A világ legidegesítőbb madarásza

Fotó: Getty Images for HBO / Michael Loccisano

-

A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál sztárvendégéről, Jonathan Franzenről kevésbé ismert, hogy nemcsak napjaink egyik legfelkapottabb írója, hanem a világ egyik legismertebb madarásza is. Na persze, ezt sok madarász kikéri magának.


Franzen szerint, miközben a jövő problémáival foglalkozunk, elfeledkezünk a jelen kérdéseiről. És bizony a madarak kérdése épp ilyen probléma. Ami pedig a túlnépesedést illeti: neki nincs gyereke, úgyhogy ő megtette érte a magáét. Sokakat kiakasztanak Franzen madarakkal, globális felmelegedéssel, illetve a környezetvédelemmel kapcsolatos kijelentései, az viszont biztos, hogy több emberhez jut el, amikor egy természeti katasztrófáról beszél, mint ha egy hivatásos madarász tenné ugyanezt.


Jonathan Franzen a kétezres években kezdett el rendszeresen publikálni madaras témákról – leginkább a New Yorkerbe, de a National Geographicba is. A széles közönség elsősorban a Szabadság című regényből tudhatta meg, hogy mennyire fontosak számára a madarak, de az esszékötetekben is ír erről: a magyarul most megjelent Diszkomfortzónában (itt írtunk róla) pont az az írás olvasható, amely arról szól, hogyan is kezdődött Franzennél ez az egész.


A szociopata macskák énekesmadarakat pusztítanak

A Berglund család történetét elmesélő Szabadság rögtön első oldalán azt olvashatjuk a családfő Walterről, hogy „zöldebb, mint a Greenpeace”, és a 640 oldalas regény folytatásában is a természetvédelem, illetve a természet pusztulása az egyik központi, bár a családi viszonyok mesteri ábrázoláshoz képest nyilván kevésbé hangsúlyos téma.


Jonathan Franzen a Central Parkban


Az egyik cselekményszálban Walter hadjáratot indít a túlnépesedés ellen; de ő az, aki fejszámolásokat végez arról, hogy naponta mennyit romlott a világ („nettó népszaporulat: 60 000, beépített terület növekedése Amerikában: 1000 hektár” stb.); és ő az is, aki ördögi alkut köt a szénbányász vállalatokkal: belemegy egy erdő letarolásába, ha utána a területet madárrezervátummá alakítják. A regény egyik drámai csúcspontján Walter szabályos háborút vív, és végül csapdába ejti a szomszéd megtermett macskáját – a házi macskákat amúgy is „a háziállatok világának szociopatáinak tartja” –, amely társaival együtt Amerikában naponta egymillió énekesmadarat pusztít el.

A Diszkomfortzóna utolsó, Az én madárproblémám című írásában Franzen elmeséli, hogyan kattant rá a madarakra. Ahogy szinte minden írásában, itt is messziről és több szálról indít: ír a házasságáról, amelyben feleségével a végletekig kimerítették egymás erőforrásait, és végül elváltak; ugyanúgy bírálja Al Gore-t és Bill Clintont, mint Walter Berglund; és beszél arról, hogyan váltak egyre súlytalanabbakká a környezetvédelmi szervezetek. Végül arról olvasunk, hogy Franzen egyszer kinézett a New York-i Central Parkba a tavaszi madárvonulás idején, és annyira lenyűgözte a látvány, hogy egyértelművé vált, hogy onnantól beszélhetünk nála madárszenvedélyről.


Franzen madárfelismerőst játszik


Ennél érdekesebb viszont, hogy mi pontosan Franzen madárproblémája.

Röviden annyi, hogy segíteni kell a madarakon. A bővebb kifejtést Az én madárproblémám óta több esszében és a Szabadságban is formálja, részletezi, a lényege pedig az, hogy miközben – jogosan – aggódunk a globális felmelegedés következményei miatt, nem vagyunk hatékonyak a valós, jelenkori problémák elleni küzdelemben. Franzen számára a madarak problémája épp ilyen, hiszen ezeket az állatokat annyi minden veszélyezteti: a felhőkarcolók, a macskák, a szélerőművek, az orvvadászok, és így tovább.

Franzen madaras írásaiban visszatérő elem, hogy ő maga már rég mindent megtesz azért, hogy minél kisebb legyen az ökológiai lábnyoma, például rosszul érezte magát, amikor még csak kevésbé gazdaságos autót engedhetett meg magának, és a repülőn ülve is azon gondolkozik, hogy az útja mennyire káros a környezetre. Ráadásul még gyereke sincs, úgyhogy a túlnépesedés ellen is megtett mindent.


Jonathan Franzen madárlesen


Egy idő után azonban rájött, hogy nem tud és nem is lehet az egész világ problémájáért aggódni, vagy védekezni ellene, viszont ahogy szerelembe esett a madarakkal, valami olyasmit talált, amire hatással tud lenni.


