A szerelem koordinátái, birkákkal

Fotó: AFP/The Picture Desk / ALEX BAILEY

-

Lehet-e modern egy kosztümös film, amely Thomas Hardy 19. századi regényének a feldolgozása? Megnéztük a Távol a világ zajától című filmet.


A Távol a világ zajától kiváló alapanyaga tévéfilmeknek, szappanoperáknak, dagályos szerelmi történeteknek, amelyekben vannak lordok, inasok, lovak és szép tájak, az emberek pedig fura, 150 évvel ezelőtti ruhákat hordanak és avítt nyelvet beszélnek. A regény egy éppen száz évvel ezelőtti filmváltozatának leírása a világ legnépszerűbb filmes adatbázisában egy mondatban összefoglalja a lényeget: „A farmerlány hozzámegy a hűtlen tiszthez, akit megöl a nő udvarlója, hogy aztán rájöjjön (a nő), hogy a gazdaságvezetőt szereti.”

Thomas Vinterberg legújabb verzióját is úgy a legegyszerűbb összefoglalni, hogy van a 19. század vidéki Angliájában egy a hagyományokkal szembemenve a saját útját járó nő, aki nem tudja eldönteni, hogy a juhászt, a katonát vagy a földbirtokost szeresse. Vagy szeressen-e egyáltalán valakit. A főbb szerepekben, logikai sorrendben: Carey Mulligan (Egy lányról, Wall Street 2.), Matthias Schoenaerts (Rozsda és csont), Tom Sturridge (sima képű férfi, most bajsza van és kardja), Michael Sheen (Frost/Nixon, Masters of Sex). Thomas Hardy, ugye, a késő viktoriánus romantika realista ágához tartozott, főként az angol vidékről írt.

Valójában engem kevéssé érdekel, hogy a film jó adaptációja-e Thomas Hardy 1874-ben kiadott regényének. Engem jobban érdekel, hogy Thomas Vinterberg miért rendezett olyan filmet, amelyben birkák vannak.



És rögtön a film első 10 percében van egy lenyűgöző és megrázó jelenet, amelyben a juhász kutyája kora hajnalban valamilyen – emberi racionalitás által felfoghatatlan – oknál fogva kitereli a karámból a bárányokat, és a szakadék felé hajtja a nyájat, amely csoportosan lezuhan, és szétroncsolódik a tengerparti sziklákon. A juhász minden vagyona odavész. A kutya értetlenül néz, oldalra billenti a fejét. A juhász ott agyonlövi.

A tömegesen a szakadékba rohanó, bégető birkák látványa egyrészt egészen bizarr és kényelmetlen, másrészt rögtön a film elején Vinterbergnek sikerült egy feszesre és csupaszra rendezett jelenetsorral bemutatnia a racionalitás teljes kiszolgáltatottságát a pillanatnyi tébollyal szemben. Legyen az a téboly emberi vagy állati, nevezzük akár szerelemnek vagy szerencsétlen véletlennek.

A racionalitás legfontosabb motorja a filmben Carey Mulligan, illetve karakterének a különféle arányváltoztatásokkal és hangsúlyeltolásokkal megteremtett, némileg feminista olvasata.



Mindhárom férfi, aki meghatározó lesz az életében, nagyjából 3 (maximum 5) perccel azután kéri meg a kezét, hogy először szót váltottak egymással. Egyértelmű már a film első jelenetében a vonzalom közte és a jóravaló gazda, Matthias Schoenaerts között. De a nő ki is nyilatkoztatja hamar: nem arról van szó, hogy nem kedvelné, hanem hogy neki nincs szüksége férjre. Hasonlóképp, immár földbirtokosként, mond udvariasan nemet a gazdag, szívében sebzett szomszédnak, Michael Sheennek, még ha szimpatikus is. Pedig az még a disznóival is eldicsekszik neki, kényszeredetten, megfelelve a társadalmi párbeszéd szabályainak. A nőnek nincs rá szüksége.

A katonára sincs szüksége, ő ráadásul nem is szimpatikus, igazi hólyag. Viszont a nő szerelmes lesz, és ennek mindenkire nézve súlyos következményei lesznek. Öt percen belül hozzámegy.



