A pszichológia vajon mi?

Forrás: Kobal

-

Hiába viselt nyolc évig szürke öltönyt Obama? Mégsem segít, ha állásinterjú előtt Superman-pózt veszünk fel? Nagy vita dúl a pszichológiában.


Akár hisznek abban, hogy a pszichológia egy remek tudomány, amely érdekes dolgokat mond az emberről, akár távolról gyűlölik a kuruzslónak tűnő pszichológusokat, van egy remek hírünk. Épp egymásnak esnek a terület kutatói. A helyzet nem súlyos, de érdekes nézni, ahogy folyóiratcikkekkel dobálják egymást a szakemberek.


A kérdés, amelyen összecsattantak, rendkívül akadémikus, de kihatással van a mi életünkre is. Több tudóscsapat vizsgálta, hogy a pszichológia tudományának nagy folyóirataiban publikált kutatási eredmények reprodukálhatóak-e. Erre azért van szükség, mert egy jelenség egyszeri megfigyelése nem elegendő ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le.

Egy eset lehet véletlen, a körülmények szerencsés összejátszása, sőt akár mérési hiba is. És nem csak ezeken csúszhat el egy kísérlet. Philip Zimbardo híres börtönkísérletét például etikai és kísérlettervezési elvek mentén is támadják: az önkénteseket kereső hirdetések egy részébe a börtönkísérlet szó is szerepelt, amire nem meglepő módon kevésbé empatikus, agresszívebb, dominánsabb emberek jelentkeztek. A hibalehetőségek nagy száma miatt fontos időnként ellenőrizni, hogy az nyilvánosságra hozott eredményeket más kutatócsoportok is tudják-e azonos körülmények mellett produkálni.


A börtönkísérletet feldolgozó 2015-ös film egy képkockája - képünk illusztráció


Hajlamosak túlozni

A mostani ügy az Open Science Collaboration (OSC) nevű kutatócsoportnak a Science folyóiratban megjelent publikációjával kezdődött. A cikk azt állította, hogy a 2008 során a három legnagyobb folyóiratban publikált kísérletek közül kiválasztott száz kísérletből csak harminchatot sikerült ismét azonos eredményekkel elvégezni. Az újra elvégzett kísérletek ráadásul többnyire gyengébb hatást is mutattak. Úgy tűnt tehát, hogy a publikált tanulmányok szerzői nagyobbat mondtak, mint amit valójában meg tudtak mérni.


A cikk szerint a száz kísérlet megtervezése során az OSC tagjai megkeresték az eredeti kutatócsoportokat, elkértek minden olyan anyagot, amely az ismétlést segítheti. Majd pedig a kísérleti tervüket is leokéztatták az eredeti kutatócsoporttal. Arra számítottak, hogy az esetek 89 százalékában lesz sikeres a megismételt vizsgálat, még úgy is, hogy tudták, a tudományos publikációk rendszere az újdonságokat, a pozitív kimenetelű kísérleteket és az erősebb állításokat helyezi előtérbe. A 270 szerző által aláírt cikk arra jutott, hogy a pszichológiának nem ártanának a gyakoribb replikációs vizsgálatok, a folyóiratok pedig úgy segíthetnék ezt, ha a megismételt kísérletek és a hamisnak bizonyuló hipotézisek nagyobb eséllyel kerülnének be a lapokba.


Képünk illusztráció


Hogy lett ebből botrány?

Az Open Science Collaboration Science-beli publikációja után megszaporodtak azok az írások, amelyek a pszichológia válságáról szóltak. A cikkekben nem csak azok a megcáfolt kísérletek kerültek elő, amelyeket az OSC kutatói vizsgáltak felül, hanem néhány sokkal kínosabb blama is.


Hallottak például arról, hogy vannak olyan testtartások, amelyek növelik a sikerességet, az optimizmust, az önbizalmat? Ráadásul nemcsak bemondásra teszik ezt a pózok, hanem fiziológiai és viselkedésbeli változásokat is okozva. Ha esetleg elkerülte önöket, akkor a lenti húsz perces TED-előadásban Amy Cuddy, a Harvard egyetem pszichológusa elmondja, hogy egy jó Superman- vagy Wonder Woman-póz hogyan hangolhatja jobb teljesítményre a szervezetüket (PDF). Arról viszont előre szólok, hogy nagyon ne éljék bele magukat a gondolatba.


