A romba dőlt ország, ahol nem értik egymást az emberek

Fotó: Péterfi Barbara

-

Van egy különös ország Ázsia szívében, ahol a 3000 méteres hegyeket dombvidéknek nevezik, ahol a buszjáratok helyett a rendszeres áramkimaradásoknak van menetrendje, sőt, az is teljesen természetes dolog, hogy a hindu istennőt buddhista kislányok közül választják ki. Körutazás Nepálban.


Két hatalmas ország, India és Kína közé ékelődve Nepál 27 millió fős lakosságával apró pontnak tűnik a térképen. Viszonylag kis mérete ellenére sokunknak azonnal beugrik a Himalája, a világ legmagasabb hegycsúcsa, a Mount Everest, a hegymászókat segítő serpák vagy a szélben hullámzó színes imazászlók.



Mielőtt felszálltam volna a Nepálba tartó repülőre, egyúttal azzal is tisztában voltam, hogy a világ egyik legszegényebb országába készülök. Egy évvel ezelőtt, 2015 tavaszán Nepált a Richter-skála szerinti 7,8-as erejű földrengés rázta meg. Tudtam, hogy a több mint 8000 halálos áldozattal járó földmozgás, illetve annak utórengései főként a fővárost, Katmandut és az ország észak-keleti régióját sújtották.


Olvastam az ENSZ hivatalos adatait, melyek szerint több mint 200 ezer épület teljesen megsemmisült, a Katmandu-völgyben pedig több száz éves történelmi emlékek dőltek romba. Félelemmel vegyes kíváncsisággal nyugtáztam tehát, mikor 15 órányi repülés után a légi utaskísérő bejelentette: földet értünk a Tribhuvanon, a himalájai ország egyetlen nemzetközi repülőterén.



Élet a felhők felett

Nincs mit szépíteni, Katmandu zsúfolt, levegőtlen, és koszos. A rossz minőségű, poros utak, a szemétszállítás megoldatlansága és a magas hegyekkel körülvett völgy-jelleg miatt a nepáli főváros Pekinggel vagy Delhivel versenyre kelve az egyik legszennyezettebb levegőjű város a világon. A szűk utcákban megreked a por, ezért a járókelők többsége – engem is beleértve – arcmaszkban vészeli át a városközpontban töltött időt.

A város leginkább nyugatias negyedét Thamelnek hívják: hegymászó túráik előtt vagy után itt tobzódik az országba érkező külföldiek túlnyomó része, ezért az utcaképet színehagyott hotelek, hamburgert reklámozó éttermek és garázsfedeles szuvenírboltok határozzák meg.

Az üzleti modelljük egyszerű, a nőknek kasmír vagy a Himalájában őshonos szarvasmarha, a jak szőréből készített sálakat kínálnak, a férfi utazókat pedig a korábbi hegymászó expedíciókról hátrahagyott, használt hátizsákokkal és bakancsokkal célozzák meg, egy óriási bolhapiac hangulatát idézve. Turistaként elég, ha az utcán sétálva csak félig odafordítod a tekinteted, a rámenős árusok azonnal leszólítanak. Az állandó zsibongás és a limlomokról való alkudozás elől menekülve hamar úgy döntöttem, nyakamba veszem a város történelmi központját és a környező vidéket.



Ősi templomok romjai

A valaha létezett hindu királyság jelképeként a Katmandu-völgyben három királyi palota és az azokat körülölelő főtér, azaz Durbar tér található. A hindu királyság már a múlté, azonban máig itt élnek a kumárik, vagyis az istennőként tisztelt kislányok, akiket a nepáli hagyomány szerint buddhista családból választanak ki, hogy aztán az első menstruációjuk bekövetkeztéig a hindu és buddhista hívők élő bálványai legyenek. Bár mindhárom Durbar tér – Katmandu, Patan, és Baktapur városokban – szerepel az UNESCO világörökségi listáján, Katmandu főtere a tavalyi földrengés során hatalmas károkat szenvedett.



