A véres jövőben a nők dirigálnak – Mad Max-kritika

Forrás: InterCom

-

A cannes-i filmfesztivál első nagy dobása idén a Mad Max: A harag útja, amelyet a hivatalos programban, de versenyen kívül mutattak be csütörtökön. A harminc év szünet után újraélesztett sorozat negyedik része nem fog csalódást okozni se a régi rajongóknak, se azoknak, akik simán egy tökös akciófilmre vágynak, de még azoknak sem, akik társadalmi mondanivaló nélkül nem hajlandók végigülni egy kétórás autós üldözést.


A Warner Bros. logója kicsit elrozsdásodott, mögötte a háttér fenyegető vérvörösben kavarog. Eléggé elcsépelt, de még mindig hatásos megoldás rögtön azzal berántani a nézőt a filmbe, hogy már a gyártó stúdió logóját is a film képi világához igazítják, a cannes-i közönséget pedig elég könnyű fellelkesíteni, szóval igazából még egy kockát sem láttunk a Mad Max: A harag útjából, máris izgatott és elismerő moraj futott végig a vetítőtermen. A lelkesedés később csak fokozódott: a határozottan elkülönülő felvonásokra tagolt filmbe az újságírók minden szünetnél beletapsoltak. Kicsit persze alapból azért, mert mindenki szereti George Millert és a Mad Max-sorozatot, ehhez a filmhez a háromórás thaiföldi művészfilmekben utazó, harcedzett kritikusok is érezhetően pozitívan álltak hozzá, de még inkább azért, mert a kétórás A harag útja lényegében egyetlen gigantikus, őrült száguldás, amit megkoreografáltsága, precízen kiszámított ritmusából adódó zeneisége miatt a leginkább talán egy kortárs táncművészeti produkcióhoz lehetne hasonlítani, amit a szünetekben szépen megtapsolnak.


George Miller, Charlize Theron és Tom Hardy május 14-én Cannes-ban


George Miller a film sajtótájékoztatóján „vizuális zenének” nevezte munkáját, amit akár „látványzenének” is magyaríthatnánk, nagyon jól leírja ez a kifejezés a film lényegét. Engem önmagában azzal, hogy egy film látványos, nem lehet lenyűgözni, az autós üldözések pedig rendszerint annyira untatnak, hogy rögtön elbóbiskolok tőlük a moziban, a gyakorlatilag egy nagy autós üldözésből álló A harag útját mégsem untam egy pillanatig sem, mert Miller nem egyszerűen látványelemeket dobált egymásra, és dörzsölte a tenyerét, hogy hú, ez a robbanás, de rohadt jól fog kinézni, az a gázolásos gyilkosság meg mennyire bejön majd a rajongóknak, hanem apró részletekből megkomponált egy grandiózus művet. Nem egyszerűen az érzékszerveinket bombázó, öncélú zúzás ez, hanem egy pontosan eltervezett út, amit bejárunk.


Mad Max: A harag útja, középen Immortan Joe


A cselekmény a sivatagos jövőben, egy Citadel nevű településen indul, amelynek rongyokban nyomorgó lakosait és náci hadseregre emlékeztető kényszerkatonáit a diktátor, Immortan Joe tartja sakkban azzal, hogy ő rendelkezik a víz- és üzemanyagkészletek felett. A fehérre meszelt arcú, rabok vérével megvadított katonák, akiknek a szeme fekete lyukban tűnik el, autótébolyban tobzódnak, a V8-as motor az istenük. Mindenkiből lóg valami cső, akibe nem vért pumpálnak, abba valamilyen gázt – a túléléshez kell vajon vagy a téboly fenntartásához? –, a bizarr lélegeztetőgéppel, plasztikpáncéllal és rémisztő harci maszkkal felszerelt Immortan a közelmúlt egyik leglátványosabb gonosza (egyébként Hugh Keays-Byrne játssza, aki a Mad Max Toecutterje volt, de persze nem lehet felismerni). Konvojt indít benzinért egy közeli olajkitermelő helyre, de a küldetést vezető Imperator Furiosának (Charlize Theron) egészen más tervei vannak, letér az útvonalról, mire Immortan és emberei a nyomába erednek, és már el is kezdődött a kétórás hajsza.


