A True Detective rossz viccet csinált saját magából

Forrás: HBO

-

A True Detective második évadjában sem a bűncselekmény nem elég rejtélyes, sem a főhősök nem elég összetettek ahhoz, hogy úgy behúzzák a nézőt, mint az első szezon. Nic Pizzolatto csak a mesterkélt stíluselemeket tartotta meg, amivel paródiát csinált saját sorozatából. Az első három rész alapján nem sok jóra számítunk. (Cikkünk enyhe spoilereket tartalmaz.)


Nagyon úgy tűnik, hogy a nevetséges Csak Isten bocsáthat meg rendezője, Nicolas Winding Refn és a mostanában a 3D-s arcba élvezést gyakorló Gaspar Noé után Nic Pizzolatto a következő művész, akit az erőszakot sajátosan esztétizáló stílusa miatt ölelt keblére a közönség és a kritika, és aki ezután saját stílusa csapdájába esve hamar önparódiába csapott át.

A True Detective második évada az első három epizód alapján olyan hatást kelt, mintha írója, Pizzolatto túlságosan rácsavarodott volna a dicséretekre, amelyeket az első szezon sötét, misztikus atmoszférájáért, értelmetlen, ám hatásosan groteszk filozofálgatásaiért és festői képekbe komponált brutális gyilkosságaiért kapott, és most mindent feltolt volna a maximumig, azt gondolva, hogy ebben rejlik a folytatás sikere. De módszere visszaütött: azok a megoldások, amelyek az első évadban beszippantották a nézőt, most kiüresedett manírként lötyögnek egy érdektelen sztorin.



Az első szezon különböző elemek remek összjátékától vált hatásossá, de a hátborzongató gyilkossági ügy és a mocskos déli atmoszféra nem sokat ért volna, ha nincs ott a középpontban Rust Cohle és Marty Hart (Matthew McConaughey és Woody Harrelson), a két detektív, akinek a dinamikája hajtotta előre a sorozatot. A démonaival küzdő Cohle és Hart külön-külön is bonyolult, izgalmas figura, a közös múltjukban lappangó titkok és a kettejük közti kémia pedig az évad sava-borsa volt. Világos, hogy az ő kettősüket megismételni nem lehet, de Pizzolatto és rendezői (az első évadot Cary Fukunaga vitte végig, a másodikat több rendező jegyzi – talán ez sem tett jót a sorozatnak) folytathatták volna két másik főhőssel, akik közt másmilyen, de hasonlóan hatásos dinamika működik.


Rachel McAdams a True Detective-ben


Ehelyett négyre emelték a főszereplők számát, így elvesztették azt az erős párost, amelyik összetartotta a cselekményt és bevonta a nézőt, most az epizódok lendülete és a figyelmünk is szétforgácsolódik. Kapunk három különböző rendőrt, elsőként a kiégett, elhasznált Ray-t (Colin Farrell), aki amellett, hogy nyomozó a Vinci nevű, nyomorúságos kaliforniai városban, ami gyakorlatilag egy nagy szemétlerakó, még a gyanús ügyletekben érintett helyi üzleti cápa piszkos megbízásait is intézi. Naponta legalább egy liter whiskyt iszik. Aztán itt a kötelességtudó, kőkemény megyei nyomozó, Ani (Rachel McAdams), aki súlyos gyerekkori traumákat hordoz, amit teljes neve – Antigone – is jelez (komolyan). És még egy országúti rendőr is akad, Paul, akinek a tragikus múltjáról impotenciája és csúnya sebhelyei árulkodnak. A negyedik főhős az említett üzletember, Frank (Vince Vaughn), aki mindjárt azzal a bölcsességgel nyit, hogy „sose hajtsa a tetteidet az éhség, még akkor sem, amikor eszel”. Sajnos nem elég vicces ahhoz, hogy nevetni lehessen rajta.


