A pánsípon túl: Ennio Morricone 27 fontos zenéje

-

A 87 éves Ennio Morricone negyven év után írt ismét westernfilmhez zenét Quentin Tarantino kedvéért, január 17-én pedig a Papp László Arénában ad koncertet. A világ leghíresebb filmzeneszerzője több mint ötszáz filmnek írta a témáját, ám korántsem csak westerneknek és csak pánsíppal. Legnagyobb klasszikusaiból, alig ismert remekműveiből és bizarr kísérleteiből válogatva eredtünk a zsenialitás és a giccs nyomába érintve többek között a vallási témájú pszichedelikus rockot és a robotzenét is.


Vamos a matar, compañeros (Egy kincskereső Mexikóban, 1970)


A forradalmas western katartikus-hősies főcímdala a spagetti műfaj egyik legemblematikusabb himnusza, amely Sergio Corbucci politikai westernjét záró képsorok, a kormányerők ellen induló és a felágaskodó ló hátán a puskáját a magasba tartó Franco Nero kimerevített kontúrjaival együtt politikai szimbólummá vált a hetvenes évek elejének Olaszországában.


Revolver (Revolver, 1973)


A western népszerűségét Olaszországban a hetvenes évek közepén felváltotta a rendőrfilmeké, Morricone pedig mindig olyan filmeknek írt zenét, amelyekre igény volt. A Revolver főcíme klasszikussá és Morricone későbbi krimizenéinek egyik prototípusává vált.


The Untouchables (Aki legyőzte Al Caponét, 1986)


A valaha készült egyik legjobb témájával, az Aki legyőzte Al Caponét főcímével Morricone tulajdonképpen önmagát remake-eli. A Revolver (és az egy évvel későbbi pompás rendőrfilm, a Milano odia: la polizia non puó sparare) elemei térnek benne vissza, amelyet az addigra már – a westernek révén – védjegyévé váló szájharmonika hozzáadásával ad el újra az Egyesült Államokban. Ennek ellenére ez a tökéletesre csiszolt téma életművének egyik csúcsa, nem függetlenül a tempójától és a zseniális váltástól egy perc magasságában.


Robodog (L'umanoide, 1979)


Még hogy pánsíp és szájharmonika! A hetvenes évek végének szintetizátorforradalma Morriconét is arra késztette, hogy kizárólag az elektronikával játszadozzon másfél percig egy meglehetősen tré olasz űrfantasyben. Az egész filmzenében egyébként viszonylag sok a szinti.


Dies Irae Psichedelico (Escalation, 1968)


A Dies Irae középkori vallási himnusz talán valaha készült legjobb popzenei feldolgozása Ennio Morriconéhoz, illetve Alessandro Alessandroni meghatározó kórusához, a Cantori Modernihez és a nagyszerű Bruno Nicolai zenekarvezetőhöz köthető. Az 1968-as Escalation című pszichoszatírában hangzik el ez a zseniálisan lezser és súlyos rockszám. Egyébként Alessandroni fütyül Morricone leghíresebb westernzenéiben, amelyekre a későbbiekben még visszatérünk.


Victima Paschali Laudes (Il sorriso del grande tentatore, 1974)


Időzzünk egy kicsit a vallási témájú daloknál és a női kórusoknál. Damiano Damiani egyházi szanatóriumban játszódó, az apácás exploitationök hullámába is illeszkedő drámájában hangzik el a nagyszerű darab. Nagyon izgalmas, ahogy az első felében csupán a kórus nem éppen megnyugtató hangjai rétegződnek egymásra, és effektezi őket Morricone, három perc után pedig szép fokozatosan beszivárog a rockos tempó.


Solo grida (Chi l'ha vista morire, 1972)


Morricone a giallóknak írt zenéiben is szerette a női kórusokat, mint például a Chi l’ha vista morire című thrillerben. A szám címe mindent elmond: „csak kiáltások”, ezt vágja rendbe és teszi szuggesztív témává a lendületes dobtempó és az orgona. Ha nem elég Morricone női kórusaiból és rockos témáiból, akkor még ezt a dalt érdemes meghallgatni a Grazie zia című 1968-as erotikus vígjátékból.


Magic & Ecstasy (Ördögűző 2., 1977)


Az Ördögűző második részéről az a közmegegyezés, hogy iszonyatosan nagy kudarc volt mind pénzügyileg, mind szakmailag, ami viszont – ez már csak így szokott lenni – eltereli a figyelmet a film érdemeiről. Például Morricone zenéjéről és az egyik legdögösebb riffről, amit az olasz szerző valaha írt. Ebben is van női kórus, de nem az vezeti a dalt. Hiába, ekkoriban már a Goblin zenekar is a pályán volt, ez érződik is a számon.