Attól, hogy valami elhangzik a TED-en, még nem feltétlenül igaz


A Harvard kutatóinak 2010-es eredményét ugyanis egy nagyobb mintán végzett, 2015-ös vizsgálat egyáltalán nem tudta reprodukálni (PDF). A pózolás addigra azonban – bocsássanak meg a képzavarért – kibújt a palackból. A TED-előadást milliók látták, életmód- és karriertanácsadók eszköztárába került be, ha nem vigyáznak, a Facebookon is szembejön egy csinos, naplementés motivációs képre írva.


A 2015-ös ismételt vizsgálat szerencsére nem a módszer teljes hatástalanságát mutatta ki, így nem kell felhagyniuk a reggeli tükör előtti szupermenkedéssel, ha esetleg rászoktak. A válaszadók szerint a pózoktól valóban erősebbnek, határozottabbnak érezték magukat – ez az önbevallás, itt olvashatnak arról, miért torzítanak az ilyen kutatások –, de az eredeti tanulmány szerint a hormonszintben és a viselkedésben nem jelentkeztek azok a változások, amelyeket a Cuddy vezette csoport megfigyelt.


Fáradt vagyok most ezt eldönteni

Az életjavító tréningek anyagává váló egokimerülés (ego depletion) és döntési fáradság szintén olyan elmélet, amelyet egy hamarosan megjelenő vizsgálat meg fog kérdőjelezni. Pedig erre az 1998 óta kutatott jelenségre építve csinálnak komikus dolgokat a világ vezetői. A Washington Egyetemen kialakított elmélet szerint az ember minden napnak meghatározott mennyiségű döntési energiával és akaraterővel vág neki. Ha ezt olyan piszlicsáré dolgokra használjuk fel, mint a megfelelő póló vagy ing kiválasztása, akkor lehet, hogy a világ megjavítására már nem marad erő.


Az eredeti kísérlet eleve embertelen volt azok számára, akik egy kicsit is szeretnek élni. Éhes diákok két csoportját várakoztatták egy teszt kitöltése előtt. Mindkét csoport előtt kétfajta rágcsálnivaló volt: retek és csokis süti. Az egyik csapat csak retket ehetett – bár volt előttük süti is –, míg a másik csapatot arra kérték, hogy csak süteményt egyen. Megfigyelő nem volt a szobában – ellenben kétirányú tükör igen –, így a retek evésre ítélt résztvevőknek meg kellett magukkal küzdeni, hogy betartják-e a parancsot vagy megdézsmálják a süteményt. Az akaraterőt felőrlő várakozást követő megoldhatatlanul nehéz teszttel a sütit evők átlagosan 19 perccel tovább tudtak megküzdeni. A pszichológusok azt a következtetést vonták le, hogy az adott mennyiségű akaraterőből sokat fordítottak arra az első csoport tagjai, hogy ne egyenek süteményt, hiszen ezt kérték tőlük.


Az akaraterő kutatását elindító Roy Baumeister is részt vett a döntési fáradság újbóli vizsgálatában


A nagy visszhangot kapó kutatásnak voltak meglepő következményei: Barack Obama legendásan nem variál a ruházatán, vagy kék vagy szürke öltönyt visel. Sőt a Vanity Fairnek adott interjújában azt is elmondta, hogy a reggelit sem gondolja túl. Annyi döntés vár rá nap közben, hogy nem koptatja az akaraterejét a ruházkodással vagy az étkezéssel. Mark Zuckerberg, aki ugyan nem atomhatalom, de a felhasználószámot nézve a világ egyik legnépesebb közösségének vezetője, szintén spórol a döntési energiáival, csak ő kétféle öltöny helyett egy fajta szürke pólóból választ.


First day back after paternity leave. What should I wear?

