A valódi gonoszság csak most jön

Forrás: Profondo Rosso

-

A Goblin a hetvenes években dögössé tette a horrorfilmeket, és bár néha önmaga paródiájává vált, egyértelműen stílust és autonóm zenei világot teremtett, amelynek hatása és kultusza a mai napig tart. Sőt, az elmúlt tíz évben John Carpenterével párhuzamosan egyre csak erősödik. A Goblin vasárnap először lép fel Budapesten, az A38-on. Pontosabban a folyamatosan változó felállások és utódzenekarok közül most éppen Claudio Simonetti szintis zenekarvezető fiatal (feltehetően Goblin-rajongó) zenészekkel kiegészült Goblinja játssza el Dario Argento filmjének, a Suspiriának a filmzenéjét, élőben, vetítéssel kísérve.


Tizenöt zeneszámmal tekintjük át a Goblin ellentmondásosan szórakoztató negyven évét: Dario Argentónak írt klasszikus témáit, majd Claudio Simonetti funkos, diszkós, brekegős vagy éppen kínos kicsapongásait, végül a Goblin legütősebb filmzenéit, amiket nem is Argentónak írt.


A horrornak sztárzenekara születik

1975 a fordulat éve volt Dario Argento, a giallo műfaj és a Goblin életében is. A giallo (lényegében az amerikai slasher elődje: olasz gyilkosos thriller, általában bőrkesztyűs és/vagy maszkos-arctalan gyilkos által többnyire fiatal nők kárára elkövetett sok, grafikusan ábrázolt erőszakkal, hétköznapi, azaz nem természetfeletti rejtéllyel) a hetvenes évek elején volt piaci és művészi értelemben is a csúcson, de 73 környékén már el is használódott. Dario Argento is csinált három filmet a korszellem jegyében, mindnek az egyébként fűnek-fának dolgozó Ennio Morricone írta a zenéjét, utóbbi mondjuk, hogy Bruno Nicolaijal együtt meg is határozta a műfaj zenei nyelvét. Aztán Argento megcsinálta a Profondo Rossót, a giallo lényegében tökéletesre csiszolt mintakivonatát, amihez az akkoriban burjánzó olasz progrock színtérből választott egy zenekart, hogy csinálja meg a zenéjét.



A Goblin főtémája nemcsak a horrorzenék fejlődésében és trendjében jelentett fordulatot, de a mai napig az egyik legikonikusabb filmes főtéma. John Carpenter ennek hatására írta a Halloween zenéjét, csak szerényebb hangszerelésben, az olasz emberek jelentős hányadának pedig a mai napig ez a csengőhangja. A Goblin progrock zenekar volt ugyan, de képes volt arra, hogy amikor kell, ne csapongjon, hanem egy repetitív témára és a lendületre fókuszáljon. Szignált teremtett és közben dögössé is tette a horrort. A fenti főtéma mellett a film tele van húzós-jazzes, de mégis szorongást keltő, az orgona miatt pedig már ekkor enyhén gótikus hatású darabokkal, mint amilyen ez vagy ez.



Aztán két évvel később Argento és a Goblin is valódi gótikus mesterművet teremtett a Suspiria című filmmel, illetve az ahhoz készült hidegrázósan és gonoszan csilingelő, sötét és közben elképesztően lezser főtémával. Itt már az elektronika is döntő szerepet kap, nemcsak a hipnotikus témában, hanem pszichedelikus hangképekben is. De a valódi gonoszság később jön a lemezen.



Öt évet kellett várni, hogy a Goblin és Argento újból egy filmen dolgozzanak (ha nem számítjuk a Holtak hajnalát, de arról később), az 1982-es Tenebre zenéjét ráadásul hivatalosan nem is Goblinként szerezték, mert már akkor valami pereskedés folyt a név miatt, Claudio Simonetti körül folyamatosan cserélődtek a tagok, ugye. A fenti zseniális főtémát huszonöt évvel később a francia elektrodiszkó újhullámának sztárduója, a Justice is hangmintázta, illetve más modern verziói is készültek, de persze nem ettől jó. A Goblinra itt már egyértelműen visszahat a tánczenében a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján bekövetkezett elektronikus fordulat. A lemez legjobb száma például lenyűgözően ötvözi a klasszikus electro ütemképletét a progrockos basszussal és a eurohorror esztétikájával.



