A világ legszomorúbb története

Forrás: Cornell University Library

-

Zseni volt vagy egy seggfej? Ford Madox Ford munkásságát halála után értékelték át olyannyira, hogy többek szerint a huszadik század legnagyobb irodalmi teljesítményei közül való az övé. Háborús könyveiből Benedict Cumberbatch főszereplésével csinált sorozatot az HBO/BBC, most pedig megkésve ugyan, de magyarul is olvashatók.


Most, hogy Az utolsó angol úriember címmel a Duna TV ismét műsorára tűzte az HBO/BBC gyártotta sorozatot (a főszerepekben Benedict Cumberbatch és Rebecca Hall), tálcán kínálkozik az alkalom, hogy ejtsünk pár szót az eredetileg a Parade’s End (nagyjából: A parádé vége) című négykötetes regényről, melynek alapján a széria készült.

Annál is inkább, mivel a maga zsánerében meglehetősen színvonalas film alig képes megközelíteni azt a teljességet, mélységet és szellemi komolyságot, amelyet Ford tetralógiája tartalmaz. Igaz ez akkor is, ha megemlítem, hogy a forgatókönyvet a lenyűgözően virtuóz technikájú Tom Stoppard jegyzi, akit legszívesebben a brit Molnár Ferencnek neveznék, és akit, többek közt a Rosencrantz és Guildenstern halott valamint az Árkádia című szellemdúsan felületes drámái miatt, már évtizedek óta megkedvelt a magyar színházi közönség.

Ford viszont meglehetősen ismeretlen nálunk. Mert bár A jó katona sok mértékadó irodalmár szerint a 20. század egyik legtökéletesebb és legeredetibb regénye, és amely (Szíjgyártó László kongeniális fordításában) két kiadásban is kijött magyarul, mégsem vált kanonizált remekké hazánkban. Ejtsünk tehát pár szót az író életéről és pályájáról.


Ford Madox Ford és Janice Biala 1938-ban


Zseni vagy seggfej?

Ford Madox Ford 1873-ban született az angliai Wimbledonban. Művészeti hajlamú, német származású famíliában nőtt fel; apja, Francis Hueffer 1869-ben emigrált Angliába, ahol a Times egyik vezető zenekritikusa lett, ami nem volt kis eredmény. Ford eredetileg a Ford Hermann Hueffer nevet viselte, amit aztán egyrészt a háború alatti németellenes hangulat miatt változtatta meg a ma ismertre, továbbá hódolatként nagyapja, a híres preraffaelita festő, Ford Madox Brown személyének. Apja korai halála (1889) után éppen Madox Brown nevelte Fordot, aki ekkor még erősen kacérkodott a gondolattal, hogy katonának áll az indiai hadseregbe. Ám amikor gyenge fizikuma miatt kiszuperálták, nagyapa üdvrivalgásban tört ki, és Ford újabb tervére, hogy akkor hivatalnoknak megy, ezt üvöltötte:


Figyelmeztetlek, ha valamilyen kereskedelmi pályára mész, azonnal kirúglak a házamból!

Ford Madox Brown önarcképe


Apja pedig, aki simán hülyének tartotta, éppen az ellenkező útravalóval látta el végrendeletként is értelmezhető utolsó szavaival:


Fordie, bármilyen pályát választasz, könyvet sose írj!

Ford ezt alig két év múltán megszegte, amikor 1891-ben megjelentette a The Brown Owl című tündérmeséjét.

Ugyanakkor Lucy nénje, aki beházasodott a preraffaeliták legjelentősebb családjába, a Rosetti-házba, az esztétizmus általi megszállottságában egyértelműen zseninek nevelte az elárvult kisfiút, amely végzetes hatásúnak bizonyult. Ford egy későbbi vallomásában meggyónja, hogy borzongás fogta el, ha bárhol és bármikor meghallotta a zseni szót. És kijelentette: „Nem érhet valakit nagyobb csapás, mint az, ha zseninek nevelik.” Ugyanakkor persze nem szabadulhatott a gondolattól, hogy mégiscsak zseni. Bár ekkor meg eszébe juthattak az ugyancsak a Madox Brown-házban élő preraffaelita költőnő, Mathilde Blind szavai: „Nagyapád azt állítja, zseni vagy, de én ennek a leghalványabb jelét se látom…”.

E tépettség aztán erősen befolyásolta egész írói pályáját.


