A szín beleszeret a formába

Forrás: Magyar Nemzeti Filmalap

-

Újabb szemkápráztató és humorosan megindító animációval vesz részt a két évvel ezelőtt ugyanitt berobbant Bucsi Réka a Berlinale rövidfilmes versenyében. A Love című filmben a szerelem abszurd, szürreális, komikus és kozmikus dimenziói fura értelemben mégis emberi hangon szólalnak meg.


Színtelen bolygót „termékenyít meg” egy üstökösként érkező, enyhén absztrahált „gyeptégla” e kozmikus mesében, melynek hatására mindenütt elterjednek a növények, és a bolygót benépesítő fura lények leginkább szerelemnek nevezhető viselkedést mutatnak. A közeledés, az egymásra találás, az egymáshoz kötődés, az el nem eresztés, az önszeretet és a megsemmisítés kedves és szomorú gyakorlatai villannak fel a szó szoros és átvitt értelmében elrajzolva.



A Symphony No. 42val (itt megnézhető) tengernyi díjat nyerő Bucsi Réka új munkájában arra tesz kísérletet, hogy meseszerű köntösben, vizuális módon tegyen érzékelhetővé, megtapasztalhatóvá és érthetővé az emberiség legtöbbet rágott érzelméhez fűződő néhány általános gondolatot. A három fejezetre (vágyakozás, szerelem, magány) osztott filmből a szerelemre vonatkozóan kiolvasható tanulságok leírva, kimondva banálisnak hangzanának, de a képben csodálatos módon jelennek meg.

Ugyanis, és ebben rejlik a Love legnagyobb értéke, mindez oly mértékben vizuálisan, képbe írva zajlik le, hogy formák, felületek, textúrák és figurák viszonyáról beszélhetünk csupán. Vagyis a film nem ábrázol valamely rajta kívül álló valóságot, hanem a saját, önmagában érvényes világának történéseit meséli el; a műfaj legnemesebb hagyományaihoz hűen az animáció, a rajzok, a kép- és térszerkesztés, a formai konvenciók és megoldások maguk válnak történetformáló elemmé.


Bucsi Réka: Love


Mindezekből csak a mi oly gyakori megszemélyesítő kényszerünk értelmezésének hatására lesz emberi viselkedés, mondjuk szerelem, hiszen csupán formák lüktetéséről, vonalak változásáról, színek feloldódásáról, dimenziók közötti váltásokról beszélhetünk. Bucsi nem képekkel illusztrál egy sztorit, hanem képei révén a vásznon, a szemünk előtt születik meg a képekből szőtt mese, a vizuális költemény.

Erős munkával, sikeresen debütáló fiatal szerzőknél nagy kérdés mindig, hogy pusztán egyetlen sokáig érlelt jó ötletről van-e szó, amely után nincs ugyanolyan szintű folytatás, vagy inkább olyan keretek, formai jellemzők mutatkoznak már az első műben, amelyekre később lehet építeni. Bucsi Réka e második filmjével egyértelműen bizonyítja, hogy a Symphony No. 42ban látott sziporkák egy olyan alaposan átrágott és megalapozott világkép, gondolkodás- és szerkesztésmód, valamint animációs stílus részeit képezik, amelyekből újabb és újabb történetek bonthatóak ki. A Love szürreális asszociációi és abszurd gesztusai egyértelműen emlékeztetnek az előző műre, ugyanakkor a hasonló elrajzoltság itt teljesen más atmoszférát teremt. A kifinomultan használt eszközök nem pusztán jópofa gegek sorozatának megalkotására alkalmasak, hanem valami másra, talán többre.


Bucsi Réka: Love


Ugyanakkor saját, komplexebb-komolyabb műfajában a Love – legalábbis első nézésre – nem olyan tökéletesre csiszolt gyémánt, mint amilyen az előző film volt a sajátjában. A dramaturgia és a ritmus kevésbé magával ragadóan pontos, és a 14 perces játékidő határozottan több a kelleténél, nem minden szituáció és képi megoldás egyformán erős. Ez azonban mellékes ahhoz képest, hogy a fejezetekre bontott szerkezet a szájbarágós címekkel, valamint bizonyos „dialógok” feliratozása határozottan nem tettek jót, egyértelműsítésükkel túlontúl leszűkítik az értelmezési lehetőségeket. Az előzőnél nagyobb léptékű, de kevésbé ikonikus munka ez, azonban rendkívül fontos lépés a szerző karrierjében, akit ezzel most már egyértelműen a világ legnagyobb animációs filmes reménységei közt tarthatnak számon.


A cikk szerzője Bucsi Réka tanára volt a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.