Gruppo di Improvvisazione Nuova Consonanza: Raptus (1971)


Kicsit kilóg az összeállításból, mert nem filmzene, ám Morricone munkássága értelmezhetetlen avantgárd és kísérleti zenei háttere nélkül. A Gruppo di Improvvisazione Nuova Consonanza másfél évtizedig létezett, nagy hatású improvizatív zenei kollektíva volt, amelynek Morriconén kívül tagja volt többek között Egisto Macchi, Walter Bianchi vagy éppen Franco Evangelisti – az olasz freejazz, elektronika és kortárs kísérleti zene fontos alakjai, úttörői mind. Az 1971-ben rögzített Eroina születését az akkoriban Olaszországban drámai módon terjedő heroin inspirálta. A lemez minden száma egy-egy drog vagy annak hatásának megzenésítése (Eroina, Haschich, Metedrina, Orgasmo stb.). A kollektíva többi tagja is sok filmzenét írt, de csak Morricone tudott nagyobb tömegeket megszólítani.


Bestiality (A dolog, 1982)


John Carpenter maga írta filmjei zenéit (pontosabban Alan Howarthszal közösen), de 1982-es földönkívülis, havas horrorjához Morriconét kérte fel. Carpenter minimalizmusa pedig Morriconét is megihlette. A dolog filmzenéje gonosz, fenyegető, csupasz, hideg: rettegéssel teríti be az Antarktiszt.


I Quattro Passeggeri (Aljas nyolcas, 2015)


És Tarantino idei westernjére is nagy hatást gyakorolt A dolog, a film és annak zenéje egyaránt. Utóbbinak néhány korábban nem felhasznált része is hallható az Aljas nyolcasban. De érdemes megfigyelni, hogy a filmben végig lappangó, néha pedig ki is törő motívum hatásához mennyit hozzátesz a háttérben az a halk, végtelenül lazának ható, mégis feszült – egyébként elképesztően egyszerű – tempódobolás.


Once Upon A Time In America (Volt egyszer egy Amerika, 1984)


Sergio Leone utolsó filmjéhez, a Volt egyszer egy Amerikához írta egyik legszebb témáját Morricone. Vagy a leggiccsesebbet. Nehéz megmondani, főleg, mert itt már húsz éve használja a pánsípot a zeneszerző. Viszont beleég az ember agyába, és elválaszthatatlan ettől a csodálatos filmtől.


Gabriel’s Oboe (A misszió, 1986)


A missziónak írt, szintén érzelmes és dagályos filmzenéjében a pánsíp végre a dél-amerikai őserdőben szólalhatott meg. A fenti dalban oboa szól, és talán ez a Robert De Niro és Jeremy Irons főszereplésével készült epikus kolonizációs film legnépszerűbb témája. Ezért a zenéért jelölték Morriconét másodszor Oscarra. Utóbbit amúgy csak húsz évvel később, öt jelölés után, életművéért kapta meg.


For A Few Dollars More (Pár dollárral többért, 1965)


Doromb, fuvola, fütyülés, militarista ritmus, férfikiáltások, szörfzene. A Pár dollárral többért témája megteremtette Morricone westernzenéinek formanyelvét.


Algiers November 1, 1954 (Az algíri csata, 1966)


Bár Az algíri csata filmzenéjét a film rendezője, Gillo Pontecorvo szerezte nagyrészt, Ennio Morricone volt az, aki hangszerelte és tette filmzenévé. Megjelenik benne egy sor morriconés elem, például a jellegzetes militarista ritmus, ami rámutat arra, hogy Morricone zenei nyelve nem csupán a témáiban rejlik, hanem legalább annyira a hangzásban, amit teremtett.


I pugni in tasca (Öklök a zsebben, 1965)


Egy újabb politikai film: Marco Bellocchio Öklök a zsebben című filmje előrevetítette mindazt, ami később 1968-ban érte el első csúcspontját, Olaszországban pedig tovább fokozódott a hetvenes években. Morricone a Pár dollárral többért évében szerezte annak a filmzenének a szinte tökéletes ellentétét. Egy szóló női hang énekli a repetitív dallamot, amit Morricone zörejekkel, zajokkal gazdagít és ellensúlyoz. A szóló női énekdallam szintén visszatérő elem lesz Morricone zenéiben, illetve a kor más olasz filmzenéinek is elég népszerű motívuma (ld. Edda Dell’Orso, Nora Orlandi stb.).


Finale Tarantella Prima (Che c'entriamo noi con la rivoluzione?, 1972)


A dél-olasz folkzene, pl. a tarantella elemei rendre megjelennek Morricone westernzenéiben. Sergio Corbucci politikai westerntrilógiájának harmadik darabjában (Che c’entriamo noi con la rivoluzione, azaz Mi közünk nekünk ehhez a forradalomhoz?) egy ember orrhangjával, dorombbal és csörgővel hoz létre egy jellegzetes spagettiwesternes életképet, tulajdonképpen népzenét játszva.


La piovra (A polip, 1984)


Morricone zenéinek külön kategóriáját adják a nyolcvanas években maffiás filmekhez, illetve francia krimikhez írt témái. Ennek az egyik legismertebb és legjobb darabját a Polip című tévésorozathoz írta a drámai vonós témával, a vészjósló orgonafutamokkal.


