A végső lökés az volt, amikor előttem vágták el a nagybátyám torkát

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

Fiú olyan csúnyán még nem ültetett fel, mint ez az afgán menekült srác. Hakmat mostanra valószínűleg már bőven átlépte az osztrák határt, és Németország felé tart. Én meg hiába várom itt órák óta hülyén a II. János Pál pápa téren, ahová a második találkozónkat beszéltük meg. Viszont most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy öt év múlva egyszer csak jön tőle egy üzenet a Facebookon: „gyere Münchenbe, a német feleségem szuper kolbászokat csinál”. Eltöltöttem egy napot a menekültekkel teli parkban, ahol mindenki arra vár, hogy folytathassa útját az ígéret földjére.


„Tök jó itt, csak bucira unom a fejem. Ha még öt napot kell maradnom, teljesen leépülök” – szólal meg a sok afgán (pastu) szó közepette váratlanul angolul Hakmat, egy fiatal afgán srác, miközben egy fenyőfát skiccel fel egy A4-es lapra az utóbbi időben a menekültek miatt előtérbe került II. János Pál pápa téren.

„Na mit szólsz? Nem túlzok, ilyen magas fáink vannak Afganisztánban! Imádom az országom! Bár csak lehetne ott élni! De tíz év múlva majd úgyis nyugati állampolgársággal a zsebemben megyek vissza látogatóba, aztán csak néz majd rám mindenki nagy szemekkel” – kuncog.



Mint később megtudom, Hakmat huszonkét éves, és egész jól beszél angolul, ami kész felüdülés a tizedik „Do you speak English?”, „No.” rövidre zárt párbeszéd után.

A téren ugyan van egy-két afgán önkéntes tolmács, de a segítségkérésről akkor tettem le végleg, amikor fültanúja voltam az ötödik „kurva anyjukat a hülye újságíróknak, még rendezget is a fotósa, hogy hogyan nyújtsam át a kekszet a gyereknek” típusú, önkéntesek közötti párbeszédnek.

Így inkább rábíztam magam Hakmat tolmácsolására, akit szemmel láthatólag szórakoztatott, hogy végre elfoglaltsága akadt.

Két afgán nővel szerettem volna beszélgetni, akik körül egy csapat kisgyerek ugrált. „Hülyeség!” – legyintett Hakmat. „A férjeik nélkül úgysem beszélhetnek.”

Így aztán egy olyan családot szólítottunk meg, ahol a családfő is ott ült a pokrócon.

A küzdelmes utakról már sokat olvastam, inkább az érdekelt volna, hogy egy pólyással és egy kétéves kisgyerekkel mennyire érzik magukat biztonságban a szabad ég alatt, egy nyolcadik kerületi parkban. De Hakmat nem fordította le a kérdésemet, inkább visszakérdezett: „Te hülye vagy? Afganisztánban elrabolják a gyerekeiket a tálibok vagy az Iszlám Állam, és százmilliós váltságdíj fejében adják csak vissza. Szerinted ahhoz képest mennyivel jobb nekik itt egy pokrócon?”



Oké, akkor ez hülye kérdés, úgyhogy megpróbálom inkább a jövőre terelni a beszélgetést. A jövőkép pedig, akárhány emberrel beszélek is, egyetlen célban összpontosul:


Germany, Germany!

– visszhangzik egész nap a parkban, és az is hamar világossá válik, hogy Németország nem csupán úti cél, hanem maga az ígéret földje a menekültek szemében.


Jön majd egy boríték

És hogy pontosan mire számítanak ott?

„Kezdetben menekülttáborokban fogunk lakni, de aztán adnak majd lakást, és segítenek az újrakezdésben, így hallottam” – magyarázza egy jóval ötvenen túli apuka, akinek a felesége és két nagyobb fia igyekszik kordában tartani a két izgága kisgyereket.

Amikor az kerül szóba, hogy mikor indulnak Németországba, és hogyan tervezik az odautat, Hakmat fordítása meglehetősen ködössé válik. Náluk és a későbbi családoknál is rendre előbukkan egy rejtélyes külföldi rokon, aki majd pénzt küld nekik a nagy úthoz. A nap végére már úgy nézett ki, hogy a parkban tulajdonképpen mindenki egy külföldi rokon borítékjára vár, hacsak nem ez az alternatív sztori az embercsempészes vonal diszkrét kikerüléséhez.

„Na és te hol lépnéd át a határt, ha a helyemben lennél?” – szegezi nekem a kérdést Hakmat. Kissé bizonytalanul a búcsúi határt mondom neki. „Hát persze, végül is nem a te életed, meg te amúgy is jó helyre születtél” – legyint mosolyogva.

Szerencsére a megvetés, amit Hakmat időről időre rám borít néhány perc erejéig, hamar átfordul valami új sztoriba. Most épp összetalálkozunk a tizenkilenc éves, parkbeli haverjával, aki a katonai besorozás elől menekült el Afganisztánból. „Én még tanulni akarok, de a tálibok folyton el akartak vinni katonának. Anyám mondta, hogy nem bujkálhatok örök életemben előlük az erdőben, még fiatal vagyok, el tudok jutni Németországig.”