Ford Madox Ford


És nem is íróként, hanem elsősorban szerkesztőként lett tekintélyes, előbb az English Review, később, már Párizsban, az 1924-ben alapított Transatlantic Review kiadásával; utóbbinak Hemingway, Joyce, Ezra Pound és Gertrude Stein voltak a rendszeres bedolgozói. Halhatatlan mesterműve, A jó katona szerencsétlen időben, 1915-ben, vagyis a Nagy Háború első évében jelent meg, így nem csoda, hogy totálisan visszhangtalan maradt. (És a befogadás csöndjét voltaképpen semmi sem törte meg egészen az 1960-es évekig, amikor Graham Greene írt róla elragadtatott recenziót.) A háború roppant méretű válsága után írt Parade's End (1924-28) szándékai szerint a pálya csúcsa lett volna, de ez is csak mérsékelt sikert aratott, és azt is az Egyesült Államokban. (Ráadásul Ford 1930-ban, amikor a négy kötet együttes kiadása szóba került, rájött, hogy a Last Post című negyediket végzetesen elrontotta, ki is akarta hagyni, vagyis a mai tetralógia ideális alakja voltaképpen trilógia lenne.)

A harmincas években főként történelmi regényeket, önéletrajzi, valamint igen jelentős irodalomtörténeti műveket publikált. Gondolom, kissé csalódottan hagyta itt 1939-ben, a franciaországi Deauville-ben a Földet; bár tökfilkónak nyilván nem érezhette, ám makulátlan pályát befutott zseninek sem tekinthette önmagát.


Ford Madox Ford on Beach, 1935

Ford Madox Ford a strandon, 1935-ben


Az író dolga, hogy az olvasó lásson, hallucináljon

Ford mestere az elbeszélés művészetében Joseph Conrad volt, akivel három regénykét is írtak közösen; módszere pedig az impresszionizmus, melyet nem szabad összekeverni a képzőművészet azonos nevű irányzatával.

Eljárása lényegét Conrad A Narcissus négere című regénye előszavában fogalmazta meg. Az író dolga eszerint nem az, hogy lineáris menetben elbeszéljen egy cselekményt, hogy végigkövesse a hős életét, tanítson valamit, vagy terjesszen valamiféle világnézetet. Az író feladata az, hogy az írott szó ereje révén elérje, hogy az olvasó halljon, érzékeljen, de mindenekelőtt lásson, amikor egy irodalmi szöveget befogad, melynek ekként szinte a hallucináció erejével kell hatnia, úgy, mintha az író maga is ott lett volna az esetnél, amelyet megörökít. Ford szerint maga az élet sem beszél el semmit, hanem pusztán lenyomatokat hagy a tudatunkon, és a regényíró feladata ezek felidézése.


Caroline Tate, Janice Biala, Ford Madox Ford, and Allen Tate, 1937

Caroline Tate, Janice Biala, Ford Madox Ford és Allan Tate


Noha Flaubert volt számára a regényírás csúcsa, Ford idegenkedett a realista-naturalista elbeszélői modortól. „Nem kezdhetjük a hős születésével, és nem mehetünk végig szigorú időrendben az életén. Valamilyen erős benyomással kell a hőst bevezetni, és aztán előre-hátra ugratni az időben” – vélte.

Így a tetralógia (miként A jó katona is) nem tartalmaz folyamatos, a „valóságnak” megfelelő időrendben elbeszélt cselekményt, hanem kulcsjelenetek sorozatává alakul. Nagy, olykor tömeges szcénákban kulminálódik a történet, és ekkor meglehetősen zenei, pontosabban operai formálást mutat. Az áriák vagy belső monológok mellé duók, triók, kvartettek képződnek (a háttérben esetleg kórussal), melyek néhány vezérmotívum révén állnak össze szerves egységgé. Jó példa lehet erre a III. kötet (Túl mindenen…) első része, ez a három fejezetből álló, mintegy 60 oldalra rúgó belső monológokkal tarkított hatalmas jelenet, úgyszólván nagyária, az ifjú szűzlány, a szüfrazsett Valentine Wannop, Christopher Tietjens szerelme előadásában.

A hely és az idő pontosan rögzített: London, egy jó hírű leányiskola, ahol Valentine tornatanárként dolgozik, az idő pedig egészen precízen meghatározott: az úgynevezett Armistice Day, 1918. november 11., vagyis a compiegne-i fegyverszünet megkötésének napja. Ráadásul délelőtt 11-kor történik, hogy Valentine-t telefonhoz kérik, amikor aztán megtudja, hogy az évekkel ezelőtt látott Christopher él és visszatért Londonba a háborúból. Azaz a 11-ik hónap 11-i napján, 11 órakor kezdődik a harmadik kötet.


