A szeretet is elfogy egyszer, mint a szeletelt kenyér

Fotó: VS.hu / Mudra László

-

A Könyvfesztiválra jelent meg magyarul Chaja Polak Salka című könyve, amely a holland író holokauszttúlélő édesanyjának az újrakezdéséről szól. Az anyai portré mégsem a koncentrációs táborban átéltekről szól, hanem inkább arról, ami a hazatérés után következett: új férj, új gyerekek és legnehezebb feladatként az előző házasságból származó félárva Chaja integrálása egy teljesen új életbe. Könyve bemutatása kapcsán beszélgettünk a Magyarországra látogató írónővel.


Chaja Polak két és fél éves volt, amikor a német megszállók elhurcolták szüleit. Ő maga csak azért menekült meg a koncentrációs tábortól és a biztos haláltól, mert tévedésből egy kétéves kisfiút kerestek helyette a rendőrök. Szülei pedig eljátszották, hogy Chaja egy baráti pár gyermeke, nem az övék. Így aztán a német megszállók csak édesanyját és édesapját deportálták, ő pedig egy éven keresztül kézről kézre járt szülei nem zsidó származású barátai között. Ott lakott, ahol éppen be tudták fogadni pár hétre.


Ösztönösen mindenkit mamának szólítottam, hogy befogadjanak. Pedig tudtam, hogy előbb-utóbb majd megint máshol fogok lakni

Három és fél éves volt, amikor az amerikaiak felszabadították az auschwitzi koncentrációs tábort, és édesanyja csodával határos módon megmenekült a gázkamrától.

„Amikor megjött anyám, sokáig csak missnek szólítottam, ő pedig nem tiltakozott. Később azt mesélte, hogy a koncentrációs táborban ösztönösen megkeményítette a szívét. Úgy érezte, hogy csak akkor fogja túlélni, ha megszűnik szeretni engem.”



Az író úgy emlékszik, hogy hónapok múlva tudta csak újra mamaként szólítani édesanyját. Felnőve pedig anyja is bevallotta neki, hogy hazatérése után nála is hónapok teltek el, mire újra képes volt szeretni gyerekét. Ráadásul az édesanyját egyszer már elveszítő kisgyerek minden figyelmet magának követelt, anyja azonban közvetlenül a hazatérés után új életet kezdett. Előző férje meghalt Auschwitzban. Röviddel hazatérése után az akkor még fiatal nő újra férjhez ment, és két gyereket szült. Bár Chaja Polaknak csak halvány emlékei voltak édesapjáról, mégis nagyon rosszul élte meg az új család alapítását.

„Sokáig azt képzeltem, hogy a szeretet olyan, mint egy kenyér, amit szeletelsz, és egyszer csak elfogy, ezért tartogatnom kell. A nevelőapám nagyon szeretett, és én is őt, mégsem mertem neki kimutatni. A gyerekekben szerintem van egy velük született lojalitás a szüleik iránt, és nekem senki sem mondta, hogy ugyanúgy szerethetem a nevelőapám, ahogy a halott apámat szerettem” – meséli az írónő, aki korábban A második apa címmel egy egész könyvet szentelt a témának.



Az egymás iránti tapintatból elhallgatott sérelmek és elfojtott érzelmek az idős anya halála után törtek csak igazán felszínre a testvérek között. Kinek a neve kerüljön fel a sírkőre? A zsidó származású első férjé vagy a második házasságából származó gyermekei apjáé? Hogyan képes nem engedélyezni a nem zsidó származású második férj nevének sírkőbe vésését az ortodox zsidó temető vezetője? Jobban szerette-e az elhunyt anya első gyermekét, akinek a kedvéért visszatért a koncentrációs táborból, mint a többieket? Egyáltalán Chajáért vagy inkább saját magáért nem adta fel a táborban? Igazán szerette a fiatal Salka az első férjét, és ha igen, hogyan tudta olyan gyorsan elfelejteni?

Ilyen és hasonló kérdésekkel maradt magára a három gyerek édesanyjuk halála után, Chaja Polak pedig elkezdte összerakni a múltat azokból az emlékmozaikokból, amelyek még maradtak: a falon függő portréból, amely apját ábrázolja, és az édesanyja korábban elejtett utalásaiból.

A könyvből fokozatosan, szálanként bontakozik ki egy Auschwitzot is megjáró nő portréja, aki az átélt borzalmak után sem akarta a hátralévő életét áldozatként leélni. Egy holokauszttúlélőket segítő bizottság tagjaként küzdött a bűnösök elítéléséért és az áldozatok minden lehetséges módon való segítéséért. Közben viszont személyes életében a felejtésre és újrakezdésre törekedett.

„Anyámat nagyon vallásosnak nevelték, de úgy mesélte nekünk, hogy amikor a táborban látta füstként felszállni a férjét, az öccsét és az apját, örökre megtagadta az Istent. Onnantól már csak túl akart élni, és egy normális életet kezdeni” – meséli az írónő.



Amikor az amerikaiak felszabadították a koncentrációs tábort, Chaja Polak édesanyja gyalog vágott neki az országútnak. A holland határra érve első dolga volt becsöngetni egy házba és kölcsönkérni egy széket. „Újra érezni akarta, milyen egy normális széken ülni” – meséli róla az írónő. Hátralévő életét is nagyjából ilyen szellemben élte le édesanyja, aki Polak emlékei szerint mindenkinél jobban tudott örülni a mindennapok apró örömeinek: a sütőből kivett friss sütemény illatának vagy a kertben futkározó gyerekei hangoskodásának. Ugyanakkor a koncentrációs táborban eltöltött egy év egész hátralévő életére éket vert az anya és szerettei közé, akik tapintatból nem merték őt a koncentrációs táborban átélt dolgokról kérdezni. Mint ahogy Chaja Polak azt sem merte soha anyja szemére hányni, hogy néhány hónap leforgása alatt elfelejtette első férjét és új életet kezdett.

„Hiszen hogyan lehet ezt számon kérni egy holokauszttúlélő anyán, amikor azért is hálásnak kell lennem, hogy egyáltalán visszatért hozzám” – teszi fel a költői kérdést magának is az író.