Posted by Mark Zuckerberg on Monday, January 25, 2016

Az egokimerülés egy metaanalízist (több kutatási eredmény összesített vizsgálata) túlélt, a 2010-ig a témában született több száz tanulmányt kiértékelő tudósok valósnak találták a jelenséget. Egy friss, megjelenés előtt álló kísérlet azonban, amelyet kétezer fő részvételével húsz laboratóriumban végeztek el, egyszerűen nem tudta kimutatni a jelenséget. A kutatási eredményeket a Személyiség- és Szociálpszichológiai Társaság éves konferenciáján már bemutatták, de még nem látszik milyen következményei lesznek: nem egy tanulmányról bizonyosodott be, hogy gond van vele, hanem egy teljes kutatási területről. Ha az új kísérletben nem találnak valami óriási hibát, akkor még az is kiderülhet, hogy Mark Zuckerberg öltözhetne érdekesebben, mert a reggeli döntések nem jelentenek veszélyt a vezetőként nyújtott teljesítményére.



Hol a baj?

A valójában nem igaz alapigazságokat lehetne még sorolni, ha példákra vágynak még, az 50 pszichológiai tévhit című könyv ilyeneket taglal. Annak pedig szintén hosszú irodalma van, mi vezethet a rossz tanulmányokhoz. Az egyik a p-hackelés, ami gyakorlatilag egy kreatív csalási forma: a kutatók csak addig gyűjtenek adatokat, amíg el nem érik azt a szintet, amelynél már kijelenthetik, hogy a megfigyelt jelenség statisztikai valószínűsége jelentős. Ez olyan, mintha azt akarnánk megmérni, hogy egy villamos utasainak mekkora az átlagos magassága, és amikor a nekünk tetsző érték először kijönne a második ajtóhoz elérve, abbahagynánk a méricskélést. A p-hackelés azért különösen veszélyes, mert az adott terület metaanalízise sem tud vele mit kezdeni: sok rossz adatból a varázslat sem csinál jót.


A folyóiratok publikációs gyakorlata, az újdonságok előtérbe helyezése tovább torzítja a képet.


Ha ez ennyire egyértelmű, miért van mégis vita?

Az Open Science Collaboration száz kísérletet feldolgozó tanulmányára és az azt kísérő sajtófigyelemre nagyon hevesen reagált Daniel Gilbert, a Harvard egyetem neves pszichológusa. A Twitteren egyenesen „szégyentelen kis zsarnokoknak” nevezte a tanulmány szerzőit. Ennél természetesen részletesebben is kifejtette a kifogásait. A három társával együtt írt, a Science-ben publikált válaszában az OSC által elkövetett statisztikai és kísérlettervezési hibákra hívja fel a figyelmet. Olyanokra, mint hogy egy amerikai sztereotípiákat vizsgáló kísérletet nem lehet megfelelően elvégezni egy olasz laboratóriumban, vagy hogy az egyetemre tömegközlekedő diákokkal végzett felmérésnek nem tökéletes replikációja az a kísérlet, amelyben nem tömegközlekedő diákoknak teszik fel ugyanazokat a kérdéseket.


Úgyis videónézős nap van, itt egy Gilbert előadás is


Azok a kísérletek pedig, ahol az eredeti kutatócsoporttal egyeztettek az OSC tagjai, sokkal sikeresebbek voltak. Ezeknél az esetek hatvan százalékában a megismételt kísérletben azonos hatást mutattak ki, míg az eredeti kutatócsoport megkeresése nélkül végzett vizsgálatoknál ez az arány csak 15 százalék volt. Gilbert szerint az OSC kutatásánál előremutatóbb a Many Labs nevű replikációs projekt, amely több ismétlést is végzett, mint az Open Science és lényegesen jobb (85 százalékos) replikációt volt képes elérni.


A válaszcikk azzal a megállapítással zárul, hogy a pszichológia egyáltalán nem küld megismételhetőségi válsággal. A cikk publikálásáról szóló blogbejegyzésben azonban még odaszúr egyszer a tudományos konkurenciájának Gilbert, és reményét fejezi ki, hogy a saját eredményeiket is olyan lelkesen vizsgálják majd felül a harvardi kritika nyomán, mint ahogy másokéval tették. Ha valódi pofonok nem is csattantak el, valódi tudományos öv alatti ütések ezek. Egészen biztos, hogy nem maradnak válasz nélkül. A vita végén pedig egyértelműbb, jobban körülírt, átláthatóbb kísérletek és publikációk jelenhetnek meg.