A véres fenék mellett antik márványszobrok bukkannak fel

Forrás: Ludwig Múzeum

-

Szárnyacskás-flitteres ágyékkötők, a fagyos Néva partjára varázsolt antik romok közt bújócskázó félmeztelen lányok, Bacchus-szerepben lubickoló egyetemi professzorok. A Szentpétervári új akadémizmus műveiből nyílt Abszolút szépség címmel kiállítás a Ludwig Múzeumban.


A Belle Époque-ként is emlegetett virágkor a kilencvenes évek közepére tehető a Szentpétervári új akadémizmus történetében. Ekkorra érett be az alapító, a szuggesztív tekintetű, karizmatikus Timur Novikov munkájának gyümölcse. Az új akadémizmus nemcsak művészeti irányzatként, de életstílusként, ha tetszik, kultúraként hódította meg a pétervári művészeti világot, ám a mindennapokban, a hétköznapi élet színterein is nyomot hagyott. Az új akadémizmus új életfelfogást hirdetett, a tökéletes ember és a tökéletes világ megőrzésének eszményével, melynek lehetőségét az esztétikai élményben látta. Az esztétikai élmény azonban a hétköznapokban is megtapasztalható: a divatban, a popkultúrában, az általa befolyásolt viselkedésmintákban – az új akadémizmus szellemisége legalábbis erről tanúskodik, sajátos párhuzamot mutatva fel például a huszadik század eleji szecesszió az élet egészének esztétizálására irányuló követeléseivel.


Andrej Medvegyev: A Néva folyó fölött


Ezért fontos megnézni a kiállításon szereplő videókat is: az új akadémisták ugyanis saját televízióadókat üzemeltettek, melynek révén a művészeti világon kívüli közönséget is megszólították. Tévéműsoraik tulajdonképpen propagandacélokat szolgáltak: a művek, művészek, az új életstílus népszerűsítését. De nemcsak a művek, hirtelen maguk a művészek is mindenütt jelen vannak meghökkentő, saját tervezésű ruhakölteményeikben, utcai akciókkal, street art kiállításokkal, spontán (meztelen) fotózásokkal hívva fel magukra a figyelmet. Megváltoztatják a pétervári városképet, életformává teszik a squatolást, maguk felé fordítják a DJ- és popkultúrát, mega-rave partik közreműködőiként és a partikultúra állandó szereplőiként nagy népszerűségre téve szert a fiatal generáció körében (is).

Az új akadémizmus első kiállítása 1991-ben nyílt meg. Még ha nem is tudunk belehelyezkedni a kilencvenes évek elejének orosz közhangulatába, azt mindenesetre feltételezhetjük, hogy a Szovjetunió felbomlása radikális változásokat hozott, talán a felszabadulás érzetével járt az élet minden területén. Ahogy a nagyméretű katalógus egyik szerzője, Jekatyerina Andrejeva fogalmaz, „az, hogy a szovjet hatalom eltűnt, mint az áprilisi hó“, lehetővé tette, „hogy a művészek saját testüket ecsetként, a várost pedig hatalmas vászonként, szabadtéri moziként használják.“ Hogy miként is értelmezzük az új akadémizmus jelenségét: a társadalomból való kivonulás lehetőségének kereséseként, az (orosz) avantgárd absztrakciójával, formalizmusával szembeni lázadásként vagy éppen a nyolcvanas évek posztmodern pluralizmusának egyik megragadott lehetőségeként? Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha ezek mindegyikét feltételezzük mögötte.

A kiállítás kronologikusan, a kilencvenes évekre koncentrálva mutatja be az akadémizmus történetét, ami szakértők szerint ma sem ért véget, de számos átalakuláson ment keresztül a kétezres években, aminek következtében jelenleg sok olvasatban létezik.



A kilencvenes éveket tulajdonképpen a festészet (sokadik) nagy visszatéréseként tarthatjuk számon a kortárs művészet történetében. Erre nemcsak a szentpétervári iskola, de a lipcsei, drezdai iskolák vagy éppen a brit Sensation csoport festő tagjai is jó példák. Újra divat lesz a realizmus, Kelet-Közép-Európában például a szocreál hagyományaira építő (Neo Rauch) jellemzőkkel, nyugatabbra a testiség kendőzetlenül nyers ábrázolásaival (Jenny Saville) találkozhatunk. A szentpéterváriak azonban a maguk apollói szépségkultuszával, a tiszta, energikus, örömteli képek alkotására irányuló törekvésükkel kivételesnek tekinthetők. A kiállításon járva-kelve olykor nem hiszünk a szemünknek. Mintha egy különleges időutazáson vennénk részt. Csak azért nézzük meg a képcédulákon levő évszámot, hogy az visszarántson bennünket a valóságba.


