A norvég Mein Kampf – Karl Ove Knausgård önéletrajza

Fotó: DPA / BERND VON JUTRCZENKA

-

Félmillióan vették meg csupán Norvégiában Karl Ove Knausgård önéletrajzi regényfolyamát, amelyet Adolf Hitler hírhedt műve után nevezett el a szerző. De miért harcol ez a norvég író, aki sikert sikerre halmoz és még ötvenéves sincs? Elolvastuk a Harcom első, magyarul épp most megjelent kötetét.


Az orrbarúgós cím (mely norvégül bitangul hasonlít a németre: Min Kamp) hatkötetes, 3500 oldalas, norvégül 2009 és 2011 között megjelent önéletrajzi regényfolyamot takar. Persze nem csoda, hogy a világsikerű mű szinte összes külföldi kiadójának meggyűlt a baja ezzel. Bár a norvég kiadásban csak az első könyv, második könyv stb. megjelölés áll alcímként, a német fordítás (mit mondjak, érthető okokból, melyeket a hírek szerint maga Knausgård is akceptált) elhagyja a főcímet, és külön titulusokkal látja el az egyes köteteket. (Kissé hasonlóan jár el az angol is; a My Struggle főcímet megtartja, de a továbbikban kissé regényes alcímeket talál ki; a 4. kötet pl. a Dancing in the Dark címet viseli.)

A német – és az ezt követő magyar – megoldás látszik a leginkább gyümölcsözőnek, az alcímek ugyanis felölelnek egy egész emberi életet, mely eminens tárgya minden önéletírásnak: Halál, Szerelem, Játék, Élet, Álmok. Tényleg remek ötlet volt a németektől e segédegyenesek beiktatása. Ez egyrészt nyilván orientálja a lehetséges olvasókat, akik így tudják, mire számítsanak; másrészt Knausgård teljességre törekvő művészi stratégiáját is hűen tükrözik.

Nekünk, magyaroknak meg külön mázlink, hogy eszünkbe juthat Vas István Nehéz szerelem című memoársorozata, melyet eredetileg az élet egyes körei, a pénz, a lakások, a szerelem stb. szférája szerint elrendezve akart megírni a költő.



De miért éppen a Mein Kampf?

Első szaglásra azt gondolhatnánk, hogy ez nem egyéb sima provokációnál. És még az is lehet, hogy eleinte tényleg pusztán az eltökélt pimaszság állt a címadás hátterében, mivel egy interjúban Knausgård elismerte, hogy a Mein Kampf egyfajta "fuck you" az olvasónak. Ám ugyanitt hangsúlyozta, hogy könyve nem ismer semmiféle kompromisszumot, és nem veszi figyelembe se családtagjai, se barátai szempontjait. És a rendíthetetlenséget szimbolizálja a cím is.

Lehet. De az persze már sokkal érdekesebb, hogy a hatodik kötet mintegy háromnegyede, azaz nagyjából 500 (!!) oldal foglalkozik Hitlerrel és a Mein Kampfban leírt bécsi hányattatásaival. Knausgård célja bevallottan nem kevesebb volt ezzel, mint „emberi arcot adni az ifjú Hitlernek”, megfosztani őt attól a közhelyes képtől miszerint ő lenne a Rossz megtestesítője, és nem is ember voltaképpen. Ábrázolni azt a Hitlert, aki még nem „Hitler”, hanem csak egy vidéki szegény rokon, keserű, autodidakta festő, zenebolond, aki még nem a Führer, hanem csupán egy pária. Amikor Knausgård A név és a szám című roppant méretű esszébetétben hosszan elemzi a Mein Kampf leendő szerzőjének bécsi vergődését, harcát a maga elismertetéséért, végül pedig művészi álmai és egész személyes boldogulása kudarcát, akkor úgy véli, Hitler és a saját ifjúsága „meghökkentő hasonlóságot mutat”: szerető anya, öntörvényű, jéghideg modorú, félig-meddig zsarnoki apa; legyen elég most kettő a rokon elemek közül.



