevékenység a nyolcvanas években, de nagyon érzékletesen szemléltetik a korszellemet, a hidegháborús paranoiát, a zsarolásra és fenyegetésekre épülő kommunista diktatúrát, vagy akár a zöldek és a ’68-as diákmozgalmak hatását a nyugatnémet társadalomra, és főleg a két Németország közötti kontrasztot.


A Bundeswehr a sorozat alapján tele volt NDK-s ügynökökkel


Nagy erénye a sorozatnak, hogy az olyan, NDK-nosztalgiára is építő filmekkel ellentétben, mint a Sonnenallee vagy kicsit a Good bye Lenin is, az NDK mindennapjait hatásosabban ábrázolják a „Haha, Trabant!” szintnél, nem is beszélve a rendszer korruptságáról, és azokról a szerencsétlenekről, akik mégis hisznek benne. És ott van még az ütős soundtrack is, amire nyilvánvalóan vagyonokat költöttek, hiszen David Bowie-tól Phil Collinson át a Duran Duranig számos korabeli előadó világslágere szerepel a sorozatban – itt már érződik, hogy az alkotók az angolszász piacra gondoltak, ami kicsit kár, mert befért volna még több Neue Deutsche Welle-sláger is.

Mivel az utolsó rész elég sok kérdőjelet hagy maga után, egyértelműen érdekes lenne a folytatás. Állítólag három évvel később, 1986-ban vennék fel újra a fonalat, ahogy a This Is Englandből készült sorozat is tette. Ez azért is lenne jó, mert újabb három évvel később leomlik a berlini fal, és kimondottan kíváncsi lennék, hogy egy esetleges Deutschland 89-ben hogyan folytatódna a szereplők élete az újraegyesült Németországban. De előbb jöjjön a Deutschland 86!

*A megfejtés: Spiró György és Másik János Ahogy tesszük című zenés drámája. („Littbarski az első – beadás, lövés, lassítás na nézzük – micsoda lövés”)