A szégyen fáj, nem a háj

-

Meseszerűen kárpótolta az élet Seant, az interneten nagy nyilvánosság előtt megalázott táncoló férfit, aki most éppen élete bulijára készül csaknem kétezer nővel, és néhány világsztárral. A testi adottságok miatti megszégyenítés azonban nem mindig végződik ilyen happy enddel. Ezért is jött el az ideje a pozitív testkép forradalmának.


Sean csak szerette volna jól érezni magát, és egy koncerten ennek általában az a legegyszerűbb módja, ha ritmusra mozog. Annak a felvételnek az alapján, amelyet ismeretlenek készítette róla, úgy tűnt, Sean bulija nagyon is jól alakult, egészen addig a pillanatig, amíg nem kezdték el kiröhögni. Sean ritmusérzéke egyből kihagyott, és a koncert hátralévő részét lógó fejjel hallgatta végig. Az előtte/utána készült kép (önfeledt férfi, magába roskadó férfi) aztán felkerült az internetre, egy igazán húsba vágó kísérőszöveggel:


A minap láttuk ezt a példányt, miközben táncolni próbált. Abbahagyta, amikor meglátta, hogy kiröhögtük.

A kép és a szöveg alkotói feltehetően az élet császárainak érezték magukat attól, hogy ezt létrehozták, de nem ők az egyedüliek, akik mások testi adottságaiból akkora önbizalmat merítenek, ami előhívja belőlük ezt a fajta aljasságot. Az angolul body shamingnek nevezett jelenség, amit a testi adottságok miatti megszégyenítésként fordíthatnánk, a bulvárlapokban, az interneten és a hétköznapi beszélgetésekben is a virágkorát éli. Seant azonban egészen meseszerűen kárpótolta az élet.



A róla készült képek megjelenése után egyrészt elképesztő sebességgel lett az internet sztárja. Először csak táncoló férfiként emlegették (nyilván gyorsan erőre kapott a #dancingman hashtag), és Twitter-szerte elkezdték keresni, egy Los Angelesben élő aktivista ugyanis úgy gondolta, hogy korrigálni kell valahogyan a világ gonoszságát, és egész pontosan 1727 nőt mozgósított, akik a pozitív testkép erősítése érdekében mind a titokzatos férfival akartak bulizni egy nagyot. Cassandra Fairbanks kezdeményezése fél nap alatt eredményt hozott: a táncoló férfi megjelent a Twitteren, és üdvözölte a hatalmasra nőtt rajongótáborát.


Megvan a táncoló férfi!


A már Twitter-fiókkal is rendelkező Seannak másrészt ma olyan világsztárok a barátai, mint Pharell Williams, Moby vagy Ellie Goulding, akik mind vállalták, hogy fellépnek a csak neki rendezett bulin, ahol Sean végre gátlások nélkül úgy táncolhat, ahogy jól esik neki, és senki sem fogja kinevetni érte.




A parti költségeibe több mint kétezren szálltak be, és eddig több mint 38 ezer dollárt gyűjtöttek össze. Sokan nemcsak pénzt adtak bele, hanem a saját történetüket, így Sean egyfajta kibeszélési hullámot indított el, az adakozók közül ugyanis sokan maguk is áldozatok voltak.

„A 15. születésnapomon legalább húszan csúfoltak, amikor táncolni próbáltam, most 41 éves vagyok, de azóta sem mertem táncolni, mert még mindig szégyelltem magam. És hát szombat este, annyi év után ismét táncoltam. Még most is túlsúlyos vagyok, borzalmasak a mozdulataim, de nem érdekelt. Táncoltam!” – írta Sean történetén fellelkesedve az egyik adományozó. Van, aki arról számolt be, hogy csaknem az életébe került, hogy elérje a „normálisnak tartott súlyt”, miután évekig csúfolták a méretei miatt.


Hú, mekkora pocak!