Charlize Theron a Mad Max: A harag útjában


Mad Maxről azért nem esett még szó, mert ő mint Immortan foglya a film elején pusztán egyike a két lábon járó vérzacskóknak, később pedig az a fő dolga, hogy üljön Furiosa mellett a kamionban és kussoljon. Persze, Mad Max az előző három filmben is vonakodó hős volt, aki leginkább azt akarta, hogy békén hagyják, és mindig csak akkor lépett a tettek mezejére, amikor morálisan elkerülhetetlenné vált. Itt is pontosan ez történik, és Miller még egy olyan fricskát is megenged magának, hogy amikor jöhetne Max egyik nagyjelenete, akkor szépen hagyja, hogy kisétáljon a képből, mi Furiosával maradunk, aztán hamarosan visszatér Max azzal, hogy elintézte a dolgot, és megyünk tovább.

Merthogy ennek a filmnek igazából nem Max, hanem Furiosa a főhőse, ez a félkarú amazon, akinek pont csak annyit ismerünk meg az előtörténetéből, hogy felcsigázzon minket a tervezett folytatás ígérete, aminek már bevallottan ő áll majd a középpontjában. Millert, aki eredetileg orvos volt, nagyon izgatja az emberi test, itt, akibe nem csöveken keresztül töltenek valamilyen anyagot, azt megcsapolják. Immortan nőket használ afféle keltetőgépeknek, akik sorban szülik neki a gyerekeit, hogy meglegyen a harcosutánpótlás. Ezt egyébként – ahogy annyi minden mást sem – nem magyarázzák el pontosan a filmben, itt nem a dialógusokból derül ki, hanem a képekbe van kódolva a legtöbb információ. Furiosa próbálja biztonságos helyre menekíteni Immortan feleségeit, akik öten vannak, és mind fehérneműmodell-kinézetűek, ami a macsóskodó akciófilmekre utaló, szándékos poénnak tűnik, sőt, az, hogy a legfontosabb figurát közülük a Transformers 3 Rosie Huntington-Whiteley-je játssza, felér egy Michael Bay-nek címzett beintéssel. Látod, haver, így kell bombasztikus látványfilmet csinálni, nem ahogy te bohóckodsz.


Az öt feleség és Tom Hardy mint Max


Apropó bohóc, Furiosa „fool”-nak szólítja, azaz gyakorlatilag leidiótázza Maxet, akinek nem tudja a nevét, a modellcsajokról pedig kiderül, hogy ha nem is olyan magabiztos a fellépésük, mint Furiosáé, azért elég sok trükköt tudnak saját maguk megvédésére. Bár Miller azt állítja, hogy ez nem volt kezdettől szándékos, csak így alakult a sztori, nehéz lenne eltagadni a film erős feminista kicsengését, ami miatt viszont Max és az őt alakító Tom Hardy némiképp hoppon marad. Hardy amúgy iszonyú tehetséges, de háttérbe szorított figurájából itt nem tud igazán sokat kihozni, Mel Gibson nem feltétlenül jobb színész nála, de kétségtelenül karizmatikusabb volt Maxként.

De ez nem hiszem, hogy különösebben zavarni fogja a régi Mad Max-rajongókat, akik bőven kapnak kárpótlást más téren. Az összevissza buherált, lenyűgöző járgányok sokasága mellett a film telis-tele van a Mad Max-univerzum ikonikus elemeivel, felbukkan Max fekete Pursuit Specialje, az autó tetejére szerelhető négycsövű lőfegyver, az íjak, a bőrmaszkok, az autók elejére kötözött foglyok, egy a harmadik rész Masterjét és Blasterjét ötvöző figura Immortan udvartartásában, és még egy olyan mini kintorna is akad, ami a második filmben szerepelt.


Tom Hardy és Charlize Theron a filmben


Vannak azért kisebb mellényúlások is a filmben, és ezek mind olyan pillanatok, amikor Miller a hagyományosabb megoldást választotta az egyedibb, bátrabb helyett: az első verekedős jelenet idegbeteg vágási stílusa és vibráló képei túlságosan is divatosak, a szimfonikus zene használata fölösleges és zavaró, különösen, mivel a filmben megkapjuk a legőrültebb gitárost, akit csak el tudunk képzelni, és a legbrutálisabb dobosokat, sokkal jobb lett volna, ha minden zenét az ő hangzásukból kiindulva komponáltak volna meg. És lehetett volna verekedésből kevesebb, bizarr erőszakból meg akár több is, ezen az arányeltolódáson érződik, hogy Miller azért gondosan ügyelt arra, nehogy elidegenítse az átlag amerikai akciófilmnézőt. Aki, miközben feloldódik a forró vas, a vér, a rozsda és a homok színárnyalataiban játszó képekben és a zakatoló akcióban, akkor is élvezni fogja a filmet, ha a „jövő a nők kezében van”-üzenet nem gyakorol rá túl nagy hatást.

A Mad Max: A harag útját május 21-től játsszák a magyar mozikban.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!