A nyomorból a halálba repít a világ legveszélyesebb sportja

Fotó: Marco Casino

-

Katlehong Dél-Afrika egyik legszegényebb települése, ahol a kilátástalanságban élő fiatalok egy rendkívül veszélyes hobbit találtak maguknak: a vonatszörföt. Miközben a száguldó vonat tetején különféle kunsztokat mutatnak be, sokszor éri őket erős áramütés vagy zuhannak le a mozdonyról, így nem ritkán halállal végződik a mutatvány. Marco Casino, olasz fotóriporter hónapokat töltött a vonatszörfösökkel, az elkészült anyaggal pedig elnyerte a World Press Photo első díjját. A fiatal fotóst Skype-on értük utol.


Casino filmje a vonatszörfösökről


Mivel foglalkoztál mielőtt vonatszörfösöket kezdtél fotózni?


Az egész olyan 20 éves korom körül kezdődött, mikor még biomérnöknek tanultam a nápolyi egyetemen, nem messze a szülővárosomtól. Eleinte édesapám régi fényképezőgépével fotózgattam, minden különösebb cél nélkül. Apránként azonban teljesen magával ragadott ez a médium, míg végül beiratkoztam egy fotós mesterkurzusra.

Elhatároztam, hogy megpróbálom bemutatni a világnak a régiómat sújtó problémákat. Ez elsősorban természetesen a helyi maffiát, a Camorrát jelentette. A szociális problémák és a popszcéna találkozási pontjának, a neomelódikus énekesek irányából közelítettem meg a kérdést. Ezek nápolyi és szicíliai előadók, akik lényegében a maffia rádiójaként működnek. Elkezdtem őket mindenfelé követni, hogy megértsem, hogyan és miért énekelnek a maffiának. Ez volt az első nagyobb projektem, és egyébként az egyetlen, melyet a saját környékemről készítettem.

A neomelódikus zene egyik klasszikusában arról énekelnek, hogy a klánvezér egy jó ember, de nem érdemes vele ujjat húzni. A videóban a Camorra bérgyilkosa számol le valakivel, aki keresztbe tett a klánnak.



Honnan halottál a staff riderekről?


Egy nap a Facebookon szembejött velem egy videó, ami a világ 10 legveszélyesebb sportját mutatta be – köztük a vonatszörföt is. Kis kutatás után kiderült, hogy néhány helybélin kívül nem igazán foglalkozott ezzel a témával korábban senki. Még a kilencvenes évek közepén johannesburgi dokumentumfilmesek forgattak egy anyagot a staff riderekről, ők segítettek nekem kapcsolatot teremteni a szubkultúra néhány képviselőjével.

Úgy döntöttem, hogy egy Katlehong nevű településre szűkítem a riportot, mivel Dél-Afrika más problémás területeivel ellentétben Katlehongról nem hallott még soha senki. Mégis a dél-afrikai társadalom sokkal hűebb tükrének tartottam, mint a híresebb városokat. Tényleg lebilincselő helynek bizonyult és kiderült számomra, a vonatszörf csak egy apró részlete egy sokkal szerteágazóbb történetnek: az apartheid után született generáció boldogulásának és a demokrácia formálódásának Dél-Afrika egyik legszegényebb régiójában. Persze ez a történet túl nagy ahhoz, hogy egyben fel lehessen dolgozni, ezért már évek óta azon dolgozom, hogy kisebb sztorik sorozatán keresztül bemutassam.


A vonatszörf egy öngyilkos küldetés: megsérülhetsz, sokan meghalnak. De számunkra ez egy sport. Még akkor is, ha vannak, akik ezt nem értik. A szörffel fejezzük ki az érzelmeinket. Ha gondjaid vannak az életben, így vezeted le a dühödet, ahelyett, hogy kirabolnál vagy megvernél valakit.

Tweba (Patkány)


Például milyen sztorik?


Ott van mondjuk a Penny Penny Day, egy nagyon fura ünnep, amit még a brit gyarmatosítók hoztak magukkal. Angliában ezt az ünnepet Guy Fawkes-napnak hívják, ilyenkor az egész országban tűzijátékokat lövöldöznek az emberek. Senki sem tudja pontosan, mikor és hogyan alakult át ez a szokás Dél-Afrikában, de manapság már az utcákat petárdák helyett lényegében transzvesztitáknak öltözött gyerekek lepik el. A fiúk és a lányok az ellenkező nemű szülő legjobb ruháját veszik fel, gyakran apró prostituáltaknak tűnve. Bár nincsen semmilyen szexuális töltet ebben a szokásban, a gyerekek sokszor egészen rémisztő látványt nyújtanak. Erről a szokásról szintén nem nagyon hallani nyugaton, pedig gyönyörűen bemutatja, hogyan változnak a tradíciók térben és időben haladva.