Ám a hatodik rész Hitler-elemzése végeztével, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, gond nélkül áttér honfitársa, Anders Breivik esetének taglalására, aki 2011. július 22-én 77 embert ölt meg Norvégiában. Nyilván Breivik gyerekkora is nehéz volt. Vagyis talán mégsem annyira véletlen és pusztán arcátlan gesztus a Mein Kampf felidézése.

De elég a szarkazmusból, hiszen még nem ismerjük a későbbi köteteket, és minderre majd akkor térhetünk vissza aprólékosabban és értelmesebben, ha megjelenik magyarul a hatodik kötet is, azaz feltehetően négy-öt év múlva.


Norvég harc – de mi végre?

De van azért itt még egy mozzanat. A Mein Kampf tervezett, de később elvetett címe így szólt: „Négy és fél éves harc a hazugság, a butaság és a gyávaság ellen”. Ez tiszta beszéd. Ennek fényében feltehető a kérdés: azt tudjuk, mi ellen esküdött háborút Hitler, de mi ellen, mi célból küzd Knausgård? Mi lenne az ő harcának lényege? És mi a tétje?

Ez eléggé homályba vész már az első kötet alapján is, noha az erősen raccsoló nagymama az apa halála után mániákusan ismételgeti: „az élet halc”. De valami hasonlót talán a Führer könyve nélkül is sejtettünk.

Hiszen, ellentétben Hitlerrel, aki börtönben írt a Mein Kampfot, az írónak nem volt nyomorúságos, ínséges és nélkülözésekkel teli gyerekkora. Nagyjából olyan közegben nevelkedett, amely nem volt makulátlan és gondtalan, de nem haladja meg azt a szintet, melyet Karinthy így jellemzett a szintén norvég Ibsenről szóló paródiájában: „kellemesen berendezett családi pokol.” Vagyis semmi kénkő és fogaknak csikorgatása, hanem sokféle élethazugság révén fegyelmezetten rendezett, bármiféle látványosságot nélkülöző kamaradráma. Rideg családi élet, kínos reggelik és ebédek, egymással keveset beszélő családtagok, erősen, de semmiképpen sem patologikus mértékben befelé forduló emberek, vagyis az európai középosztály teljesen átlagos életvitele. És a harca apjával ugyancsak a lehető legátlagosabb kínokat okozza: „A legapróbb megjegyzése elég volt ahhoz, hogy kivívjam haragját. Nem beszélve arról a néhány alkalomról, amikor intőt kaptam. Az maga volt az ítéletnap. A pokol.” Hát ha ez a pokol, akkor szerfölött jól járt a kis Karl Ove. Ez ellen háborúzni nem túlzottan érdekes és kockázatos. Persze a polgári temperáltsággal leplezett belső pokol tüze olykor lángra kap, és ez ijesztően, sőt hátborzongatóan hat. Egyszer a kamaszfiú váratlanul megy haza: „a nappaliból hangos zene szólt, az egész házat beöltötte a muzsika. Beléptem a nappaliba. Apám csukott szemmel ült a kanapén. A feje a zene ritmusában mozgott előre és hátra. Az arcán könnyek patakozottak.” És persze a reakció is a mindennapos iszonyat része; a fiúnak esze ágában sincs megkérdeni apját, hogy mi bántja, és meg sem fordul fejében, hogy netán tehetne érte valamit; Karl Ove tapintatos, de ez a figyelmesség szinte embertelen: sarkon fordul és egyetlen szó nélkül távozik.

Egyébként is meghökkentő, hogy ezek a ridegnek vélt északi emberek legalább annyiszor fakadnak sírva, mint egy olasz opera hősei; számos jelenetben tapasztalhatjuk, hogy minden előzetes jel nélkül egyszerre csak árvízként áradnak könnyeik. Persze a zseniális Karinthy ezt is tudta, és az Ibsen-gúnyrajz főhősének habozás nélkül adta a nevet: Nyafson.