A body shaming célkeresztjében egészen a legutóbbi időkig elsősorban a nők voltak, az ő problémájuk volt a súlyfelesleg, vagy éppen a soványság, a narancsbőr és az őszülés, amit részben megmagyaráz, hogy a bulvárlapok címlapjaival és kozmetikai hirdetésekkel agyonnyomott nyugati kultúrában a nők elsődleges érvényesülésének és elfogadottságának az eszköze a szépség és a fiatalság, míg a férfiaknak nem feltétlenül kel bajlódniuk az ilyen külsőségekkel, ők lehetnek okosak, határozottak és humorosak. Egy ideje azonban őket is arra kényszerítik a hirdetések, újságcikkek, képaláírások és kommentek, hogy nézzenek tükörbe, és kezdjenek el elégedetlenkedni.

A helyzet eldurvulását jelzi, hogy egy új tanulmány szerint a túlsúlyos emberek ellen indított háború különösen káros hatással van a tizenéves fiúkra, akik közül ma már minden tizedik szenved valamilyen étkezési rendellenességben. Sokan nyúlnak veszélyes étrendkiegészítőkhöz, de gyakori közöttük a depresszió és a droghasználat is.

Szakértők szerint a képlet egyszerű: minél többet találkozunk az irreális, elérhetetlen ideálokkal, annál nagyobb valószínűséggel hasonlítjuk magunkat vagy másokat hozzájuk, és annál rosszabbul érezzük magunkat amiatt, hogy távol vagyunk az ideáltól.


Játsszuk le az interneten

Míg a női hírességek hozzászokhattak, hogy a testük változásai állandó témát szolgáltatnak bulvárlapoknak, egyre több férfi is szembesül azzal, hogy a saját pocakját látja viszont a címlapon. Nemrég Leonardo di Caprio testsúlygyarapodása volt téma, de másokról is készült galériányi fotó a tengerparton, ahol különösen könnyű monitorozni a plusz kilók stratégiai elhelyezkedését.

Az internet különösen nagy lendülettel csatlakozott rá a bulvárlapok testközpontú híradásaira, és a cikkek élcelődése vagy kattintásvadász címválasztása a közösségi oldalakon sokkal durvább hangnemben nyilvánul meg.


Kelly Clarkson


„Mi történt, felfalta az összes háttérénekesét? Még szerencse, hogy széles tévém van” – reagált az énekes Kelly Clarkson megjelenésére a saját hízásából és fogyásából dokumentumfilmet forgató brit híresség Katie Hopkins, akinek az érzékszervei már csak ezért is különösen ki vannak élezve mások kilóira. Clarkson azonban elegánsan lépett túl a body shamingnek ezen a nyilvánvaló túlcsordulásán, és amikor egy riporter reakciót kért tőle Katie Hopkins megjegyzéseire, ő nevetve csak annyit mondott: „Ez azért van, mert nem ismer engem. Csodálatos vagyok! Engem egyáltalán nem zavar. Ez egy szabad világ, mindenki azt mond, amit akar.”


Taylor Townsend


A teniszező Taylor Townsendnek a karrierjét veszélyeztette, hogy mások mondtak ítéletet a kilóiról – és noha vezette a junior világranglistát, az amerikai szövetség nem akarta engedélyezni, hogy induljon a US Openen, mert túl kövérnek tartották. Ő azonban csattanós választ adott, mert 2003 óta a legfiatalabb amerikai teniszező lett, aki eljutott a Roland Garros harmadik fordulójáig.

A rapper Iggy Azaleanak nemrég lett elege abból, hogy a testéből gúnyt űztek az interneten. Miután több bikinis fotó is megjelent róla a hawaii vakációjáról, az internet azért vette célba, mert narancsbőre van. Az énekes a Twitteren jelentette be, hogy kiszáll a közösségi médiából, mert nem tud mit kezdeni azzal a gyűlölettel és kicsinyességgel, amit online lát.



