A világ legüldözöttebb kisebbsége a tengerbe menekül a népirtás elől

Fotó: AFP / JANUAR

-

Amíg Európa tekintete a Földközi-tengert fürkészi, hogy kiszúrja az illegális bevándorlók hajóit, itthon pedig plakáthadjárattal riogatják a menekülteket, a világ másik felén jelenleg is ezrek hánykolódnak a nyílt vízen, bízva abban, hogy nem jutnak több száz megfulladt társuk sorsára. Ők a rohingyák, a világ egyik leginkább üldözött kisebbsége – vagy, ahogy újabban hívják őket, a Hajóemberek.


Az ENSZ szerint a rohingyák alkotják a világ legnépesebb, állam nélküli csoportját, mivel Mianmar – ahol mintegy 1,5 millió rohingya él – nem ismeri el őket állampolgároknak, így lényegében jogaik sincsenek. A muszlim rohingyák ráadásul a buddhista többségű Mianmarban – a korábbi Burmában – évtizedek óta a legkülönbözőbb retorzióknak vannak kitéve, melyek gyakran véres etnikai tisztogatásokig fajulnak. A megpróbáltatások elől több százezren menekültek már el az országból, többségük a szintén muzulmán Malajziában és Indonéziában látja a menedéket, ám ott hallani sem akarnak róluk.


A rohingyák helyzete valóban kilátástalannak tűnik: a thai hatóságok az utóbbi időben ellehetetlenítették a már jól bejáratott szárazföldi embercsempész-útvonalakat, ezért a menekülteknek az Andaman-tengeren kell átkelniük rozoga bárkáikkal. Több százan vesztek már oda a hullámok között. Nem mintha a szárazföldi ösvény életbiztosítás lett volna – egymás után kerülnek elő a tömegsírok, melyeket a menekülteket több ezer dolláros váltságdíj fejében fogva tartó embercsempészek hagytak maguk mögött.



A rohingyák kálváriája napjaink egyik legsúlyosabb etnikai válsága, melynek gyökerei évszázadokra nyúlnak vissza.


Kik azok a rohingyák, és miért utálják őket?

A mai Mianmar és Banglades területén mintegy ezer éve élnek muzulmánok, akik feltehetően letelepedett kereskedők leszármazottai voltak. Az évszázadok során a környéken a buddhisták és a muzulmánok viszonylag jól megvoltak egymás mellett, sőt, a buddhista uralkodók gyakran az iszlámból átvett címekkel ruházták fel magukat.


Az etnikai feszültségek akkor éleződtek ki, amikor 1886-ban a britek elfoglalták Burmát. A gyarmati birodalom részeként a határok lényegében megszűntek Bengália (ennek egy részét foglalja el ma Banglades) és Burma között, és az angolok több millió embert telepítettek át Indiából a munkaerő-hiányos Burmába. A burmaiak tehetetlenségükben egyre rasszistább indulatokat dédelgettek – a hangulat a nyugat-burmai Rakin tartományban volt a legfeszültebb, ahova egy nagyobb csoport bangladesi muzulmán települt be. A buddhista rakinok és a muzulmánok között annyira felerősödtek az indulatok, hogy 1939-ben az angol vezetés külön bizottságot hozott létre a helyzet kezelésére, ám ekkor kitört a második világháború.



Burma a keleti hadszíntér egyik legvéresebb frontjává vált, ahol a brit hadsereg meghátrálásra kényszerült az előrenyomuló japánokkal szemben. A kialakuló hatalmi vákuumban a muzulmán rohingyák és a buddhista rakinok között tovább mélyültek az ellentétek. Ebben a légkörben jutott eszükbe a briteknek, hogy – annak érdekében, hogy ütközőzónát alakítsanak ki, és megpróbáljanak visszajutni Burmába – felfegyverezzék a rohingyákat, és úgynevezett V-force alakulatokat képeztek belőlük. A rohingyák azonban a japánok helyett a rakinok ellen fordították a fegyvereiket, és a történészek szerint 1942 márciusában 20 ezer buddhistával végeztek. A rakinok válaszul 5 ezer muzulmánt öltek meg.



A brit birodalom szétesésekor kialakuló függetlenedési trendet természetesen a rohingyák is igyekeztek meglovagolni – abban reménykedtek, hogy muzulmánokként a negyvenes évek végén megalakuló Pakisztánhoz csatlakozhatnak. Muhammad Ali Jinnah, Pakisztán alapító atyja azonban nem akart Burmával összeakaszkodni, így nem erőltette Rakin tartomány annektálását. A cserben hagyott muzulmánok úgy gondolták, ideje saját kezükbe venni a függetlenedésüket, és dzsihadista mozgalmat alapítottak – ekkoriban terjedt el a rohingya elnevezés is.