Karl Ove Knausgård


Siker siker hátán

Egyébként az írói pályán sem várta gátló vagy ellenséges közeg szerzőnket; nem kellett megküzdenie a művészeti élet klikkjeivel, tehetségét soha senki nem tette kérdésessé, azaz e téren a sors kegyeltje volt, ellentétben a művészeti világból kilökött Hitlerrel, aki kétszer is sikertelenül felvételizett a bécsi Művészeti Akadémiára, és aki a kocsmákban eladott tájkép-mázolmányaiból tartotta fenn magát. Már az első, 1998-ban publikált Knausgård-könyv jelentős siker, és elnyeri a Norvég Kritikusok Díját; második regényét ismét számos kitüntetéssel jutalmazzák. A Harcom első kötetének megjelenése óta a legnagyobb norvég írók közt emlegetik, az egész regényfolyamot, részben vagy egészében, szinte az összes kis és nagy európai nyelvre lefordították, a norvég példányszám már túllépte a 450 ezret, ami egy 5 milliós országban példátlannak mondható.

Kissé meghökkentő első pillantásra, hogy egy 1968-ban született szerző memoárba fog, az ilyesmit többnyire életük alkonyán szokták elkövetni a művészek. Klasszikus példa lehet erre Goethe Költészet és valóság című önéletrajza, vagy Vas István említett sorozata.

De Knausgård vállalkozása mégis legitim, mivel a Harcom nem visszatekintés egy már részben, nagyjából-egészéből lezárt életre és életműre, vagyis egy olyan időszakaszra, amikor a harc már a múlt részévé vált. Vagyis a norvég Harcom nem egy élet summája, hanem egy még erősen alakulóban lévő élet és életmű ideiglenes összegzése. Mindez szinte gátlástalan őszinteséggel előadva, melyben a közvetlen családtagok is a saját nevükön szerepelnek, és ez nem mindenkinek okozott felhőtlen örömet . A Knausgård-féle emlékirat nyíltsága leginkább Rousseau Vallomások című híres és a maga korábban szintén kissé botrányosnak tartott formálását idézi. Rousseau így kezdi művét:


Olyan vállalkozásba fogok, amelynek nem volt soha elődje, s utánzója se lesz. Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én magam leszek. Csupáncsak én. Érzem szívem, és ismerem az embereket. Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hinni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki. Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok. A természet összetörte a mintát, amelyben alkotott; jól tette-e vagy sem, csak akkor ítélhetitek meg, ha elolvastatok.

Ennek nevében Knausgård regénysorozatát egyfajta pszichológiai díványnak foghatjuk fel: vallomások egy élet tájairól, mely a maga egyediségében megismételhetetlen.

Ám ezek a vallomások meglehetősen laposak és érdektelenek. A könyv egy idő után fárasztó, fűrészporízű és unalmas. Tudta ezt valahol maga Knausgård is:


Valami fenséges dolgot akartam írni, olyasmit, mint a Hamlet vagy a Moby Dick, de aztán ebben a kis életben találtam magam: vigyázni a gyerekekre, pelenkát cserélni, vitázni a feleségemmel, és így képtelenné váltam arra, hogy bármit is írjak. Így aztán elkezdtem erről írni. És e folyamat alatt felfogtam, hogy pontosan ez az anyag, amiről írnom kell. Nem ezt akartam, de ez mégiscsak volt valami, nem pedig a semmi. Ha az ember Hölderlint olvass vagy Paul Celant, és csodálja a műveiket, akkor elszégyelli magát, hogy ő meg a pelenkázásról ír, amelyben nincs semmi emelkedett méltóság. De aztán éppen ez lett a döntő mozzanat. Hogy az ember ne próbáljon meg semmi másba belebonyolódni. Hogy minden, a maga köznapiságában, úgy van, ahogy van.

