A világbirodalmaknak az a sorsuk, hogy széthulljanak

Fotó: AFP / JOEL SAGET

-

Az Elhordott múltjaink nem strandolvasmány, de rengeteget megtudhatunk belőle az emberről. A friss Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics ugyanis nem a történelem nyersanyagaként tekint az egyénekre, hanem közel lép hozzájuk, és a saját szavaikkal írja meg a Szovjetunió hanyatlását.


„Engem mindig ez a kicsiny tér fogott meg – ami az ember. Egy ember. Valójában ott zajlik minden” – írja Szvetlana Alekszijevics az Elhordott múltjaink bevezetőjében – a könyv következő hatszáz oldala pedig semmi másról nem szól, mint hogy ezt a tételt bizonyítsa. És bizonyítja is: lapról lapra, fejezetről fejezetre merülünk alá ebbe az ösztöneink, vágyaink és gondolataink által határolt „kicsiny térbe”, ahol az igazán fontos dolgok zajlanak. Közben egyre erősödik bennünk a sejtelem, hogy még az olyan történelmi fordulópontok és kollektív traumák is csak az egyéni szemszögből érthetőek meg igazán, mint egy világbirodalom széthullása.



Mert a világbirodalmaknak az a sorsuk, hogy széthulljanak. Az Elhordott múltjaink viszont egy egészen sajátos történelmi tabló a Szovjetunió megszűnéséről és arról a döbbenetes színeváltozásról, ahogy a homo sovieticus egy csapásra homo postsovieticusszá válik, akármit is jelentsen ez.

Aki azonban száraz törileckére, számokra vagy vaskos morális tanulságokra számít, csalódni fog: Alekszijevics nem adatokból és általánosságokból, hanem egyéni monológokból építi fel a könyvet, amelyek megállíthatatlanul hömpölyögnek egymás után. A madártávlat helyett közel lép a történelem nyersanyagához, az emberekhez, mire a masszából szép lassan arcok rajzoldónak ki és beszélni kezdenek.


Az Európa Kiadónál jelent meg az Elhordott múltjaink


Vannak, akikből egy gombnyomásra ömlik a szó, mások kéretik magukat, és akadnak igazán bizalmatlan alanyok is. Mert persze nem mindenki nyílik meg könnyen Alekszijevicsnek, így nem kis újságírói teljesítmény, hogy végül mennyi mindent elmondanak. Persze az elhallgatások is legalább olyan árulkodóak, mint az elmesélt történetek.



„Jaj, csak erről ne… nem erről akarok beszélni… Tudok valami mást… Még ma is úgy alszom, hogy a fejem alá teszem a kezemet, ez akkor vált szokásommá, mikor még boldog voltam” – kezdi kezdi például Margarita K. örmény menekült.

De a monológok felütése mindig erős:




„Igen, azt akartam… Az orvosok onnan hoztak vissza… Mintha talán tudnák, honnan hozzák ilyenkor vissza az embert. Én persze ateista vagyok, de ahogy öregszem, egyre kevésbé vagyok biztos a dolgomban. Egyedül van ezzel az ember… a gondolattal, hogy el kell menni… a földbe... A homokba… Már nem tudok nyugodt lélekkel nézni a közönséges homokra. Rég megöregedtem már. Ülünk a macskával az ablakban. (Az ölében fekvő macskát simogatja.). Bekapcsoljuk a tévét…”

– kezdi törtetét a 87 éves Vaszilij Petrovics N.


„Megyünk este a moziból hazafelé. Egy vértócsa közepén egy ember fekszik. A hátán – köpenyben volt – golyó ütötte lyuk. Egy rendőr áll mellette. Akkor láttam először meggyilkolt embert. Nemsokára hozzászoktam a látványhoz”

– vág bele az utca névtelen embere.


Mindebből két dolog azonnal kiderül:

  1. Az Elhordott múltjaink – akárcsak az írónő korábbi könyvei – nem habkönnyű strandolvasmány, nem leszünk tőle vidámabbak.
  2. Szvetlana Alekszijevics nemcsak a riportalanyok bizalmának elnyerésében baromi jó, hanem szerkesztőnek is zseniális.


Pontosan tudja például, honnan kell indítani egy történetet ahhoz, hogy berántson, és ne tegyük le azonnal a vaskos könyvet. Ráadásul hihetetlen egyensúlyt talál az élőbeszéd csapongó ritmusa és a szikár, jól szerkesztett szöveg között. Könyvei tehát tényleg komoly írói teljesítmények, még ha kevésbé látványosak is, mint a stilisztikai bravúrokkal teli fikciós művek. Alekszijevics ugyan hallgatagon a háttérbe húzódik, de a jó kérdéseket teszi föl, és hibátlan dramaturgiai és nyelvérzékkel veti papírra az elmondottakat. Megérdemelten kapta meg a Nobel-díjat, hiszen nemcsak egy lehanyatlott világbirodalom elszánt krónikása, de biztos kezű író is, akinek maga a történelem vált a társszerzőjévé.


Szvetlana Alekszijevics,  Svetlana Alexievich


Az Elhordott múltjaink nem az a könyv, amit egy ültő helyében olvas el az ember. Apróbb adagokban érdemes fogyasztani, amire a kollázsszerűsége tökéletesen alkalmassá teszi. Alekszijevics a didaxist távolról kerüli, de egy nagy tanulsága van annak, ahogy egymás sarkára lépnek a hétköznapi és megrázó élettörténetek: az igazság lényegét tekintve sokszólamú, nem érthető egy mindentudó szemlélő monológjából.




Szvetlana Alekszijevics

Ukrajnában született 1948-ban, apja fehérorosz, anyja ukrán volt. Fiatalon újságírónak tanult, dolgozott kisebb lapoknál, majd egy irodalmi újsághoz, a Nemanhoz került, ahol hamar rovatvezető lett.

A Lukasenka-rezsim általi üldöztetése miatt 2000-ben elhagyta Fehéroroszországot. Ezt követően élt Párizsban, Göteborgban és Berlinben. 2011-ben költözött vissza Minszkbe.

Első művében, A háború nem asszonyi dologban a II. világháború kegyetlenségéről, a nők szerepéről és szenvedéseiről írt: a könyvet betiltották, szamizdatban terjedt, csak a gorbacsovi reformok után lehetett publikálni, majd itthon is megjelent a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó gondozásában 1988-ban.

Később írt a csernobili atomkatasztrófa szovjet kezeléséről (Csernobili ima), az Afganisztáni beavatkozásról (Fiúk cinkkoporsóban) és a rendszerváltás traumájáról is (Elhordott múltjaink). 2015-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, amelyre már évek óta esélyesként tartották számon. Alekszijevics nemcsak Alekszandr Lukasenko fehérorosz diktátor, hanem Putyin kemény kritikusa is.