A háborút követően egészen a nyolcvanas évekig nagy számban érkeztek bangladesi bevándorlók az országba, és a burmai kormány – részben a buddhista szerzetesek nyomására – egyre keményebben lépett fel ellenük, mígnem egy 1982-as rendelet kizárta a rohingyákat a hivatalosan elismert burmai kisebbségek köréből. Az illegális bangladesi bevándorlónak bélyegzett rohingyákat megfosztották az állampolgárságuktól és a jogaiktól, így teljesen kiszolgáltatottakká váltak a buddhizmust a nacionalizmussal ötvöző katonai junta szeszélyeinek.



A halál lépcsőjének öt foka

Miután a rohingyák évtizedeken át ki voltak téve a rakinok és a burmai hadsereg támadásainak, 2012-ben – mikor állítólag muzulmánok csoportosan megerőszakoltak és megöltek egy buddhista nőt – elszabadult a pokol. A buddhista lakosság a fegyveres erőkkel karöltve számos muzulmán települést megtizedelt, és lényegében kiűzte a rohingyákat a tartomány székhelyéből, Sittwéből – mintegy 140 ezer ember kényszerült menekülttáborokba költözni, melyeket számos emberjogi szervezet nevez koncentrációs táboroknak az ott uralkodó embertelen körülmények miatt.



Penny Green, az ISCI nevű emberjogi kutatóintézet professzora történelmi tapasztalatok alapján felállított egy ötlépcsős skálát, amely leírja, hogy milyen lépések vezetnek a szisztematikus népirtáshoz. Green szerint azzal, hogy megvonták az állampolgárságukat, véres támadásokat indítottak ellenük, és táborokba zárták őket, az első négy fokot már meglépték a rohingyák ellen Burmában. Az ötödik lépés maga a népirtás.

A rohingyák helyzete még három évvel később, napjainkban sem javult. Mindmáig senkit nem ítéltek még el Burmában a rohingyák ellen elkövetett atrocitások miatt, sőt, az ISCI szerint a kormány egyenesen politikai tőkét kovácsol a muzulmán kisebbség brutális elnyomásából. Nem meglepő tehát, hogy százezrével menekülnek a rohingyák Burmából a közeli muzulmán államokba: egy részük a szomszédos Bangladesbe mennek, mások hajóra szállva Indonézia és Malajzia partjait veszik célba. Becslések szerint csak 2015 első negyedévében 25 ezren vállalkoztak rá, hogy rozoga, túlzsúfolt bárkákban átkeljenek a Bengáli-öblön és az Andamán-tengeren, annak ellenére, hogy sem Malajzia, sem Indonézia – de még Banglades sem – fogadja be a menekülteket. Május 20-án – jelentős nemzetközi nyomás hatására – Malajzia és Indonézia végül beleegyezett, hogy nem hajtják el a hánykolódó hajókat a partjaiktól, mint azt addig tették.

A rohingyák egyetlen működő taktikája eddig az volt, hogy a part közelében a tengerbe vetették magukat – ilyenkor ugyanis még a maláj és az indonéz partiőrségnek is kötelessége volt kimenteni őket. Indonéz halászok azonban arról számoltak be, hogy a hatóságok még a fuldoklóknak való segítségnyújtást is megtiltották nekik.



A hónapokig tartó út ráadásul nemcsak drága, de rendkívül veszélyes is. Az embercsempészek kegyetlenül bánnak a lényegében foglyaikként kezelt menekültekkel, akikért jellemzően több ezer dolláros extra váltságdíjat követelnek, ha azok folytatni akarják az útjukat, és nem szeretnék a számos tömegsír egyikében végezni. Bevett gyakorlat, hogy a roskadásig pakolt hajót a célország partjainál a csempészek magára hagyják sodródni, de az sem ritka, hogy az emberi rakományukat egyszerűen behajítják a vízbe néhány lebegő tárgy társaságában.

Burmában a rohingyák olyan közgyűlöletnek örvendek, hogy még a Nobel-békedíjjal kitüntetett Ang Szán Szu Csí sem áll ki mellettük. Emiatt a Délkelet-Ázsia Mandelájának tartott politikus sokak szerint már letért az emberjogi harcos útról, és ő is beállt a politikai érdekeket követők sorába.

A rohingyák azonban csupán egy részét képzik egy egyre sürgetőbb globális problémának, mégpedig, hogy a második világháború óta nem volt annyi menekült a világon, mint napjainkban. Az ENSZ 2013-as felmérése szerint több mint 60 millióan vannak, akik a szíriai háború, az Iszlám Állam iraki fellépése, a közép-afrikai konfliktusok vagy egyéb véres események hatására kénytelenek voltak elhagyni az otthonukat. Ha a menekülteknek külön országuk lenne, akkor az a 23-ik legnépesebb lenne a világon, Olaszországot megelőzve a ranglistán.