A sárga tekintet – Kőszeg Ferenc búcsúja Fejes Endrétől

Fotó: MTI / Tóth István Csaba

-

Gyűlölte azokat, akit bármit belemagyaráztak a műveibe, de az biztos, hogy Rozsdatemető világa ma éppen olyan vigasztalan és reménytelen, amilyen fél évszázaddal ezelőtt volt, a hábetlerek pedig itt vannak köztünk.


A Jó estét nyár, jó estét szerelem! című darab a Nemzeti Színházban


„- Minek éltem? – (…) - Hát ugyan minek lettem erre a világra! / Mi az élet? / Sár. / És az ember benne? / Arany a sárban. / Ki hát a bűnös, ha ebből az aranyból semmi sem lett? / Ki? / Az Isten, aki nem csinált belőle semmit.”

Turi Dani morfondírozik így, a Sárarany utolsó jelentében, miután megölte a leselkedő Takács Gyurit, a Karay grófot pedig, mint egy szalmabábot verte agyon, veszett paraszti úrgyűlölettel. Móricz Zsigmond regénye, kamaszkorom egyik nagy olvasmányélménye akkor jutott eszembe, amikor Bán Zoltán András, a VS szerkesztője megkérdezte, nem írnék-e nekrológot Fejes Endréről. Az 1990-es évtized végén a szerkesztő-kritikus a Beszélő Beszélő évek sorozatában sorra leszámolt a 60-as évek kultuszműveivel, köztük a Rozsdatemetővel is. Itt bukkantam rá a rég elfeledett mondatra: „Amolyan roncstelepi Turi Danivá lesz így a könyv végén, a rozsdatemető mélyén ott rejlik az arany, csak nem volt, aki kibányássza.” Azt gondoltam, el kell vetnem az összevetés ötletét, hiszen a két regény gyilkosság-motívumát Bán már majd húsz évvel ezelőtt egymás mellé helyezte. Végül mégis sajnáltam elvetni. Miért öl Turi Dani? Mert azt éli át, hiába a siker, hiába gazdagszik, hiába bolondul belé minden nő a napszámos lánytól a grófnőig, az urak szemében csak paraszt marad, büdös senkiházi. Miért öl Édes Anna? Mert hiába végzi a munkáját hibátlanul, a gazdái szemében csak jól működő gép, akinek érzései, viszolygása, szorongásai el sem juthatnak Vizyék tudatáig, mert nincs közös nyelvük, nincsenek közös fogalmaik. És miért öli meg Hábetler Jani a sógorát, aki azt vágja a szemébe, „ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbujtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök”? Nem azért, mert a Zentaynak igaza van. Hanem azért, mert nem tudja elmondani, hogy a deklasszált, alkoholista Zentaynak nincs igaza. Hogy a vad, fékezhetetlen, agresszív tisztességével nem fér össze a munkáskáder-karrier. Hogy mihelyt felszólították volna, hogy lépjen be a KISZ-be, vegyen részt a kongresszusi munkaversenyben, végezzen ingyen munkát a kommunista szombaton, rászegezte volna a sárga pillantását a KISZ-titkárra, a káderesre, és azt üti le Zentay helyett. De ütnie sem kellett volna. Ahogy a körzeti orvos is elveszti a fölényét, ahogy megpillantja Jani sárga szemét, a káderes is nyomban tudta volna, hogy ebből a prolifiúból nem lesz díszproletár, KISZ-káder vagy főművezető.

1962-ben, amikor befejeztem az egyetemet, családi összeköttetés révén útlevelet kaptam. Újdonság volt akkor a külföldi utazás, 1958-ban egy bulgáriai társasutazásra sem engedtek ki. A nyugati útlevél még csak egy évre szólt, viszont nem volt benne a külföldi tartózkodást egy hónapra korlátozó „ablak”, a kiutazó akár a teljes évet is külföldön tölthette. Azzal a szándékkal mentem el, hogy nem jövök vissza, de a dolgok másképp alakultak. Amikor egy év múltán hazaérkeztem Budapestre, szembeszökő volt, hogy a dolgok változtak. 1962-ben az egyetemi bölcsészkari elhelyező bizottság olyan véleményt írt rólam (és ezt hivatalosan meg is mutatták), hogy a marxizmus gyakorlati oldalával, ami a közösségi élet, szemben állok, így veszélyt jelentek majdani iskolám tantestületére. Amikor 1963-ban állást kerestem, hazatérő disszidensnek véltek, mindenütt tüntető szívélyességgel fogadtak, és hamarosan fel is vettek a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, igaz, nem szerkesztőnek, hanem úgynevezett propagandistának, ma úgy mondanák, piárosnak. Még nem csengett le a Rozsdatemető megjelenésének szenzációja. Persze azt tudtam, hogy Déry, Zelk és mások bebörtönzése, jelentős írók szolidáris elhallgatása közepette, az irodalmi élet irányítói hivalkodtak engedékenységükkel. Sok év szünet után megjelenhettek Pilinszky versei, 1959-ben olvastam Mándy csodálatos kisregényét, a Fabulya feleségeit, az Iskola a határont Hermann István otromba támadásával szemben az irodalompolitikus Nagy Péter vette védelmébe, de a Fejes-regény vigasztalan társadalomképe mégis szenzáció volt.