Mégis mire jó a megszégyenítés?

A témának egy egész könyvet szentelt Jennifer Jacquet. Az ő rövid összegzése alapján a csoport és az egyén érdekeinek az összeegyeztetése tette szükségessé a szégyenérzet megjelenését, és a rendszer működik is, hiszen az emberi társadalmak magas fokú együttműködésre képesek. A megszégyenítés vagy a szégyen akkor kap szerepet, amikor az egyén valamiért nem működik együtt a csoporttal. A szégyen szabályozza a társadalmi viselkedést és előzetesen figyelmeztet a büntetésre is: az egyén vagy idomul a csoporthoz, vagy számolnia kell a következményekkel. Jennifer Jacquet szerint fontos különbséget tenni a bűntudat és a szégyen között: míg az előbbit az egyén mércéje hívja életre, addig az utóbbi a csoport mércéjének az eredménye, ezért a szégyent a bűntudattal ellentétben csak más emberekhez viszonyítva lehet érezni.

Az egész rendszerbe viszont nagyon nagy erővel nyúl bele az internet, amely Jennifer Jacquet szerint nagyon alattomos terepnek számít a megszégyenítés szempontjából, itt ugyanis sok olyan mechanizmus hiányzik, ami a csoport érdekeit tekintve hasznossá teszi a szégyent: „Ez a legnagyobb köztér. Az információ minden korábbinál gyorsabban terjed, sokkal tartósabb, mint korábban bármikor, és lehetőséget ad az anonim véleménynyilvánításra. Mindez nagyon veszélyes. A büntetőnek is vállalnia kell ugyanis némi kockázatot, és amikor a büntetés kockázata ennyire alacsony, mint az online közegben, akkor a dolgok nagyon gyorsan eldurvulhatnak.”


A forradalmárok

A body shaming hívta életre azt pozitív testképért kiálló mozgalmat, amely egyre több eredménnyel gazdagítja az emberiséget. Az aktivistáik közül a gúnyolódókhoz hasonlóan szintén sokan az interneten veszik fel a harcot a gyűlölködés ellen, és állnak ki az elfogadás mellett.

Ilyen például Virgie Tovart, akit ötéves kora óta gúnyolták a társai a súlya miatt – ő egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „érzelmileg szisztematikusan kínozták” –, és bár gyerekként is tudta, hogy ez nem helyes, nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan mi a gond. Felnőttként aztán rájött, hogy bármennyit fogyna is, vagy változtatna a testfelépítésén, az sem szabadítaná meg a „soha nem vagyok elég jó” mentalitástól, így az egyetlen megoldásnak az tűnt, hogy magától a mentalitástól szabaduljon meg. Az ő nevéhez fűződik a #LoseHateNotWeight (magyarul valahogy így lehetne fordítani: a gyűlöletet dobd le, ne a kilókat) hashtag létrehozása, és az Instagramon hirdeti az egymás támogatásának és inspirálásának a fontosságát.


Chillin

A photo posted by Virgie Tovar (@virgietovar) on


A YouTube-on alkotó Melissa Fabellónak egy bántalmazó kapcsolattól jutott el az étkezési rendellenességig, és azt állítja, hogy a feminizmus és a pozitív testképet hirdető mozgalmak mentették meg az életét. Azóta úgy érzi, hogy részt kell vállalnia „az igehirdetésből”. Mint ahogyan részt vállal belőle az első, modellügynökség által leszerződtetett 52 ruhaméretet viselő modell, Tess Holliday is, aki szintén a közösségi médiában indított kampányt méretektől független önbecsülésért és feszegette a szépség szűkre szabott kereteit.


Egyiküknek sem sikerült azonban akkora falakat áttörniük, mint a brit táncoló férfinak, akit hamarosan csaknem kétezer nő és jó pár világsztár vár élete buliján. Lehet utána csinálni.