A katmandui Durbar téren található hindu és buddhista templomok többsége a 12-18. században épült, így felbecsülhetetlen eszmei értékkel és ősi vallási jelentőséggel bírt a helyiek számára. Bár a tér négy sarkában felállított, katonák által biztosított kis bódékban a külföldieknek továbbra is belépőt kell váltani, a látnivalók a földrengés óta igencsak megváltoztak.

Van olyan templom, amelynek helyét ma már csak kőhalmazok vagy csonka lépcsősorok jelzik, de a legtöbb, még álló épületet is gerendákkal kell kitámasztani a megrepedezett falak miatt. A romba dőlt épületekről régi fényképeket lobogtató idegenvezetők és a szó szerint kettétört templomok előtt fényképezőgéppel álldogáló turisták látványa egészen szürreális helyzetet teremt.


Nepál


Mivel a földrengés pusztításainak nyoma sem volt a turistanegyedben, Thamelben, az omladozó történelmi városrész látványa mély benyomást tett rám. Azonban még így sem voltam eléggé felkészülve arra, ami a fővároson kívül várt.

Már lassan 6 órája zötykölődtünk egy terepjáróban, amikor kérdőre vontam nepáli kísérőnket: hogy lehet az, hogy ennyi idő alatt még csak 120 kilométert tettünk meg, és az előzetesen 3 órásnak ígért utazás a duplájára nyúlt. Prabin megvonta a vállát: „itt a dombvidéken rosszabbak az utak, mint Katmanduban.” „A dombvidéken?”, kérdeztem vissza értetlenül, majd a fejem a kátyúk miatt újra a kocsi tetejének ütődött. Ekkor éppen 3000 méter felett autóztunk a Himalája keleti vonulata mentén.


Nepál


Sátrakban élő, a nulláról újrakezdeni kényszerülő családok, leírhatatlan nyomor fogadott Dolakha körzetében, a fővárostól körülbelül 120 kilométerre észak-keletre. Olyan vidékre érkeztem, ahol emberek milliói már a földrengés előtt is a szegénységi küszöb alatt, azaz napi 350 forintból gazdálkodtak.

A Charikot nevű településen ahol megszálltam, a hideg estéken tea helyett csak forró vizet szolgáltak fel vendéglátóim, fűtőtestek hiányában pedig tábortűznél melegedtünk. Itt, Katmandutól és a nemzetközi segélyszervezetek fókuszától távol, olyan falvakban, ahova már csak földút vezet, alig találni olyan embert, akinek ne veszett volna oda valamelyik rokona a földrengésben.

„Korábban a tévében is láttuk és az iskolában is tanítottak minket, hogy mit kell csinálni, ha bekövetkezne egy földrengés” – mesélte egy helyi asszony, Gurung Malaty. „Úgy tanították, hogyha földmozgást vagy a falak remegését észleljük, bújjunk be az ágy vagy az asztal alá. Nem tudom, miért mondták ezt nekünk. Ma már tisztában vagyok vele, hogy pont az ellenkezőjét kell tenni, és kirohanni a házból, amilyen gyorsan csak lehet.” A helyiek egybehangzó véleménye szerint rengeteg ember menekülhetett volna meg a haláltól, ha nincs az említett, földrengéssel foglalkozó hibás oktatóanyag.


Nepál


Az éjszakai mínuszok ellenére ebben a régióban rengetegen a mai napig sátrakban és kezdetleges kunyhókban alszanak. „Évekbe telik, míg újra tudjuk építeni a házunkat, de az utórengések miatt talán egyébként is biztonságosabb, ha egy ideig sátorban élünk” – hangzott a keserű magyarázat. Innen, a Charikotban pislákoló tábortűz mellől hihetetlen luxusnak tűnt, hogy pár napja Katmanduban még a rendszeres, órákon át tartó áramkimaradásokra és a meleg vizes zuhany hiányára panaszkodtam.


