Add, hogy ralipályán pusztuljak meg!

Forrás: KraatsFilm

-

Meddig dokumentumfilm, és honnan játékfilm egy nehezen beilleszkedő, öntörvényű falusi fiatal története, aki autóversenyző szeretne lenni? Hörcher Gábor filmjét, a Driftert éppen ez az ellentmondás teszi sikeressé. Most a Verzió filmfesztiválon is megnézhető.


Steinbach Richárd raliversenyző szeretne lenni, de ehhez működő autóra lenne szüksége. Kislődön, a faluban, ahol anyjával él, nem könnyű munkához és pénzhez jutni. Ricsi ráadásul az iskolának sem látja értelmét, ezért otthagyja, hogy autót szereljen szét, illetve össze, és hogy látszólag esélytelenként felkészüljön a versenyre. És persze az életre.



Hörcher Gábor 2010-ben kezdett el dolgozni a Roma rally munkacímű dokumentumprojekten. A filmezést nem iskolában tanulta, és a film megvalósításában sem a hagyományos utat járta be – sem technikai, sem művészi értelemben (erről bővebben ebben az interjúban mesélt nekünk). Négy évig forgatott Steinbach Richárddal, családjával és barátaival, amiből következik az is, hogy a történet a forgatás közben alakult. Sőt, ugyanezekkel a szereplőkkel közben Ricsi címmel egy fikciós rövidfilmet is csinált, amelyben Ricsi utolsó napjait mutatja be a börtönbe vonulása előtt. Steinbach Richárd igazából nem vonult börtönbe, de akár úgy is alakulhatott volna.

A Drifter szép sikertörténet már most, hisz több nemzetközi dokufesztiválon díjazták már tavaly óta, illetve idén Európa Filmdíjra is jelölték. És feltehetően a közönség is szeretni fogja, illetve már szereti is.



Nem mellesleg azért, mert a Drifter átélhető típustörténetet mesél, valódi jelenetekkel és életképekkel, viszont elsősorban szórakoztatóan és feszes tempóban. Hörcher ugyanis úgy játszik a hitelességgel, hogy azt mindvégig a történetnek, egy történetnek rendeli alá. Ezzel egyrészt saját maga legózik a dokumentumfilm és azon belül is a szociodoksik műfaji problémáival, céljaival és eszközeivel, másrészt végeredményben egy hiteles történetet mutat be, pont azért, mert nem foglalkozik olyasmivel, amit ez a történet nem feltétlenül bírna el.

A film munkacíméből például kiderült, hogy Ricsi részben roma, de ennek valójában nincs jelentősége a film szempontjából. Annak azonban sokkal inkább, hogy Ricsi apa nélkül nő föl, ami folyamatos hiányt eredményez az életében, illetve egy konfliktusokkal teli viszonyt a tartásdíjat fizető, de új életet kezdett férfival, akinek érzelmileg ki van szolgáltatva, függ tőle. Annak idején úgy alakult, hogy Ricsi megszületett. Hasonlóképp nincs eltervezve az sem, hogy Ricsi barátnője is terhes lesz.



A dokumentumfilm műfajába egyrészt eredendően bele van kódolva a véletlen, azaz hogy nem feltétlenül látni előre, mi lesz belőle, másrészt az is, hogy csak történettel lehet mesélni. És a Drifter lényegében egy felnövéstörténet, amelynek egy raliverseny, illetve az arra felkészülés a narratív motorja és apropója. A felnövéstörténetek pedig mindig ugyanazok a történetek, amelyeket az különböztet meg egymástól, hogy jól és/vagy hitelesen mesélik el őket, vagy sem. A felnövéssel pedig sokkal többen tudnak azonosulni, mint egy szociológiai tanulmánnyal, így a történet is többekhez jut el.

A Drifter nem szolgál átfogó és analitikus képpel, például a falusi munkahiány problémájáról vagy a kislődi romák társadalmi beilleszkedéséről, inkább elmeséli és bemutatja egyikük történetét. Illetve Ricsinek egy lehetséges történetét. Mert ugye, amikor egy bírság miatt kénytelen eladni azt az autót, amellyel a történet szerint a ralin is versenyzett, akkor nem is azt az autót adja el. A lány, aki teherbe esik, nem feltétlenül az a lány, akinek Ricsi pár jelenettel korábban udvarolni kezd. Illetve felmerülhet az a kérdés is, hogy a főcím utáni jelenetben látott karambol, illetve annak eredménye úgy készült-e, hogy telefonáltak Hörchernek, hogy hahó, jöjjön gyorsan felvenni a fának csapódott kocsit. Simán lehet, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre másfél perccel az után, hogy Ricsi szájából elhangzik, hogy „a végén úgy halnák meg legszívesebben, hogy megpusztulnék egy autóban, a ralipályán”, a karambol körül a fejét vakargató Ricsivel egy nagyon erős narratív magot és ellentmondásosan könnyed hangvételt teremt Hörcher már a legelején.



A Drifterben az igazi (vagy azoknak ható, de nem feltétlenül kevésbé igaz) pillanatok úgy válnak hiteles történetté, hogy Hörchernek szembesülnie kell azzal is: olyan közegben forgatott, amelynek elsősorban hitelesítő esztétikai szerepe és értéke lesz abban az alapvetően szórakozni vágyó másik közegben, amely azt nézni fogja. És ez épp úgy a siker kulcsa, mint ahogy támadható felület is.

De a Drifter leginkább arra mutat rá, hogy bármiről is beszéljünk, bárkinek is meséljünk, mindig történetet mondunk és narratívát választunk, hogy érthető legyen, amit mondani akarunk. És induljunk ki abból, hogy igazat akarunk mondani. Ez a dokumentumműfajt nagyon régóta foglalkoztató probléma, Hörcher pedig azért tud frissen és hitelesen beszélni erről, mert saját úton, négy év forgatás után jutott el erre a felismerésre, és nem is csinál belőle igazán nagy ügyet.


A Driftert már játsszák a mozik, de a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon is meg lehet nézni az alábbi mozikban és időpontokban:

Toldi, nov. 11., 20.00
Cirkó, nov. 14., 17.30