Pár évvel később Argento és a Goblin is túl volt már a csúcson, a Phenomena népszerű volt ugyan (ez volt Jennifer Connelly első főszerepe, egy évvel a Labirintus előtt), a Goblin szinte parodisztikusan csúszik át benne a progmetálba, annak is a fantasys leágazásába. A zenék többi része is inkább a jellegzetesen nyolcvanas évekbeli power-filmzenék színvonalát hozza, kicsit goblinosan.



Amikor 2001-ben Dario Argento és a Goblin újból összeáll a Non ho sonno című, nagy visszatérésként aposztrofált filmre (amely lényegében már egy revival számára készült), a Goblin már progmetál zenekarként játszik, a dobok nehézkesek, a zene tömény, a lazaság már rég hiányzik, de tény, hogy van egy kellemes nosztalgikus él a csilingelésekben, ha akarjuk. Tökéletesen leképezik Argento önmagát erőszakosan ismétlő rendezését, amely néha szemet gyönyörködtető, de azért inkább önmaga paródiája. A vonatos jelenet azért nagyon jó, itt Simonetti nélkül játssza egy másik utódzenekar, amelyben a többi régi tag van benne.


Simonetti, a trendvadász

Kezdettől fogva Claudio Simonetti határozta meg a Goblin zenei irányvonalát, és ez nem mindig tett jót a zenekarnak, Simonetti körül egy idő után gyakorlatilag leolvadt a Goblin, olyankor érződött igazán, mennyit adott bele a többi tag. Simonetti folyamatosan reagált a trendekre, legjobb pillanataiban pedig alakította is azokat. Ez a kettősség jellemezte ellentmondásos munkásságát.



Apja, Enrico Simonetti zeneszerző munkássága egy külön cikket is megérne, utolsó korszakában mindenesetre Claudióval együtt dolgoztak, a fenti, Blue Frog című dalt már a fiatalabb Simonetti írta a Profondo Rosso előtt, és ez erősen érződik is rajta. Nagyszerű sláger brekegéssel, milyen remek főtémája lehetett volna egy akciódús olasz vígjátéknak! Andy Votel előszeretettel játssza másfélszeres tempón dj-szettjeiben.



A horrordiszkó nem az elmúlt években született, és még csak nem is akkor, amikor John Carpenter zenéit klubokra optimalizálták italodisco producerek a nyolcvanas évek elején, hanem amikor Claudio Simonetti a nagy diszkórobbanáskor megírta a Fear című klubslágert, 1979-ben Easy Going néven, az olasz diszkó egyik legnagyobb klasszikusát teremtve meg ezáltal.



Simonetti a nyolcvanas évek közepén is haladt a korral, Lamberto Bava Démonok című mocskosan szórakoztató pophorrorjához megfelelően egy igazi gótikus electrofunk témát írt. Nagyon érdekes, hogy ugyanabban az évben készült, mint a már említett Phenomena zenéje, ezt mégis sokkal frissebbé és időtállóbbá teszi Simonetti önironikus hangvétele.



És Simonetti csinált bohózatot is a Goblinból, továbbá húzta le a legtöbb bőrt a zenekar és Argento kultuszáról. Ezt kevés dolog illusztrálja jobban a fenti, Dr. Felix rapperrel előadott és felturbósított Profondo Rosso-témánál. Az 1990-es Simonetti Horror Project-lemezen több klasszikus témának is készült hasonlóan modern verziója.



Dario Argento elmúlt 10 évét most inkább ne minősítsük, maradjunk annyiban, hogy a megjelenésekor körbeutált, és valóban nem túl jó, 2004-es Il Cartaio az azóta történtek fényében szinte üdítően kiemelkedik a 21. századi életműből, ott legalább kicsit megpróbált korszerű lenni Argento. És ez érződik Simonettin is, aki a filmhez írta életműve egyik legalulértékeltebb, és egyben egyik legjobb témáját. Érződik persze, hogy egy évvel korábban jött ki a Kraftwerk visszatérő lemeze, a Tour de France Soundtracks, de mégis: a Cartaio főtémája korszerű, kicsit technós, kicsit szintetikus (az a digitális bogárciripelés!), ebbe úszik a horrorklisén nagyszerűen csavaró basszusmenet, majd a billentyűs téma. Azóta se avult el ez a szám, megkísérlem, hogy a Goblin/Simonetti egyetlen 21. századi klasszikusa.