Ford Madox Ford


Ez Ford időkezelésének iskolapéldája: ilyenkor állni látszik az idő, és bizonyos értelemben úgy tűnik, minden egyetlen napon, még pontosabban mindössze tíz perc alatt történik, mint maga a telefonbeszélgetés. És már valóban egyetlen napon, annak is a délutánján, igen szűk időkeretben játszódik a teljes negyedik kötet (Végső búcsú), a középpontban a gutaütött, már beszélni sem tudó (és nem is akaró!) Mark Tietjens belső monológjával, mely természetesen ugyancsak visszatekint a fatális novemberi napra. Így az utolsó regény kicsit az előző három didaktikus összefoglalása lesz, ami kétségkívül nem a legszerencsésebb megoldás; és ekkor megérthetjük Ford idegenkedését a saját művétől, valamint Graham Greene későbbi ítéletét, aki szerint nem pusztán hiba, hanem egyenesen katasztrófa volt a Végső búcsú megírása és publikálása.

És noha ez túl szigorú ítéletnek látszik, tagadhatatlan, hogy mindenekelőtt az első három regény miatt érdemes elolvasni a művet.


Szerelmi regény? Háborús regény?

A kérdésre nem adható egyértelmű válasz, mivel az ölés és az ölelés motívuma a kötetekben sokszor egybeolvad, egészen József Attila szellemében: „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek - / a harctér nászi ágy.”

Ford témája a szerelem, egyáltalán az értelmes élet esélye háború idején, vagyis a magánélet és a történelem ábrázolásának egyesítése. Ezt elég nyíltan ki is mondja Christopher Tietjens belső monológjában, az I. kötet hetedik fejezetében:


Ölni és ölelni! Az ember két funkciója. Ha ölni kell, forduljon bizalommal Sylvia Tietjenshez, ő biztos kézzel öl, bármiről is legyen szó: érzésekről, reményekről, ideálokról. (…) Ha életben akar tartani valamit, menjen Valentine-hoz: ő biztosan rátalál a megoldásra… A szellem két megnyilvánulási formája: kíméletlen gyilkos és biztos védelmező. Kard…és hüvely

Christopher tétele talán túlzottan kiélezett, ám a lényeg azért világos: Sylvia, a felesége és Valentine, a szerelme feloldhatatlan ellentéte ez, amely mégis ugyanannak a jelenségnek a két oldala; összeillik, mint kard és hüvely. Valentine ölel és óv, Sylvia gyilkol és pusztít.

Hogy mindkét nő „halálosan” szerelmes Christopherbe, az csak fokozza rokonságukat.


Megjövendöli a következő háborút

De a szerelemnél is fontosabb talán a háború ábrázolása, noha Ford a szorosan vett hadi cselekményeknek, híres csatáknak voltaképpen egyetlen oldalt sem szentel, és mindenekelőtt a lövészárkokban vegetáló háború rettentő és súlyosan demoralizáló unalmát ábrázolja. Még ennél is lényegesebb számára a harc (és az azt követő béke) morálja, és az a végzetes szerep, amelyet a háború játszott Anglia és Európa sorsában, hiszen hitvallása szerint az író egyik feladata, hogy hű krónikása legyen saját korának.

A tetralógia összefoglaló címe ezt hivatott kifejezni: nincs többé parádé, de nem csupán díszszemle nincs immár, hanem semmiféle látványos megmutatkozása sem lehetséges többé az európai szellemnek. Befellegzett. Ezt Christopher, a főszereplő, az utolsó tory, a „18. század embere” fogalmazza meg fájdalmas rezignációval: „Nincs több remény, nincs több dicsőség, nincs több díszszemle, sem önnek, sem nekem. Sem az országnak...Sem a világnak, ki merem jelenteni. Semmilyen. Soha többé...Vége...Ennyi volt! Nincs tovább...Nincs több díszszemle!”


Ford Madox Ford on balcony

Ford Madox Ford


Azt mondta, a legrosszabb, amit az ember az ellenségével tehet, hogy nem tudatja vele, hogy az elszánt tettek kemény következményekkel járnak. Aki ezekkel a fickókkal elhiteti, hogy a tetteikért nem kell feltétlenül vállalniuk a következményeket, az valójában Isten ellen vét. És ha ezt a németek nem látják be az egész világ színe előtt, az egyet jelent Európa és a világ végével.

Ez tulajdonképpen megjövendöli a II. világháborút, már 1924-ben. Mark szinte egy Wittgenstein-tanítvány analitikus angol filozófus érvelésével él, amikor a logikát összekapcsolja a morállal: „kitartott az álláspontja mellett, hogy Berlin megszállása nem büntetést jelent; ha viszont nem szállják meg Berlint, az egy intellektuális bűncselekménnyel egyenértékű. Egy invázió következménye az elleninvázió és a szimbolikus birtokbavétel, ahogyan a gőg következménye a megalázás.