„Ja, tényleg ezt csinálják” – vonja meg a vállát fordítás közben Hakmat. „Nekem az volt a végső lökés, amikor a szemem előtt vágták el a nagybátyám torkát a tálibok. Az emberélet nekik semmi.


Ha láttad volna amit én, te is egy szál hátizsákkal menekülnél.

Menekültek Budapesten


Odamegyünk még egy Iránból menekült afgán családhoz, ahol az apa gyakorlatilag egész eddigi életében illegálisan lakott Iránban, se személyit, se tb-kártyát nem kapott, így iskolába sem járhatott, és a gyerekei sem járhatnak. „Nem akarom, hogy a gyerekeim is olyan buták legyenek, mint én. Németországban majd beíratom őket iskolába. Nem hagyom, hogy ők is egész életükben a földet túrják, mint én” – mondja a negyvenes éveit taposó Hafisz.

Érdekelne, hogy hogyan sikerült két öt év alatti gyerekkel megtenni a több mint 6000 km-es utat. Hakmat kelletlenül lefordítja nekem az erdőben bujkálásokat, a mocsárban gázolást és egymás gyerekeinek cipelését, ha valaki nagyon kipurcant, de azért nem állja meg, hogy a végén csípősen meg ne jegyezze: „Miért, mit gondoltál, hogy hintón jöttek el idáig? Én is heteket gyalogoltam, főleg éjjel, hogy ne legyek szem előtt. Törökország és Bulgária mindenkinek rázós, de ha elérsz a szerbekig, onnan már nincs gond.”


Menekültek Budapesten


A legjobb befektetés

Átmegyünk egy csapat fiatal férfi pokrócához, hogy meghallgassuk nagyjából ugyanazt a történetet, amit eddig hallottunk. A sok beszámolóból nagyjából kezd körvonalazódni, hogy Afganisztánban mindenki a menekülésre gyűjt, ennél jobb befektetés nincs most az országban. „Nem kevés pénz egy ilyen út, szerintem minimum 3000 dollár kell a nyugatra jutáshoz. Nekem az egész nagycsalád adta össze a pénzt. Kint azonnal munkába állok majd, és havonta küldök nekik haza támogatást, így beszéltük meg” – magyarázza egy harminc év körüli afgán férfi.

„Áh, most komolyan, mit akarsz ezektől?”– türelmetlenkedik Hakmat. „Nyomor a köbön, látod te is, mire viszik ezek majd kint? Majd malteroznak az építkezéseken.”

És hogy ő mire viszi majd Németországban? Szerencsére kész forgatókönyve van az elkövetkező évekre: folytatja az Afganisztánban megkezdett közgazdaságtani egyetemét, aztán elvesz majd egy csinos német lányt, aki minden este finom wurstokat grillez neki a kertjükben.

Kérdezem, hogy kap-e mindehhez némi kezdőtőkét a családjától. „Nem, az nincs, de hát Nyugat az ígéret földje, ha elég ügyes vagy, ott mindent lehet, nem?” – kontráz rám nevetve.

Egyébként ő is nagyon elégedett jelenlegi helyzetével a II. János Pál pápa tér parkjában, azt mondja, hogy az önkéntesek sokat segítenek nekik. Egyedül egy kiadós meleg vacsora hiányzik neki, azt régen evett. Felvetem, hogy két nap múlva hálából a fordításért meghívnám vacsorázni egy közeli török étterembe. Kicsit habozik, nem tetszik neki, hogy egy nő fizesse a vacsoráját. Végül azzal válunk el, hogy hajlandó velem vacsorázni, ha hosszú nadrágot és hosszú inget húzok, és egy kendőt is szerzek a fejemre. „Írd le a nevedet erre a lapra, és Németországban majd bejelöllek Facebookon. Aztán pár év múlva úgyis visszahívlak a német feleségemmel, tudod” – gyűri be a fecnit búcsúzáskor a mellényzsebébe.


Menekültek Budapesten


A visszatérés

A megbeszélt időpontban újra ott álltam a II. János Pál pápa téren talpig beöltözve, még egy kendőt is szereztem, de Hakmat nem jött. Kétszer körbejártam a parkot, minden fiatal fiú arcát alaposan megnéztem, de őt nem láttam. Érdeklődtem felőle a parkban lévő önkénteseknél: „Senki sem tudja már ezt követni, naponta cserélődnek, este jönnek értük, és viszik őket tovább, másnap meg újak érkeznek.” Kilenc után a park valóban megélénkült, bőszen mobilozó férfiakba és bizalmas kézfogásokba botlottam mindenfelé. Több család is szedelőzködött, hátizsákkal felszerelkezve búcsúzkodtak egymástól.

Hakmat biztosra ígérte nekem ezt az estét, azt mondta, ő még egy hétig semmiképp nem megy tovább. Talán tényleg ezt tervezte, csak jött egy lehetőség, és elindult, de az is lehet, hogy tudatosan nem avatott be az indulás pontos időpontjába. De azért egy pár év múlva majd várom a kolbászos Facebook-képeket a német feleséggel.