Viktor Kuznyecov és Oleg Maszlov: Homérosz diadala


Mindjárt a lépcsőfordulóban kihelyezett gigantikus poszter, a Homérosz diadala (1999) című összefoglaló mű letaglóz, ami nemcsak méreteinek, de magának a koncepciónak is köszönhető. Az alkotópárosként tevékenykedő Viktor Kuznyecov és Oleg Maszlov ugyanis Raffaello Athéni iskoláját alapul véve festették meg az akadémia arcképcsarnokát, ahol a középen sötét tógában ábrázolt Novikov köré gyűlnek tanítványai, kollégái, követői, műkritikusok, kurátorok – utóbbiak közül van, akit kentaur(!) alakban ábrázoltak a festők. Az első teremben Novikov egy korai műve, A hattyú (1988) mellett aztán stílszerűen egy, magáról az alapítóról készült bronz fejszoborral (Julia Strauss: Timur Novikov portréja, 1998) – amelyről a babérkoszorú sem hiányozhat –, és egy egész alakos, Novikovot szintén a tanító próféta szerepében megörökítő festménnyel (Ivan Dimitrijev: Timur Novikov portréja, 1998) találkozunk. Kifejezetten jó kurátori döntés volt az első terem berendezése, ugyanis az egész jelenség, az új akadémizmus elképzelhetetlen lett volna Novikov víziója nélkül. Valóban köréje csoportosult a mozgalom, és 2002-ben bekövetkezett halála után elvesztette addigi meghatározó jelentőségét.


Denis Egelszki aktja


A kiállítás rendező elve a kronológia mellett az akadémia jelentősebb képviselőinek bemutatása. Így a fentebb említett Kuznyecov-Maszlov páros számos műve helyet kapott a válogatásban, és talán ezek azok a munkák, amik a legjobban közvetítik az akadémia által sugallt, vagy éppen sugallni kívánt életérzést. Itt jelennek meg a legnagyobb sűrűségben a bacchusi arcfestések, virágkoszorúk, teljesen vagy félig meztelen testek. Van itt szőlőfürt, kagylókürt, vécéülőkéből formázott lant, színpadiasan rémült vagy éppen dévaj tekintetek, minden, ami az antikizáló hatást erősíti. Némiképpen azonban zavarba jöhetünk az apollói princípiumot keresve: itt sokkal inkább Dionüszosz szelleme lebeg, a mámor istene kacsint ki a klasszicizáló, maníros pózokba merevedett alakok háta mögül.

A fiatalabb generáció képviselői közül Julia Strauss gipsz fejszobrai, a barátait, jobbára az akadémia külföldi növendékeit, a Folyami fiúkat megörökítő 1996-os sorozata közvetíti ezt a „klasszikus“ érzést – mintha egy művész-panteonban járnánk, melynek lakói azonban már rég halottak. Nemcsak a klasszikus antik kor, de a Napkirály udvara is megihletett az akadémia növendékei közül néhányat: Viktoria Uhalova vagy Irena Kuksenaite fotóikon például XIV. Lajos korabeli kosztümökbe álmodták magukat, vagy épp kollégáikat. A lényeg a fantázia és a művészet szabadsága, a képalkotás lehetőségeinek korlátlan kihasználása.


