A WikiLeaks attól működik, hogy Assange-nak nincsenek érzései

Forrás: Cannes Film Festival

-

A Risk című dokumentumfilm céltudatosan, a puszta történésekre fókuszálva mutatja be a WikiLeaks és Julian Assange elmúlt öt évét. Bár nem pszichologizál, a legérdekesebb végül mégis az, ami Assange személyiségéről kiderül belőle.


Nem nagyon férhet hozzá kétség, hogy az idei cannes-i filmfesztivál legfontosabb alkotása Laura Poitras Risk című Julian Assange-dokumentumfilmje, amelyet a Rendezők Kéthete nevű mellékszekcióban mutattak be. Már az esti díszbemutatót megelőző reggeli vetítés után is hatalmas taps és álló ováció fogadta a rendezőt és a film két szereplőjét, Sarah Harrisont és Jacob Appelbaumot, Assange két közvetlen munkatársát.

Hogy ez nem egy szokásos közönségtalálkozó lesz, azt rögtön nyilvánvalóvá tették: Harrison és Appelbaum előre megírt nyilatkozatokat olvastak fel Assange öt és fél éve tartó, az ENSZ által idén februárban illegálisnak nyilvánított fogva tartásáról. Amikor egy újságíró arról érdeklődött, milyen lelkiállapotban van Assange, aki Ecuador londoni nagykövetségén kénytelen élni politikai menekültként, Harrison újra felolvasta a közlemény egy részét, és ezzel egyértelműsítette, hogy nem sztorizgatni vannak itt, hanem azért, hogy kihasználják a médiafigyelmet Assange kiszabadítása érdekében.


Laura Poitras, a Risk rendezője


Nem árt, ha az ember kicsit tájékozott a WikiLeaks ügyeiben, mert a film pont egy beavatatlanok számára nehezen követhető, ráadásul nem túl jó hangminőségű szakasszal kezdődik, amelyben Assange és Harrison 2011-ben a titkos amerikai diplomáciai üzenetek cablegate-nek nevezett nyilvánosságra hozásának egyik fázisával kapcsolatban intézkednek. Mintha Poitras a lehető leghamarabb tisztázni akarta volna, hogy ez nem egy Assange-t bemutató, hagyományos portréfilm lesz személyes sztorikkal, hanem a WikiLeaks küldetésének ismertetése. A komolytalan érdeklődők máris kimehetnek.

A Risk kronologikus sorrendben, 2011-től máig mutat be fontos epizódokat Assange és munkatársai tevékenységéből. Céltudatos, majdnem szenvtelen módon dokumentálja az eseményeket, de ez véletlenül sem jelenti azt, hogy a film unalmas vagy száraz lenne. Fenomenális például az az epizód, amikor egy kairói, az internet jövőjéről szóló konferencián Appelbaum nekiszegezi a kérdést az egyiptomi telekommunikációs cégek erre láthatóan nem felkészült vezetőinek, hogy az arab tavasz idején miért blokkoltak olyan közösségi oldalakat, mint a Facebook és a Twitter, de a WikiLeaks-csapat munkáját is lenyűgöző nézni, még olyankor is, amikor épp technikai részletkérdéseket vitatnak meg.


Sarah Harrison egy 2015-ös rendezvényen


És azért kapunk egy kis thrillert is: Poitras még azt is rögzítette, hogyan öltött (színes kontaktlencsével és befestett hajjal kiegészített) motorosfutár-álruhát Assange akkor, amikor a brit legfelsőbb bíróság meghozta a döntést, hogy kiadják Svédországnak az ellene indított szexuális bántalmazási ügy miatt. Mivel Svédország aztán valószínűleg kiadta volna az Egyesült Államoknak, ahol kémkedéssel és más bűncselekményekkel vádolják, Assange, miután egy londoni hotelszobában magára öltötte az álcát, motoron hajtott az ecuadori nagykövetségre, ahol befogadták, majd a politikai menedékjogot is megkapta. Még erre az utolsó szabad útjára is elkísérjük Assange-t a bukósisakjára szerelt go-pro segítségével.

Miközben a WikiLeaks elmúlt öt évének krónikáját látjuk, azért persze óhatatlanul kirajzolódik valamelyest Assange személyisége is. Bár privát ügyekről nem esik szó, egy olyan embert látunk, aki teljes higgadtsággal kezeli az elképesztő felelősséget is, ami a vállán nyugszik, és az ellene folytatott hajtóvadászatot is. Úgy tűnik, mintha sem a rossz hírek, sem a viszonylagos jók – például amikor megkapja a menedékjogot – nem váltanának ki belőle szélsőséges érzelmeket. Bár a filmnek egyáltalán nem pszichológiai a fókusza, világossá válik általa, hogy nemcsak küldetéstudat kell ahhoz, hogy valaki azt bírja csinálni, amit Assange, hanem olyan pszichés felépítés, amely szinte teljesen lefojtja azokat a normális érzéseket, amelyeket az emberek 99%-a átélne a helyében. Amikor mi rettegnénk, iszonyú stresszt élnénk át, vagy halálra izgulnánk magunkat, Assange nyugodt marad.


Julian Assange idén februárban, az ecuadori nagykövetség erkélyén


A filmnek nemcsak a legviccesebb, de Assange személyiségét legjobban feltáró része is az, amikor Lady Gaga interjút készít vele. A popsztár olyan kérdéseket tesz fel neki, hogy mi a kedvenc étele, meg hogy érzi magát, mire Assange közli, hogy nem érdemes úgy tenni, mintha ő egy normális ember volna:


nem érdekel, hogy érzem magam.

Laura Poitras (aki tavaly Oscar-díjat nyert Citizenfour című, Edward Snowden-filmjéért) 2006-os, az iraki háborúról szóló My Country, My Country című dokumentumfilmje óta fent van azon a listán, amelyen az USA kormánya nyilvántartja a lehetséges terrorveszélyt jelentő személyeket, és legjobb tudomása szerint jelenleg is titkos nyomozás folyik ellene. Ha ma reggel nem is tűnt olyan természetfelettien higgadtnak, mint Assange a filmben, biztosak lehetünk benne, hogy folytatni fogja azt a hihetetlenül fontos munkát, amelyet végez.