Le marginal (A kívülálló, 1983)


A fenti kategóriába tartozik a Jean-Paul Belmondo főszereplésével készült Kívülálló zenéje is, amelyet a nyolcvanas évekbeli francia akciókrimikhez igazodva Morricone egy igazi csattogó slap bass parádéval dob fel. Van még egy nagyon híres Belmondo–Morricone-téma, azt majd a cikk végén lehet meghallgatni.


Copkiller (A rendőrgyilkos, 1983)


A Harvey Keitel és John Lydon (Sex Pistols, PiL) főszereplésével készült Rendőrgyilkos témája éppen annyira alulértékelt, mint a film. Valószínűleg azért is, mert látszólag más is írhatta volna. Az egész témát húzó repetitív basszusszinti például elég jellegzetes volt akkoriban, de Morriconéra nem volt jellemző. Morricone szinte rejtve is van benne, de abból a fojtott szaxofonból valahogy egyértelműen felismerhető.


Piume di cristallo (A kristálytollú madár, 1970)


Dario Argento korai giallóihoz, mielőtt a horrorrendező rátalált volna a Goblinra, Ennio Morricone írta a zenéket. Első filmjének, a Kristálytollú madárnak a főtémája a műfaj klasszikusa lett, a gyermeki dallamot éneklő női hang pedig visszatérő forma az olasz thrillerekben.


Frantic (Őrület, 1988)


Szintén a francia nyolcvanas évek jellegzetes Morriconéja, de Roman Polanski Őrület című filmjéhez írt témája érettebb és visszafogottabb. Miközben persze elnagyoltan drámai is. Itt is van csattogó basszus, de már a háttérben, később pedig egy kis flamencóra emlékeztető szólózgatás.


Indagine su un cittadino al di sopra ogni sospetto (Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében, 1970)


A Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében a hetvenes évek egyik legfontosabb és legzseniálisabb európai politikai thrillere, amely egy giallo alaphelyzetből indulva ki válik az elnyomás lélekrajzává. De Elio Petri filmje mindenekelőtt társadalmi szatíra, egyáltalán nem függetlenül Ennio Morricone dorombot, bendzsót és egyéb nagyzenekari elemeket megint egészen valószerűtlenül bizarr módon vegyítő, vérfagyasztóan játékos témájától.


Cosa avete fatto a Solange (Cosa avete fatto a Solange, 1972)


A giallo történetének egyik legszomorúbb témája, amely a kor és a műfaj követelményei szerint vált át törvényszerűen afféle kísértetiesen szép lounge-zenévé, jellegzetesen morriconés pattogó vonósokkal kísérve.


Chi Mai (A profi, 1981)


Van-e annál szomorúbb, amikor Jean-Paul Belmondo fel akar szállni a helikopterre, de szitává lövik? Vagy inkább tegyük fel úgy a kérdést, hogy ugyanúgy zokognánk-e A profi végén, ha nem távolodna utána a kamera Morricone valaha írt legszívszorítóbb zenéjére? Én olyan embert is ismerek, akinek ez a csengőhangja.


Il Buono, Il Brutto, Il Cattivo (A Jó, a Rossz és a Csúf, 1966)


A filmtörténet – szándékos képzavarral élve – egyik legemblematikusabb zenei főtémája nagyszerű példája annak, ahogy Ennio Morricone eredeti hangszerelési játékaival beépítette a természetbe a dallamot, azaz szemben a musique concréte-tel, amely – nagyon leegyszerűsítve – természeti és elektroakusztikus zajokból csinált nem hagyományos értelemben vett zenét, illetve hozott létre új zenei logikát, Morricone többnyire hagyományos hangszerekkel teremtett afféle álkörnyezeti hangokat, amelyek harmonikus zenei egységgé álltak össze a szó populáris zenei értelmében, azaz szignállá és slágerré váltak. A Jó, a Rossz és a Csúf főtémája fuvolán, okarinán és emberi hangon szólal meg attól függően, hogy a címszereplők közül melyik jelenik meg épp. De az egész szerzemény gazdagon kavarog, szól benne egy csomó minden a szörfgitároktól a trombitán keresztül az emberi kiáltásig.


In the Line of Fire (Célkeresztben, 1993)


A Célkeresztben című filmhez írt zenéje pedig arra a rutinra jó példa, ahogy Morricone – a nyolcvanas évektől kezdve immár foglalkoztatott hollywoodi zeneszerzőként – folyamatosan alkalmazkodva a közeghez, amelynek dolgozott, saját több évtizedes témáin akár csak minimálisan csavarva egyet, vagy nagyzenekari művé dúsítva azokat volt képes az ember fejében egészen megragadó témákat gyártani megállás nélkül. Vagy csak ugyanazokat a már meglévőket a végtelenségig sulykolni belé.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!