Julia Strauss: Denisz portréja


Ez utóbbit talán a digitális képalkotói technikákat a klasszikus művészettörténeti beállításokkal (téma, elrendezés, szerkesztés) ütköztető Olga Tobreluts fordította leginkább a maga javára és vált ezáltal az akadémia ma talán legtöbbet foglalkoztatott sztárjává. A Strausséval megegyező évben, 1996-ban készült Modell-printsorozata (vélhetőleg iskolai feladat állhat a háttérben) antik férfi fejszobrokat, torzókat párosít modern divatmárkákkal – így kerül például a Lacoste logó az eredetihez hűen színes görög szobor mellére. A Mezítelenek harca a felkelő hold előestéjén (2011) című munkája láttán pedig egyből Az éhezők viadala első részének mutáns kutyáira asszociáltam, a jó kis gondolatkísérlet azonban sajnos megbukott azon, hogy a filmet csak 2012-ben mutatták be. Mindenesetre a próbálkozás sokat elmond Tobreluts képalkotói folyamatáról és vizuális eszköztáráról, amely a kortárs fikció és a klasszicizáló hagyománykövetés sajátos keveréke.

A kilencvenes évek végére, kétezres évek elejére változások mentek végbe a valójában addig is meglehetősen heterogén, az iróniát, a karneváljelleget a szépségkultusszal és antikizálással ötvöző akadémizmuson belül, és kikristályosodott az Új komolyság ideája. A képi tobzódást, a néhol orgiasztikus jelleget felváltotta a spiritualitásra törekvés, rigorózus esztéticizmus, helyenként ortodox fundamentalizmus. 1998-ban az Új komolyság hívei például egy „emlékező művészeti akciót“ tartottak a reneszánszban vértanúhalált halt Girolamo Savonarola domonkos szerzetes tiszteletére, melynek keretében Savonarola tanainak szellemében elégették korábbi pornográf vagy eretnek műveiket. A kiállítás tematikája szerint az Új komolyság képviselőinek munkái tekinthetők a lezárásnak.


Olga Tobreluts: Aphrodité, a „Modellek

Olga Tobreluts: Aphrodité, a „Modellek" sorozatból


Az addig látottakkal szemben ez a terem, ahogy azt az irányzat elnevezése is sugallja, kifejezetten visszafogott. Jegor Osztrov fekete-fehér, lentikuláris technikával készült Madonnája (2014) vagy Georgij Gurjanov birodalmi szellemiségű tornászsorozata (őszintén szólva, a tornászokat szinte már hiányoltam – valahogy szerepelniük kell egy antikizáló tárlaton, mint a férfieszmény, az ideális férfitest megjelenítői) vérszegény visszhangjai csak az addig látottaknak. Nincs már bennük az a szenvedély, a festés aktusába vagy magába a művészetbe vetett hit, ugyanakkor a mindezzel szemben megjelenő irónia, ami addig annyira egyértelműen jelen volt.

De hogy mégse essünk kétségbe, a kiállítás tényleges lezárása (vagy éppen felütése, attól függ, honnan kezdjük a sétát) a nem meglepő módon Timur Novikov főszereplésével készült A vörös négyzet, avagy az aranymetszés című film (1999), ami tulajdonképpen az egész mozgalom vizuális manifesztumának tekinthető. A műteremben a mester felügyelete mellett folyik a munka, a tanítványok szorgalmasan dolgoznak. A lány a festő pozitúrát kínosan betartva, kecses, maníros mozdulatokkal másolja az elé helyezett klasszikus műalkotást. A fiú ezzel szemben lázas megszállottsággal, űzötten alkot, majd a keze alól az absztrakt művészet non plus ultrája, egy forradalmi vörös négyzet kerül ki. A büntetés azonban nem marad el. A mester kíméletlenül megvesszőzi tanítványát, akinek pucér fenekét véresre veri, így térítve vissza a helyes útra. A női festőtanonc közben elájul, a tanítvány véres segge mellé antik márványszobrok fenékrészletei úsznak be festőien a képbe, a mester démonian vigyorog… Majd a fiú, megkínzott testrészét vigyázva, kifinomult mozdulatokkal fog bele az igazi művészet másolásába.


Timur Novikov: Szalome

Timur Novikov: Szalome


A burleszkbe hajló, a mozgalom paródiájaként is felfogható film jól mutatja az egész jelenség paradox mivoltát. A véres(!) komolyságot és a mögötte rejlő iróniát, az akadémia magával szemben állított teljesíthetetlen követeléseit, a modernséggel szembeni kiútkeresés heroizmusát és azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a művészet, ha akarják, nemcsak tanít és gyönyörködtet, de szórakoztat is.


Az Abszolút szépség – Szentpétervári új akadémizmus című kiállítás szeptember 13-ig tekinthető meg a Ludwig Múzeumban.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!