A dán Thomas Vinterberg az európai film elmúlt húsz évének nem túl látványos, de annál fontosabb alakja. Pont azért nem látványos, mert nehéz megfogni, hogy mik a szerzői, stiláris vagy rendezői jellegzetességei. Az mindenesetre biztos, hogy tökéletlen filmjei is izgalmas kudarcélmények. Nem feltétlenül megy biztosra, és elsősorban a történet izgatja, minden filmjében van valami megrázóan közeli. A két legismertebb és legtökéletesebb filmjénél maradva: az első és egyben a legjobb Dogma-filmmel, az 1998-as Születésnappal minden stiláris sallangtól megszabadította a történetet, a jellemfejlődést és az emberi konfliktusokat. Az nem az ő hibája, hogy a „Dogma-stílus” hamar modorossággá lett más rendezők kezében. A többek szerint konzervatívnak ható és szélesebb körű sikert (és Cannes-ban három díjat) hozó, 2012-es Vadászat pedig végletekig letisztult film, kinézetre és felépítésben szinte jellegtelennek hat, csak története és jellemfejlődése van. Meg egy egészen alattomosan szorongást keltő, mesteri befejezése.

A lényeg, hogy Vinterberg esetében minden a történetet szolgálja, a formai és strukturális elemek egyaránt.



És ez teszi nagyszerűen modernné és jellegzetesen Vinterberg-filmmé a Távol a világ zajától című kosztümös szerelmi történetet is, még ha a felszínen régimódinak is hat.

Ugyanis a kosztümök ellenére nagyon csupasz és funkcionalista film. Nincs benne egy felesleges másodperc sem, illetve olyan rész, amelynek ne lenne meghatározó szerepe a rendszerben, és mondjuk csak és kizárólag gyönyörködtetne, és az idő telne vele. Ha Vinterberg filmje könyv lenne, tőmondatokból állna. És szemiotikai szöveg lenne. Ez feszes ritmust ad a filmnek, de nem olyan értelemben, hogy el van hadarva a történet, hanem sokkal inkább olyanban, hogy Vinterberg a konfliktusokat, fordulatokat, véletleneket, hazugságokat, érzéseket lényeglátóan fogja meg, képletbe helyezi, és építkezik velük, a karakterekbe épít mindent. Azt érezzük a film bármelyik tetszőleges pontján, hogy a történetet mozgató összes szereplő mindannak az összegzése abban a pillanatban, ami addig a filmben történt vele. Minden, amit látunk, eggyé válik a céljával és funkciójával. Amikor a Juno Temple által játszott lány eltéveszti a templomot a saját esküvőjénél, ezáltal pedig az nem történik meg, abban már az áttételes következményei miatt érezzük a tragédiát. Ez végtelenül hatásos, és egyáltalán nem magától értetődő.



És ez teszi Thomas Hardy legújabb filmadaptációját (poszt)strukturalista alkotássá.

Az meg főleg, amikor Vinterberg – felismerve a film korlátait, de szem elől sem tévesztve a fókuszt – egészen zseniális egyszerűséggel Cary Mulligan szájába adja egy összetett mondat formájában saját karaktere döntésének a pszichológiai indoklását, azaz hogy miért ment hozzá a katonához, miután az levette a lábáról: a katona mesélt neki előző szerelméről, akinek szépségéhez az övé nem fogható; ez bántotta a büszkeségét, és így akart diadalmaskodni a férfin és annak előző szerelmén. Ezzel az összetett mondattal Vinterberg 10 percnyi felesleges, hagyományos értelemben vett jellemépítő, feltehetően könnyen dagályosba forduló jelenettől szabadította meg a filmjét, nagyon okosan.

De azért senki ne ijedjen meg.

Mindez épp azt jelenti, hogy egy olyan szerelmi történetet látunk, amelyet egy pillanatig sem ununk el, és amelyben mindennek tétje van. Ráadásul a film nagyon szépen néz ki, de sosem giccsesen: a Submarinót és a Vadászatot is fényképező Charlotte Bruus Christensen hol impresszionista képeket használ, hol egészen varázslatos, meseszerű színösszeállításokat (pl. a katona és a nő találkozásakor az erdőben), mindet mindig a célnak megfelelősen. De ha azt igényli a történet, kézi kamerás közeliket látunk, és embereket sárban állva beszélgetni.


Távol a világ zajától, Far from the Madding Crowd


És ami a legfontosabb, Vinterberg korábbi filmjeihez hasonlóan tökéletes színészeket választott, akiket tökéletesen irányít és használ. Mind hitelesek, ha nem is mindnek az a feladata, hogy látványos alakítást nyújtson. Én például a Bikanyak óta azt remélem, hogy egyszer Matthias Schoenaerts haverja lehetek. Örülök, hogy juhászként látom viszont, és a végén nem megy el Kaliforniába. Carey Mulliganről pedig nem bírjuk levenni a szemünket. Erős, határozott és sugárzó egy vele ellenséges és őt folyamatosan betörni próbáló világban, hogy aztán, amikor a téboly szerelem és büszkeség formájában megtöri, még közelebb kerüljön hozzánk. Az idő terhe, a sebzettség és az életigenlés egyszerre tükröződik a szemében.

Rendben, azért van egy jelenet, amelyik túl hosszú lett. Az, amelyben angol népdalokat énekelnek.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!