Többségben a kisebbség

Utazásom során azzal is szembesültem, hogy Nepál nemcsak az eurázsiai és a dél-ázsiai tektonikus lemezek találkozásánál, de ősi ázsiai civilizációk metszéspontjában is fekszik. Ezek az országon belüli kulturális törésvonalak pedig legalább olyan mélyről jövőek és nagy erővel bírnak.


Nepál


A legutóbbi, 2011-es népszámlálás hivatalosan 59 őshonos kisebbséget ismert el az országban, azonban számos nepáli aktivista és helyi civil szervezet szerint ez a szám 100 felett kellene hogy legyen – és akkor még nem beszéltünk a vallási és a kasztrendszer okozta különbözőségekről. A legnagyobb népcsoport, a Brahmin-Chetri is csak a teljes népesség egyharmadát teszi ki, de hagyományosan ők uralják a közigazgatást és a politikai szférát szerte az országban. Bár a Katmandu-völgyben milliós Newari, a déli vidéken pedig számottevő Madhesi őshonos kisebbség él, az őshonos népcsoportok jogainak biztosítása máig megoldatlan dilemma Nepálban.


Nepál


Esélyegyenlőség és nyelvpolitika a harmadik világban

A probléma gyökere, hogy a hivatalos ügyintézés és az oktatás kizárólag nepáli nyelven folyik az országban, ami azonban a teljes lakosság felének sem az anyanyelve, hiszen az őshonos kisebbségek saját nyelvet beszélnek.

„Newari kisfiúként óriási küzdelem volt számomra, mikor bekerültem az általános iskolába. A tanárnő nepáliul oktatott minket, így a tudásanyag eleve blokkolva volt előttem. Sőt, kérdéseket sem tudtam feltenni, ha valamit nem értettem” – emlékezett vissza gyerekkorára Pushkar Mathema, aki ma már a legpatinásabb nepáli napilap, a Gorkhapatra főszerkesztője.


Nepál


„Könnyű belátni, hogy a nepáli nyelv erőltetése az erőforrásokhoz való aránytalan hozzáféréshez vezet” – magyarázta kísérőnk, Prabin, aki maga is a Newari kisebbség tagja. „A távoli falvakban élő családok nincsenek tisztában azzal, hogy milyen aktuális lehetőségeik vannak, vagy milyen beruházások várhatóak a régiójukban, mert nem értik a tévéadás nyelvét és nem olvassák az újságot. Az idősebbek pedig gyakran azt sem tudják, hogyan kell megírni egy hivatalos kérelmet, hogy bármilyen támogatást igényeljenek.”


Nepál


Az új alkotmány sem kínál megoldást

2015 őszén az országban új alkotmány lépett életbe, amely rendkívül éles vitákat váltott ki a társadalomban. Az új alaptörvény Nepált hét, vitathatóan elosztott régióra bontotta, az ország hivatalos nyelveként pedig egyedül a nepálit ismerte el. Vagyis az őshonos kisebbségek szempontjából számos elfogadhatatlan elemet tartalmaz. A déli vidéken élő Madhesi népcsoport ezért a politikai nyomásgyakorlás céljából útzárat hozott létre az indiai határon. Az Indiából érkező teherforgalom blokádjának eredményeképpen országszerte súlyos üzemanyaghiány alakult ki Nepálban, ami csak tetőzte a földrengés utáni problémákat.


Nepál


Üzemanyaghiány a mindennapokban

Nepálban a tömegközlekedésnek sajátos szabályai vannak. A bizonytalan benzinellátás és a rossz útviszonyok miatt nem ritka, hogy még a busz tetején is utasok ülnek – a kecskék és egyéb háziállatok szállítása nepáli útitársaim szerint a blokád előtt is megszokott dolognak számított. Buszmenetrend híján pedig egyvalaki mindig kint lóg a busz ajtajában, és amikor lakott területen haladnak át, hangos kurjongatásba, a sofőr pedig folyamatos dudálásba kezd, hogy egy lehetséges utast se mulasszanak el felvenni.


Nepál


A cikk alapját képező, kelet-közép-európai újságíróknak szervezett utazás a Minority Rights Group International támogatásával valósult meg.