Vagy a helyi kisboltok, a Spaza-k, amik szintén az apartheid maradványai. Mivel ezek a környékek rendkívül veszélyesek és gyakoriak a rablások is, a boltokba nem lehet bemenni. A pénz és az áru a rácson levő apró nyíláson keresztül cserél gazdát. Egyrészt a rablások miatt, másrészt, mert a tavalyi választások hajrájában a populista politikai pártok felkorbácsolták az idegenellenes indulatokat, így a boltosok – akiknek a nagy része bevándorló – kénytelenek magukat is védeni. Dél-Afrikában található a legtöbb bevándorló az egész kontinensen, ami komoly társadalmi feszültségeket okoz.



A Staff Riding filmben sikerült nagyon közel kerülnöd néhány a fiatalhoz. Mennyi időbe telt, mire a bizalmukba tudtál férkőzni?


Hónapokba. Az első hetekben egyáltalán nem tudtam fényképeket vagy videót készíteni. De a valódi probléma nem is magukkal a szörfösökkel volt – ezek a fiatal srácok híresek és gazdagok szeretnének lenni, és azt hiszik, hogy egy ilyen videóval ezt elérhetik. A probléma inkább magával a környékkel volt. Katlehong lakossága 100 százalékban fekete, és több száz kilométeres körzetben én voltam az egyetlen fehér. Ez keltett némi feltűnést. Arrafelé ráadásul az emberek hajlamosak agresszíven viselkedni az újságírókkal, és egészen apró dolgokért is képesek gyilkolni. Tehát az egész környékkel el kellett magamat fogadtatnom, mielőtt elő vehettem volna a kamerámat.

A másik komoly problémát a rendőrök jelentették. Mivel a vonatszörf illegális, többször is letartóztattak minket. Persze ők se hülyék, amikor megtudták, hogy egy fehér srác a staff ridingról készít anyagot, elkezdtek követni, különösen, amikor vonatok közelében voltam. Arra is oda kellett figyelnem, hogy senki se kezdjen csak azért trükköket bemutatni, hogy benne legyen a videóban. Nem akartam senkit se veszélybe sodorni, ezért próbáltam csak olyanokat felvenni, akik egyébként is űzik ezt a sportot.


marco casino, staff riding, dél-afrika

Marco Casino


A szereplők látták az elkészült anyagot?


Természetesen. Sőt, mikor visszatértem Katlehongba, akkor néhány volt szörfössel elkezdtünk körbejárni a környék általános iskoláiban, hogy a film segítségével felhívjuk a gyerekek figyelmét a staff riding veszélyeire. Megpróbáltuk tehát valahogy a helyi közösség javára fordítani a projektet.

Egyszer, amikor vonaton utaztam – azt hiszem éppen néhány imádkozó embert próbáltam lefilmezni – beleakadtam pár kisgyerekbe, akik videókat nézegettek a telefonjukon, és az egyik megmutatta nekem a saját videómat. Ez eléggé meglepett, mert a településen a legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy telefonról internetezzenek. A fájlokat egyik készülékről a másikra küldik például blue tooth-szal. A videó tehát elkezdett „szájhagyomány” útján terjedni, és így talán valamennyire segített is a közösségnek.



Egy barátom éppen egy vonat tetején szörfözött, amikor megrázta 3000 Volt, és, tudod... meghalt. Egy másik srác kiesett a vagonból, őt kettévágta a vonat.

Tweba (Patkány)


Mi lepett meg a legjobban a projekt során?


Talán az, hogy az itt élő emberek, miközben rendkívül agresszívak tudnak lenni a mindennapi életük során, máskor hihetetlenül méltóságteljesen és emberségesen viselkednek. Nagyon sok emberi érzelmet lehet köztük megtapasztalni. Egyszerre éreztem azt, hogy a helybéliek megszerettek és elfogadtak, másrészt pedig teljesen idegennek is éreztem magamat. Sokan úgy gondolták, hogy amit csinálok, az nekik is segít, mások bizalmatlanok és ellenségesek voltak az újságírókkal szemben. Nagyon furcsa volt a tudat, hogy nagyjából ugyanazok az emberek, akik szeretnek, bármikor meg is ölhetnek.