A szegények elleni szolidaritás

Fotó: Örkény Színház / Gordon Eszter

-

A Mohácsi testvérek Köd utánam című operettje az elvtelenséggel és korrupcióval átitatott mai magyar viszonyokat mutatja be, középpontjában az új politikai-gazdasági elittel. Végig lehet nevetni, de az ide illő fájdalmas szűkölés hiányzik.


A mai magyarországi közállapotok panorámaképének is tekinthetjük az Örkény Színházban bemutatott Köd utánam című új Mohácsi-opuszt, ami kortárs vagy, ahogy az előadásban is elhangzik, posztmodern operettként, „három kurta rövid” felvonásban társadalmi valóságunk nyomasztó jelenségeit gyúrja egybe a műfaj által kínált – és természetesen azonmód ki is játszott – dramaturgia sablonjai mentén.

Bár van benne tündérmese, valamint karrierről, gazdagságról, házasságról és boldogságról szól a történet, mindezek kicsit más fényt kapnak attól, hogy a klasszikusan arisztokrata közeg helyett az új politikai-gazdasági elité itt a színpad: egymással üzletelő oligarchák, azok népes családja, ambiciózus ifjú politikusok, volt pártfunkcionáriusok, a „tavalyi tehetségkutató hányadik helyezettjének” trash-sztárja szövik-fonják a szálakat. Ebben a kontextusban kicsit más jelentése lesz a magyarul beszélő orosz herceg felbukkanásának, és hát annak is, hogy a végén összenő minden, ami összetartozik.


Köd utánam


Mohácsiék operettjének három felvonása három különböző helyszín fókuszát használja a történet ívének megteremtéséhez, amit a szorosan vett sztorinál tágabban is érthetünk, hiszen szimbolikus helyekről van szó: az Operabálról, a magyar tengerpartról és a Liszt Ferenc repülőtérről. Stációként működnek ezek a helyek, mindegyik felvonás mintha egy állapotot rögzítő csoportkép kibontása lenne, és talán az sem véletlen, hogy a kibontásban a rendezés – a műfaj pergő ritmusa ellenében – olykor a kis gesztusokra mutató közeli, vagy az időtlenségbe átlépő hosszú időt érzékeltető lassítás filmes eszközeihez nyúl.

Remete Kriszta jelmezei szintén markánsan jelzik a felvonások közti váltásokat, pontos stilizációval mutatják az újgazdag, alkalomhoz illőnek gondolt, illetve azt mindig túlteljesítő giccset, az aranyozott gallérú felöltőktől és ruhaaljaktól a kötelező vízparti csíkos és bézs viseletekig. Az Operabál szmokingos-nagyestélyis kavargásába pedig egy forgószínpad is besegít, felvonultatva a szereplőket; a társasági fecserészés, az egymás közti intrikus kibeszélések közben maga a táncparkett lendül mozgásba. És teríti szét a bonyolult családi hálót, amelynek egyik centruma a Debreczeny Csaba által játszott öreg Ördögh, akinek második felesége rossz mostohaként csak saját vér szerinti lányait, Antóniát és Kleopátrát hozza el a buliba. Azonban, ahogy az történni szokott, az éjszakát a nappaltól sikeresen elválasztó Hamupipőkeként Ördögh Berta Nikolett is betoppan végül Kurta Niké személyében, hatásos zenei antréjának köszönhetően pedig mindkét szóba jöhető partiképes fiatalember – a Szent László töbröt birtokló Kenedics Sándor, aki Feri is (Vajda Milán), és a töbörre utazó Dimitrij Pavlovics (Ficza István) – menthetetlenül beleszeret.



A szerelmi szál bonyolódásával – amelybe feltörekvő proliként és szó szerint esik be Kozma Jenny (Takács Nóra Diána) – párhuzamosan kiemelt operabáli mozzanatokat valamilyen szinten már megírta a közelmúlt valósága. Ezek most mohácsis verzióban kerülnek elénk, egytől egyig a reprezentáción esett hibaként: a szegény-tematikus bál díszmeghívottjáról, a Szegényemberről kiderül, hogy a kulisszák mögött már jóllakatta egy pincér (akit aztán a nyilvánosság előtt megalázva penderítenek ki állásából), így a gazdagok felháborodása ellenére se tudja legyűrni a kaviárt-homárt; a köszöntőbeszéd előtti készülődés közben az Ördögh feleségét játszó Bíró Kriszta véletlenül belebuzizik a mikrofonba; a szalagot végtelen töketlenkedés után sem sikerül elvágni a tompa élű ollóval. És akkor a dohányzóban, a férfiak közt megejtett, a töbör körüli sikertelen tárgyalásról ne is beszéljünk, illetve de, hiszen a pozícióhoz és helyezkedéshez, hatalomhoz és érdekekhez kötődő apró gesztusok, ahogyan például Baksa Imre, a mindenkori kenyeres jópajtás alázatosan átadja a helyét az Álomtitkár úrnak, önmagukban közegfestők.