Vagyis Knausgård mintegy a szükségből próbált erényt csinálni, amikor a banalitások bozótjában botorkáló önmagát tette meg főhőssé, és ennek az élethelyzetnek próbálta megörökíteni a méltóságát, ha úgy tetszik, kopár fenségét. Ám úgy érzem, kudarcot vallott. A mindennapok teljesen szenvtelen ábrázolása roppantul unalmas és minden érzékiséget nélkülöz. A hihetetlenül részletes leírások zsibbasztóan fádak, színtelen-szagtalan események tompa tömegét görgeti felénk ez a 400 lapos, ám legalább kétezer oldalasnak ható könyv; és csak olvassuk és olvassuk a terjengős és monokróm sorokat, pl. az apa halála utáni lakástakarítás ötven oldalt kitevő leírását, és semmi kedvünk ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben is részévé váljunk egy feltehetően valóban tehetséges, a művészet iránt elkötelezett, minden ízében elszánt és érzékeny ember életének, gondolatainak. Az első kötet egyik nagyjelenete – a legalább száz oldalra rúgó akció egy kamaszkori szilveszterről, a szokásos berúgásról és félresikerült csajozásról – harsányan semmitmondó.


Vágatlan dokumentumfilm

Persze a könyv valódi, azaz érzelmi és filozófiai középpontjában az apja halála áll. De maga az apa alakja és az egész családi világ ábrázolása olyannyira jellegtelen és üres, hogy fel sem fogjuk, miért volt olyan rémisztő jelentőségű ennek a tökéletesen átlagos középiskolai tanárnak az elmúlása. Hogy mindezt, és ráadásul az apja iránti gyűlöletét (maga előtt is eltitkolt szeretetét?) komolyan átéljük, ahhoz persze az kellene, hogy legalább önmagát megformálja elbeszélése során az elbeszélő. Legyen bármilyen gazdag a külvilág bemutatása, egy önéletírás központi hőse mégsem lehet más, csak a „megformált Én”, hogy a nagy német költő, Gottfried Benn kifejezését idézzem. Az Én, aki mindent átszűr a maga tapasztalatainak megformált szűrőjén. Ennek hiányában a pontszerű, a benyomások folyamatosan változó hálójában vergődő menthetetlen Ént érzékeljük csak, azt a figurát, aki él, szeret, gondolkodik, eszik, iszik, alszik, aztán egyszer majd meghal kísértetként, és nem marad belőle az égvilágon semmi. Aki még önmaga számára sem válik élménnyé és kalanddá.

Ráadásul Knausgård bármiféle távolságtartás nélkül mutatja be önmagát és világát, vagyis meg sem kísérli művészi anyaggá formálni a mindennapi életet, mely ebben az alakjában valamiféle vágatlan dokumentumfilmként pereg le a szemünk előtt. Így korántsem véletlen, hogy családtagjai, ismerősei utálták, hogy a civil nevükön szerepeltek. Hiszen így nem válhattak a fikció, vagyis a nagybetűs Irodalom részévé.

És még az sem sikerült az írónak, ami Nietzsche: Ecce homo című önéletírásának alcíme és programja volt, megvilágítani azt: „hogyan lesz az ember azzá, ami”. Nem tudjuk, hogyan lett Karl Ove Knausgård azzá, ami. És egyedül ő, az író, a maga életének megformálója és krónikása tehet róla, hogy ez voltaképpen nem is érdekel minket. Kevés lehangolóbb esztétikai kudarc akad, mint az, amikor egy önéletrajz hőse megmarad a pőre magánemberi létezés szintjén.

Karl Ove Knausgård: Halál. Harcom 1. Fordította Petrikovics Edit. Magvető kiadó, 2016, 434 oldal, 3990 Ft