Eltévedtél a hábetlerek között?

– kérdezte gúnyosan egy barátom, amikor elmondtam neki, milyen nehezen találtam meg az Auróra utcai lakását.

Az elutasító reakciókat hamar követte a felismerés, hogy az efféle, a „tűrt” kategóriába tartozó műveket nem ledorongolni, hanem integrálni kell. Hiszen aki nincs ellenünk, az velünk van. Az integrálás kulcsfordulata, mint Bán Zoltán András is utal rá, az „érted haragszom” jelszava. („Érted jöttünk, nem ellened” mondják a pesti vicc szerint lebilincselő mosollyal az ávósok a gyanúsítottnak, mielőtt beültetik a fekete Pobjedába.) Fejest, magyarázta nekem Erki Edit, az Élet és Irodalom meghatározó szerkesztője, az ejti kétségbe, hogy egy olyan ember, mint Hábetler Jani nem találja meg az utat felfelé, ki a hábetlerek világából. Ezért dühöng, ezért lázong, ezért veri ököllel a falat. Berkovits György aztán két évtizeddel később a - mondta Gabes, - magyarázta Gy. Bence című szociográfiai regényében megírta a feltörekvő, az állami kiemelést készségesen, ügyeskedve elfogadó munkáskáder figuráját. Nagyon kevéssé hasonlít Hábetler Janira.

Nem tudom, nem is fontos, mit gondolt Fejes Endre hőseiről. A belemagyarázókat mindenesetre annyira utálta, hogy egy háromszáz oldalas esszésorozatot írt Gondolta a fene… címmel. Ebben hosszan foglalkozik a regény elé írt Pascal-idézettel. A híres metafora a nádszál-emberről „egyesek szerint az emberi haladásba és észbe vetett hitet fejezi ki”, mások szerint ellenben „a lét ellenséges közegében pusztulásra ítélt ember” számára keres menedéket és vigasztalást. Az utóbbiak erre az idézetre hivatkozva sütik rá az íróra az egzisztencializmus a hatvanas években korántsem veszélytelen bélyegét. Majd gúnyosan kérdezi: ha Rommel afrikai hadjáratáról írna dicsőítő regényt, de egy Lenin-idézetet biggyesztene elé, az nyomban elfogadhatóvá tenné a könyvét?

Sosem hittem az „érted haragszom” legendájában, nemcsak Fejes esetében nem hittem benne. Ebben persze ott rejtőzött a saját elfogultságom is: nem hittem el, nem akartam elhinni, hogy 1956. november 4-e után bárki bízhat „a létező szocializmus” perspektívájában. A Rozsdatemetőben semmit sem találtam, ami alátámasztotta volna az érted haragszom teóriáját; ötvenkét év múltán újra olvasva a regényt most se találtam benne semmit, ami igazolná, hogy Fejes regénye a „lényegében velünk van” szellemében fogant. A Rozsdatemető világa ma éppen olyan vigasztalan és reménytelen, amilyen fél évszázaddal ezelőtt volt. Hábetlerék a csillagos házban „felejtik” Reich Katót és a Hábetler Janitól származó kislányát. Fejes műve az egyik első regény, ha nem éppen a legelső, amely felveti a magyar társadalom felelősségét félmillió zsidó meggyilkolásában. A buta Seres Sándor pedig, a kenetteljesen okoskodó beszédeivel, a mai olvasó szemében-fülében félreérthetetlenül Kádár-paródia.

A kiteljesedett Kádár-korszak próza-irodalma teli van egyenetlen, csonka életművekkel, egykönyvű írókkal. Moldova ígéretes kezdetek után termékeny giccs-szerző lett, Galgóczi Erzsébet néhány felejthetetlen elbeszélés írója, belesétált a csapdába: a téesz melléküzemek „nyerészkedőit” kezdte ostorozni, Csurka a Ki lesz a bálanya? meg a Házmestersirató szomszédságában olyan kádárista propaganda műveket írt, mint a Moór és Paál. Valószínű, hogy Fejes Endrét is egykönyvű íróként kell számon tartanunk; a Jó estét nyár, jó estét szerelem például inkább tanmese, mint igazi regény. Fejes látványos színházi sikerei ellenére túlélte írói csúcsteljesítménye korszakát: hosszú élete utolsó két évtizedében elfeledett íróvá vált. A halála nyomán feltámadó figyelem talán feltámasztja a Rozsdatemetőt is, hiszen a hábetlerek világa itt van köztünk, szétterjedt az egész országra, csak a hábetlerek nyakán most nem Seres elvtárs főnökei ülnek, hanem az újmilliomosok, akik egyelőre még nem félnek Hábetler Jani sárga tigrisszemének pillantásától.


Nagy Viktor Makics (b) és Hetey László Apa szerepében Fejes Endre: Mocorgó című színművében a Budapesti Kamaraszínház Tivoli Színpadán