A második felvonás a Balaton partjára repít minket, a tetőtől talpig matrózcsíkos seregletben enigmatikus szereplőként bukkan fel a Csuja Imre alakította Mizse Lajos hekker, értsd hekkes, aki utánozhatatlanul egyetemes hangsúllyal tudja egerektől emberekig bármire mondani a „megvetem őket” frázist, és akiről kiderül, hogy az Álomtitkár pedofil(gyanús) bátyja, majd később, hogy az összes jelenlévő besúgó volt tartótisztje, és ez elég sok emberrel köti össze őt. Miközben a töbör körüli biznisz is alakulni látszik a Sanyi/Feri-Nikolett kapcsolat javára, majd egy váratlan fordulattal ellenére, addig a harmadik felvonásban ugyanez a társaság a szomorú menekülés-kivándorlás helyzetében fut össze a fentről Gyodával határolt reptéren, egy Jamaicára induló gépre várakozva, számtalan törölt járat közepette.

Egyszóval, a Mohácsi testvérek operettjének, amelyhez Parti Nagy Lajos írt hasonlóan szójátékos dalszövegeket, Kovács Márton pedig zenét, hiába ér véget formailag a szerelmesek egymásra találásával, csak nem sikerül happy enddel záródnia. Sokkal inkább egyfajta – és messze nem a Paradicsomba való – beűzetést idéz a magányos páros képe, amelyre azzal húznak lapot az alkotók, hogy az egész bagázs visszafordul a repülőről.



Mohácsiék poénban, paródiában nehezen lekörözhetők. Ha akarjuk, ha nem, többnyire végignevetjük a Köd utánam nem is olyan kurta felvonásait, amelyek a parvenü kisstílűséget, a következetes elvtelenséget és a korrupciós összefonódások rendszereken átívelő mivoltát igazi magyar sajátosságként tálalják (és persze nem kell óriásit lépnünk az elvonatkoztatásban, hogy mindezt kelet-európai jellemzőként is lássuk). Mégis, mintha ebből a nevetésből épp az a szívszorongató szűkölés hiányozna, annak a – nem is tényszerű, hiszen e tekintetben bő tudásunk van, de – érzelmi felismerése, hogy egyenként és mindannyian menthetetlenül ebben a közegben élünk, és talán süppedünk el. Ez a hiányérzet pedig lefordítható a színházi hatás kérdésére: arra, hogy a három felvonás során a paródia óhatatlanul felszíni működése alatt milyen emberi történetek tudnak vagy nem tudnak kiépülni, amelyek egy ilyen záróképnek súlyt adhatnak. És bár találunk jelzéseket arra nézve, hogy azért nem bohó csacskaságokkal teli világ ez, elég, ha az – Ördögh nyílt jóváhagyásával – Álomtitkár szeretőjévé avanzsált Bíró Kriszta lila foltos szemére gondolunk, de a fokozatos korrumpálódás és süllyedés élménye mégis elmarad az előadásból.



Fordulatok vannak, a közéleti történésekre nézve pontosan olvasható, szellemes utalások, amik mintha egyazon felszínen burjánoznának, szóródnának – olykor túlságosan is szét – a társadalomkritikát mesével, zenével, tánccal elegyítő előadás keretei közt. És jó színészek vannak: Pogány Judit élveteg, fürge, mindenkori számítását meglelő mammáját, Debreczeny Csaba hatalmi vizeken lavírozó, simulékony Ördöghét, Bíró Kriszta ultrasznob, majd megtört feleségét, Für Anikó hisztis és féltékeny anya-karakterét élvezet nézni. Kurta Niké ökopunk forradalmár-Hamupipőkéje komikus, mégis passzoló párost alkot a végig hősies, mélabús bambát játszó Vajda Milánnal, Takács Nóra Diána tenyeres-talpas, a férfiak oldalán sikertelenül feltörni igyekvő dundi megasztárja pedig Nagy Zsolt Paolójával együtt hullámzik egy se veled, se nélküled kapcsolat dinamikája szerint.

Aztán vannak az igazán taszító, élvezettel rajzolt figurák: Némedi Árpád elegáns, majd csak szimplán féreg Álomtitkára vagy Baksa Imre hatalmi széljárás szerint, de egyre feljebb szálló, darabos viselkedését tökéletesen megolajozni képtelen Stüszije. Végül Máthé Zsolt egyszerű, kalapos Szegényembere, aki mindig akkor kerül képbe, ha a felső világnak szüksége van rá, akár magát fényezni vele, akár más piszkos ügyletekre. Őt, aki fél percig a töbör birtokosa lesz, olyan villámgyorsan verik át, és játsszák rajta keresztül tovább az orosz herceg kezére a földterületet, hogy még csak fel sem fogja, mi történt vele. Mi történt egyáltalán. Mi az, ami történik. S mindez igen-igen jellemző.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!