Ami a világ többi részét illeti, arról ő nem tud nyilatkozni, de a saját országával kapcsolatban állíthatja, hogy ez logikusan következik – legalábbis ama logika alapján, amely szerint ő élt. És ezt a logikát feladni egyet jelent azzal, hogy az ember lemond a józan észről: ez pedig szellemi gyávaság. Ha Berlint mint megszállt várost mutatnák meg a világnak, fegyverekkel és lobogókkal a köztereken, az azt demonstrálná, hogy Anglia tiszteli a logikát. Ha viszont nem teszik, azt annak bizonyítékaként kell értelmezni, hogy Anglia szellemi értelemben véve gyáva.”

Ki tudja, talán az ilyen, egyértelműen a jövőnek üzenő futamok miatt érezte Ford 1924-ben, hogy bár a regény három kötet után is befejezettnek hat, mégis meg kell írnia a negyedik kötetet.


Európa

Ám a teljes összeomlást Valentine éli át a legerősebben és a legárnyaltabban, a már említett tíz percben, a fegyverszünet napján, amikor Miss Wanostrocht, az igazgatónője megtiltja a győzelem megünneplését az iskolában, és Európa jövendő anyái nevében nem engedélyezi, hogy a tanulólányok diadalt érezzenek és féktelenül dáridózzanak; szerinte egy „háromszoros hurrá” éppen elég is.

„És Valentine eltűnődött, hogy egy lázadó pillanatig, miért vágyott annyira a diadal érzésére…és miért kívánta, hogy bárki is érezze a diadalt. Mert bizony így voltak ezzel mindannyian. Hát legalább egy pillanatig nem lehetett volna meghagyni nekik? Csak egyetlen ünnepnap erejéig!”

És aztán a végkövetkeztetés: „De ott azon a reggelen Valentine rádöbbent, hogy az a másik hangnem volt az, amitől olyannyira rettegtek. E félelem pedig nagyon is pontos körvonalat kapott. Mert ha itt, ezen a ponton, ahol a történelem vászna felfeslett, az iskola – a világ, Európa eljövendő anyáinak serege – elszabadul, akkor vajon sikerülhet-e még valaha uralkodni felettük? Ettől rettegett a kormány – és ettől rettegett a világ minden kormánya.

Ettől jobban féltek, mint bármi mástól a világon. mert könnyen meglehet, hogy akkor végleg elvész a tisztelet! Nem fogják tisztelni sem a nemeseket, sem a szent hagyományokat! Nincs többé tisztelet! Nem tiszteljük az egyenlítőt, a metrikus rendszert! Sir Walter Scottot! Vagy George Washingtont! Vagy Abraham Lincolnt! Vagy éppenséggel a hetedik parancsolatot!”


Ford Madox Ford and Violet Hunt, 1912

Ford Madox Ford és szerettei 1912-ben


Az egykori szüfrazsett Valentine radikálisabb a férfiaknál. És érezhető, hogy Ford számára, bár soha egyetlen hősével sem azonosul, ez a kissé naiv, női radikalizmus mutatkozik a legrokonszenvesebbnek. Persze a világot már ez sem képes megmenteni. A női szellem legfeljebb olyan gyógyírt kínálhat, mely nem mentes az erotikától, sem testi, sem intellektuális értelemben.

Szenvedélyes, de nem szentimentális, keserű, kiábrándult könyv, melynek elejét, közepét és végét egyaránt hullák és a tönk szélére jutott szerelmesek panaszai teszik rettenetesen szomorúvá. Ez Ford művészetének leginkább állandó szólama, hiszen A jó katona eredetileg tervezett címe is így szólt: „A világ legszomorúbb története”. De a tetralógia talán még ennél is szomorúbb. Az utolsó kötetben Groby, a Tietjens család ősi birtokának legendás cédrusát kivágják a betolakodó idegenek, a szülői ház félig összedől, Christopher Tietjens immár nem földesúr, hanem bizonytalan jövedelmű régiségkereskedő; Valentine gyereket vár tőle, de a születendő fiú sorsa végtelenül bizonytalan. Nem más ez, mint a régi Anglia és a klasszikus Európa gyászmiséje. És a mai olvasó tudatában ott visszhangoznak Ford nagy pályatársának, T. S. Eliotnak szintén a húszas évek közepén írt híres sorai:


A világ így ér véget / nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.

Ford Madox Ford: Az utolsó angol úriember. Fordította Bujdosó István. Szeged, Lazi könyvkiadó. 2013-2015 (I. Vannak, akik nem..., 354 oldal, 2799 Ft; II. Soha többé…, 273 oldal, 2699 Ft; III. Túl mindenen…, 239 oldal, 2699 Ft; IV. Végső búcsú, 222 oldal, 2699 Ft)


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!