A végén a gruppenező Kulka is magára marad

Fotó: Katona József Színház / Tábori András

-

Hogy mi az élet értelme? Hát 42. Rosszul feltett kérdéseink között ér minket a nem éppen heroikus vég, aztán felzabálnak minket az angyalok. Schilling Árpád kétestés Faustot rendezett a Katonában. Kritika.


Schilling Árpád hosszú idő után döntött úgy, hogy ismét magyarországi kőszínházban rendez, ami azért is örömhír, mert – mint mondta – a Krétakör-bázis kényszerű bezárása után már korántsem biztos, hogy sűrűn látjuk a munkáit itthon. Ha valaki pedig csak a Faust egyik részére kapott jegyet a Katona József Színházba, akkor sem kell aggódnia, Schilling Árpád ugyanis két előadást rendezett. És bár fontosak a kapcsolódási pontok köztük, mégis értelmezhetőek külön kerek egészekként, jól működnek magukban is.

Goethe rettentően filozofikus és költői szövegét két dolog közelíti hozzánk. Az egyik Márton László fordítása, aki a második részt direkt a Katona felkérésére fordította újra. A mondatok úgy válnak benne a mai fülnek is értelmezhetővé, hogy zeneiségéből, költőiségéből a szöveg egy kicsit sem veszít. Persze erősen meghúzták, Bíró Bence, az előadás dramaturgja a lényegeset emeli ki belőle, vagyis inkább azt, amit Schilling lényegesnek tart.

A másik, ami életet lehel a roppant nehezen befogadható szövegbe, hogy a főszerepeket Máté Gábor és Kulka János alakítják. Máté Gábor Faustja megtört és kiégett az első pillanattól fogva. A két előadás során kétségbeesetten próbálja megtölteni lelkét bármivel, mert ez a bármi újra és újra végtelen üresség lesz csak. Az első felvonás legelején a díszlet egy plafonig érő könyvtorony, ami azonnal le is borul. Ezen csetlik-botlik Faust, de bölcsesség helyett csak kisszerűséget látunk, az okostelefonja fölött maszturbáló férfit, aki nem elégül ki, mert a kielégülés a mindent tudás tapasztalata lehetne csak, ami egy ember számára maga a lehetetlenség.


Máté Gábor a Faustban


Nincs tehát evidensebb megoldás az impotens Faust számára, mint az, hogy lepaktáljon az ördöggel. Kulka János Mephistophelesként bohócruhában lép a színpadra, egyszerre vicces és ijesztő, később is csak jelmezt vált, de alakot nem: azúrkék öltönyt húz, de zoknija felemás színű marad, ahogy karaktere is végletek között mozog. Rengeteg arca közül az egyik harsány és játékos, olyankor Elvis Presley-t megszégyenítő mozdulatokkal táncolja körbe a teret, máskor hideg és ironikus, a legfeszültebb pillanatokban pedig elegáns és nyugodt.

Fontos az is, hogy ebből az előadásból hiányzik az a jelenet, amiben az ördög és az úr fogadnak egymással. Itt az isten hallgat, látjuk viszont az angyalok karát, ám ez a kép kifejezetten barátságtalan. Nyolc év körüli kisfiúkból álló kórus kíséri végig az előadást, akik néha angyalok, néha pedig Mephistophelésnek dolgoznak. Alakjukban egyszerre jelenik meg a gyermeki ártatlanság és az elemi agresszió, a második rész végén pedig felzabálják Faust holttestét, ahogy meg is jelenik Goethe szövegében: „Képmutatók az angyal-seggfejek! / Tőlünk lopnak ötleteket általában. / A mi fegyvereinkkel küzdenek: / Ők is ördögök – álruhában.” Kicsit meg is vagyok lepve, mikor valaki a nézőtéren, a közelemben felsóhajt, hogy milyen aranyosak.



Schilling rendezése egyébként többször provokál minket azzal, hogy feszültségbe hozza a színen megjelenő pornográfiát és a kis srácok szerepeltetését. A második részben Mephistopheles a szfinxekkel és griffekkel gruppenezik, amikor a háttérben egy ajtó mögött megjelenik a fiúkórus. Egy fal választja el egymástól őket, a kisfiúk nem láthatják, mi történik a színpad elején, de közben csak arra bírok koncentrálni, hogy légyszi, srácok, ne gyertek előre, mert ehhez még kicsik vagytok. Ugyanilyen nyomasztó az is, amikor a második rész végén az angyalok kara megbolondítja Mephistophelést, és Kulka János őrült pedofilként próbálja elkapkodni a színpadon futkározó „szép fiúcskákat”.

Az viszont kifejezetten meglepett, hogy a közönség soraiban az első részben szereplő boszorkánykonyha-jelenet pornográfiája többeknél kicsapta a biztosítékot. Persze, a Katonában ritkán látni ennyi meztelenséget és szexet a színpadon, de Nagy Ervin kilométeres fallosza valahogy nem ért el az ingerküszöbömig, és lássuk be, hogy a boszorkánykonyha-jelenet egészen pontosan erről szól. És hogy Schilling számol a közönség prüdériájával, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a nézőtér soraiból feláll egy lány, az a lány, akit nézve az állatok éppen önkielégítést végeznek, ő Mészáros Blanka, a Gittát játszó színésznő, dühödten távozik a széksorok között.