Így lettek dögösek a zombik

A Goblint sokan hajlamosak Argento házi zenekarának gondolni, és tény, hogy amit ma argentósnak (vagy akár „olasz horrorosnak”) gondolunk, abban döntő szerepe volt a filmzenéknek is – de a Goblin ennél izgalmasabb zenekar volt. Meg hát nagyon népszerű is a hetvenes évek végén. Horroroknak, zsarufilmeknek, sőt még szerelmesfilmeknek is készített zenét, volt egy nagyszabású progrocklemeze, illetve San Remóban is fellépett stb.



Enzo G. Castellari heroinkereskedelemről szóló, David Hemmings és Fabio Testi főszereplésével készült La via della droga című akciókrimijéhez is a Goblin csinálta a zenét, az egész lemez kiemelkedő, a fenti téma pedig tökéletesen példázza, hogy a zenék nélkül nem váltak volna az olasz zsarufilmek ikonikussá. Hipnotikus, rockos, lezser, amikor pedig belép a dob, akkor válik igazán kúllá. Az már szinte mellékes is, hogy a Peckinpah nyomdokain induló és John Woo-t előrevetítő Castellari annyi lassított felvételt használt hozzá, hogy csak na. Persze nem mellékes.



A Goblin 1979 körül ért a csúcsra, épp, amikor nem Argentónak dolgozott. A Buio Omegának, Joe D’Amato nekrofil horrorjának írta az egyik legjobb főtémáját. Eleinte cseles a tompán és jellegzetesen egyhangú, nihilista szintis kezdés, aztán dobpergés, és nagyszerűen csupasz, feszes, szintis, hűvös diszkóvá válik.



A magyar forgalmazásban állítólag A rémület ivadékai címmel futott Contamination egy eléggé jelentéktelen olasz-német földönkívülis-fertőzős horror, de jól jellemzi a kései, érett, de még formában lévő Goblint. Rutinmunkának tűnik, de főleg azért, mert 1980-ra nagyon masszív saját nyelve alakul ki a zenekarnak, és bár kevésbé ismert, mégis szinte tökéletesre csiszolt főtémája.



A Tomas Milian által vagy egytucat filmben megformált öntörvényű rendőrfelügyelő, Nico Giraldi az olasz popkultúra legendás alakja, a hülye sapkáival és a nagyon vicces nagy pofájával. A Squadra Antigangsters volt az egyetlen rész, amelynek a Goblin csinálta a zenéjét. Egyszerre ír saját, szinte túlpörgetett verziót egy már megalkotott és kultikus karakterre, és emeli új szintre a sorozat (és a zsarufilmek) zenéjét.



Zárásként pedig egy korszak szimbolikus csúcsa. George A. Romero klasszikus zombitrilógiájának második részének, a Holtak hajnalának egy csomó verziója létezik, újravágták, kibővítették, cenzúrázták, vágatlanították stb., én nem is nagyon tudom követni. Európában mindenesetre Argento újravágta és Zombi címmel került a mozikba 1978-ban (ezért volt Fulci egy évvel későbbi Zombijának igazából az a címe, hogy Zombi 2, hogy több ember nézze meg – nem nézte), és a Goblin írta a benne hallható zenék egy részét. A fenti téma olyan nagyszabásúan kezdődik, ami Romeróhoz illik, illetve az amerikai hagyományhoz úgy általában, odacsap a nézőnek, majd egy fordulat után elképesztően groove-os és hipnotikus táncos zombimeneteléssé válik, karibi ritmusokkal, szépen beúszó, vészjósló szintikkel, vastag basszusokkal. Gyönyörű.


A Claudio Simonetti's Goblin nevű formáció március 22-én, vasárnap lép fel az A38 Hajón. A Suspiria (1977) zenéjét játssza el teljes egészében, miközben a filmet vetítik mögé. A film előzetese lent tekinthető meg.



Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!