Közelebb áll a madarakhoz, mint az emberekhez

Ahogy Franzen egyre híresebb író lett, úgy lett egyre híresebb madarász is, megszólalásaival viszont nem feltétlenül ért egyet a majd’ 50 milliós amerikai madarászközösség és más természet- és klímavédelmi szervezetek. Legutóbb április 6-i, a New Yorkerben megjelent írásával kavart vihart. Ebben azt fejtegeti, hogy a madarak számára nem a globális felmelegedés jelenti a közvetlen problémát – egyebek között azért nem, mert tudnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez –, hanem mondjuk az, ha a Minnesota Vikings új stadionja üvegein évente több száz madár csattan szét. Az esszében Franzen úgy határozza meg magát, mint aki közelebb érzi magát egy madárhoz, mint bármelyik emberhez, fő gondolata pedig az (ismét nagyon leegyszerűsítve), hogy a klímaváltozás ellen egyszerűen nem tudunk mit tenni, és muszáj egyre több energiát a jelenkori állapotok megőrzésére fordítani.

Franzent ezért az írásáért többen bírálják, mondván, hogy felelőtlen, és hülyeségeket beszél; hogy csak a puritán protestáns bűntudat bukik ki belőle; vagy hogy nem is olvasta az általa szétcincált jelentést, amelyet a híres madártudós, John James Audubon nevét viselő Nation Audubon Society tett közzé, és a klímaváltozás és a madarak viszonyát vizsgálta.


Honnan máshonnan ismernénk az orvvadászok eszközeit?

Akár Franzen-párti madárszeretők vagyunk, akár nem, az vitathatatlan, hogy nagyobb súlya van, amikor napjaink egyik legismertebb írója szólal meg kapcsolódó ügyekben, mint ha egy elismert madarász tenné ugyanezt. A Földközi-tenger térségének madárkatasztrófája például valószínűleg sok olyan emberhez is eljutott neki köszönhetően, akinek korábban sejtelme sem volt az állapotokról. De Franzen arról is ír, hogy a különféle országok madárvédelmi szervezeteinek törekvéseit általában csak hivatali packázásnak tekintik. Cipruson azt mondják, hogy inkább Törökországra figyeljen az unió a madarak helyett, Máltán egyenesen a sziget 1565-ös török ostromához hasonlították, amikor a madárvédelmet egy török származású ember érkezett igazgatni, az egyiptomi madárpiacon pedig azt vágja az árus Franzen szemébe, hogy ők leölik ugyan a madarakat, de az amerikaiak meg bombáznak szerte a világban.


Jonathan Franzen

Jonathan Franzen


Az orvvadászok eszközei is mindenhol ugyanazok: ragacsos citrommal bevont ágak, mindenféle speciális háló, a létező összes madárhang iPodokon, és persze olyan fegyverek, amelyekből 32 grammos golyókkal céloznak 22 grammos madarakra. Franzen sokféle vadásszal találkozik, sokan például csak a hagyományt akarják életben tartani ésszerű keretek között, Cipruson viszont megtámadják őket a vadászok, amiért videóznak. De a probléma közös: a Földközi-tenger ege tiszta, mert nem repülnek a madarak, tengere pedig üres, mert elfogytak belőle a halak.

A vonatkozó esszéket bárki elolvashatja: a Ciprusról és Máltáról szóló Emptying the Skies megjelent Franzen Farther Away című esszékötetében, de eredetileg a New Yorker hozta le, az Egyiptomot és részben Montenegrót és Albániát érintő Last Song for Migrating Birds című írást pedig a National Geographic közölte.


A világ legidegesítőbb madarásza

Mindenesetre Franzen vonatkozó írásai nagyon jók és izgalmasak, a szerző lenyűgöző elbeszélőkészségének bizonyítékai. Elképesztő, hogy honnan indul, és hová érkezik el bennük. Az egyikben egy Blackberry-készülék lecserélése és a Facebook-kultúra találkozik a madarakkal (a sima lájkolás voltaképpen hazugság, a madarakat lájkolni viszont valós), a másik pedig úgy indul, hogy kap a testvérétől egy golfütőfejtokot, amely történetesen egy lundát ábrázol, és aztán ennek nyomába eredve a következő pillanatokban már hatalmas kínai gyárakban járunk.

Én nem vagyok madarász, úgyhogy azt sem tudom megítélni, milyen lenne, ha Nádas Péter lenne a Madártani Egyesület arca és kéretlen szóvivője, a Slate viszont elég egyértelműen fogalmaz: szerintük Franzen a világ legidegesítőbb madarásza. Ezt akkor mondták róla, amikor ő is szerepelt az HBO dokumentumfilmjében, amely a Central Park-i madarászszínteret mutatta be, és bizony olyan vélemények is napvilágra kerültek, melyek szerint Franzen nem is igazán elhivatott madárleső, a Central Parkban is csak tavasszal, a vonulási időszak alatt lehet látni!


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!