Aztán a második felvonásban Gitta megjelenik a színpadon, az üres térben hófehér ágy forog, és megtörténik a kétestés előadás legőszintébb, legdurvább, szóval legérdekesebb pillanata: Faust és Gitta ágyjelenete. Lassan, akkurátusan vetkőznek le, Máté Gábor egyenként húzza le a zoknijait, a karóráját is szépen leteszi, Mészáros Blanka kezeivel azonnal eltakarja felsőtestét, miután megszabadult melltartójától. Annyi zavar és tapasztalatlanság van ezekben a mozdulatokban, hogy tulajdonképpen előre borítékolható, ebből semmi jó nem fog kisülni. Faust fél perc alatt végez, látjuk Gitta arcán a fájdalmat, nincs beteljesülés, nincs boldogság, csak szégyen. Eközben pedig képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, amire a pillanat feszültsége részben épít: egy korábbi jelenetben Gitta tanár úrnak szólítja Faustot, mire a közönség jó része felnevet, mert Mészáros Blanka a Színművészetin tanul, Máté Gábor pedig ott tanít.

Mészáros Blanka nagyon sokszínű, szende kislányból az első rész végére őrült nő lesz. Mephistopheles és Faust vitáját, miszerint a lány „pokolra kerül” vagy „megmenekül” némileg eldönti az utolsó kép, amit a színpadon látunk: Gitta a földön csúszva maszturbál, miközben rávetül egy fénycsík felülről, ami aztán szép lassan ki is alszik. De Mészáros Blanka mindig más alakban újra és újra megjelenik a második részben is, hogy emlékeztesse Faustot bűnére.


Nagy Ervin, Kulka János és Tasnádi Bence


A két előadásban megjelenő tér is párbeszédbe kerül egymással. Az első rész üres terének hátterében ajtókat, bútorlapokat és egy csillárt láthatunk, amik a második részben a helyükre kerülnek. Túlzsúfolt lakás, régi budai villa egyik leválasztott része, kopott falak, amelyek díszítésükkel még őrzik a régi nagypolgári élet emlékét, ugyanakkor ott vannak a szocializmus jellegzetes bútorai és pár mai bútordarab is. Aki lakott már budapesti albérletben, annak ez az enteriőr elég mindennapi, folyton együtt élünk az elmúlt évszázaddal. Ebbe a lakásba költözik össze a bukott Faust az ördöggel, és ezen a lakáson száguld át a történelem, itt készül el a Homunculus (Tóth Anita androgün figurája), ide lép be takarítónőnek álcázva magát a Gond (Monori Lili bravúrosan flegma alakításában), és itt éri Faustot a vég.

A fáradt Heléna is ide tér haza, Bodnár Erika figurája szépen jeleníti meg az ifjúság mulandóságát, de ő és Faust kapnak még egy esélyt az élettől, kettőjük nászából megszületik Euphórion, de örömük is kudarcra ítéltetik. Keresztes Tamás Wagnerként és Euphórionként is ugyanazt a túlmozgásos félőrültet játssza. Előbbiként pedig eksztatikus öröme, nagyravágyó kisszerűsége okozza halálát. Repülés helyett csak a tűzlétrán mászik a ház tetejére, a semmibe zuhanás helyett pedig áramütés végez vele.


Bodnár Erika és Máté Gábor


Heléna fájdalmában elmenekül, ami utána marad csak üresség: a második rész második felvonásában ugyanazt a lakást látjuk bútorok nélkül, üres ingatlan héra-fűtéssel egy albérlethirdetésből. Faust hatalmat akar, és uralkodik a semmi fölött, trónja pedig a WC-ülőke. Totális diktatúrára vágyik, minden akaratot a sajátja alá akar gyűrni, és már csak egy idős pár van, akik nem hajlandóak alávetni magukat ennek. „Az öregek menjenek onnan! / Szívem a hársaikra vágy! / Ha e pár fa nincs birtokomban, / Mit ér, hogy enyém a világ?” Az öregek kitelepítése pedig egy erőszakszerv brutális túlkapásává elevenedik a színpadon. Nagy Ervin, Dankó István és Tasnádi Bence rángatják le a baloldalon lévő galériáról Bodnár Erikát és Keresztes Tamást. Rettentően komikus jelenet tökéletesen megkomponált koreográfiával. A létrával való bénázás chaplini magasságokba tör, könnyesre nevetjük magunkat, míg két embert elevenen elégetnek. Közben a fiúkórus egyik tagja az öregek haláláról énekel Faust fölött a WC ablakában, amíg Faust be nem csukja az ablakot.

Hiába azonban a gyilkosság, a nagy tervek, mert Faustot anélkül éri el a vég, hogy megtudott volna bármi lényegit a boldogságról. Mephistopheles és a szolgák rezzenéstelen arccal nézik végig Faust halálát, aki nevetségesen tekereg hosszú percekig a földön. Nagy talány, hogy ennyi disznóság után miért kell a mennybe mennie, talán csak azért, hogy bebizonyosodjon, van nagyobb úr az ördögnél, hogy kérkedésnek nincs helye a világban. Az előadás végén bejön a műszak, elkezdik szétszedni a színpadot, levetkőztetik Kulkát, aki alsónadrágban táncolgat tovább. Teljesen egyedül.


A Faustot április 25-én és 26-án mutatták be a Katona József Színházban. További infó itt.