Vince Vaughn


Eltúlzott nyomorukkal mind a négyen karikatúraszerűek, Farrell figurája például rögtön az első részben olyan ékes fordulattal fenyeget meg egy tizenkét éves (!) kisfiút, amelyben az anyja lefejezett hullája és az apja anális megerőszakolása is szerepel. Ez szörnyülködést vagy harsány röhögést is kiválthat a nézőből, de azt aligha mozdítja elő, hogy a továbbiakban komolyan vegyünk bármit, ami Ray-jel történik.

A három rendőr és Frank útja az első epizód végén fut össze, amikor rengeteg ócska duma és parodisztikus jelenet után végre kiderül, hogy mi a bűnügy, ami körül az évad cselekménye bonyolódik: savval megvakítottak és meggyilkoltak egy korrupt hivatalnokot, akinek a közreműködésével Frank éppen egy nagy üzletet készült nyélbe ütni. A holttestet Paul találja meg, a nyomozásban pedig a városi és a megyei rendőrség is érdekelt, így hármójuknak együtt kell majd dolgozniuk az ügy megoldásán. Ennek a második részben neki is látnak, de furcsa módon – minden bizonnyal a lepusztult városi hangulat fokozása végett – nem egy irodában, hanem egy hangárban.


Taylor Kitsch


Egyik bosszantóan mesterkélt megoldás követi a másikat: a képi világ például ugyanolyan gondosan megtervezett, mint eddig, a színkompozíciók szépek, de egy idő után már nincs több abban, hogy újra és újra látjuk a Los Angeles-környéki, egymásba tekeredő autópályákat, ez azért nem hordoz annyira mély szimbolikát, hogy ötpercenként meg kelljen mutatni, elég lett volna egyszer, a Leonard Cohen-számmal aláfestett, látványos eleje főcímben úgyis ott van szintén. De ez mondjuk közel sem annyira idegesítő, mint a Ray kedvenc bárjában balladákat éneklő gitáros lány, akit olyan irreálisan hosszan kell hallgatnunk és néznünk, hogy legszívesebben lepofoznánk a színpadról, de nyugi, visszasírjuk még, amikor egy Elvis-imitátor veszi át a helyét.


Colin Farrell


Megfeszülök, hogy komolyan vegyem a sztorit, és a nyomozás alakulására koncentráljak, de akkor jön Frank, és előad egy bájos történetet arról, hogy gyerekkorában hogyan rágta le majdnem a kezét egy patkány, amikor az apja több napra bezárta a garázsba. Oké, hogy Rust Cohle száját is egymás után hagyták el a képtelenségek, de ő bizarrságával együtt egyszeri és megismételhetetlen figura volt, érthetetlen, hogy Pizzolatto hogyan gondolhatta, hogy elég annyit átmentenie belőle, hogy hősei sületlenségeket beszélnek, és ez működni fog.

Sajnos maga a bűnügy sem valami érdekes: az első évadban eléggé izgatta a fantáziánkat, hogy ki lehetett az a beteg állat, aki rituálisan nőket gyilkolt meg, de hogy ki ölt meg egy korrupt szemétládát? Bárki. Tök mindegy.


True Detective

Rachel McAdams


A harmadik epizód alatt aztán mégis elkezd éledezni a sorozat. Ray kicsit kevesebb brutális marhaságot beszél, viszont van egy közös, megható jelenete az apjával, ami segít abban, hogy embernek lássuk, és amikor Farrell és McAdams együtt van a képernyőn, elindul a jó értelemben vett színészkedés: lassacskán mintha kibontakozna valamiféle dinamika a két figura közt.

De ez túl kevés túl későn, hiszen ez az évad is csak nyolc epizódból áll. A maradék öt rész aligha lesz elég ahhoz, hogy feledtesse a szanaszét hulló, fárasztó startot, de azért, ha a jellegtelen Paul és a röhejes Frank helyett Ray és Ani lesz a középpontban a továbbiakban, akkor talán megéri még öt órát rászánni erre az évadra.

A True Detective második évadának első részét június 22-én, hétfőn 22 órakor adja le az HBO, és regisztráció nélkül elérhető az HBO GO oldalán.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!