A negatív kamat létezik, és nem is akkora hülyeség

Forrás: Halisten Stúdió - Gilicze Gergő

-

Ami korábban csak a közgazdászok tudatalattijában létezett, az mára valóság. Néhány országban már negatív kamatot fizetnek, pontosabban szednek a betétek után. És a befektetők még így is zsákszámra viszik a pénzt a bankba. Elmagyarázzuk, miért.


Látszólag nem sok értelme van egy olyan befektetésnek, ahol üzembiztos a veszteség. Minek vinné bárki is a bankba a pénzt, és hagyná ott hónapokra, hosszú évekre, ha előre tudja, hogy a végén kevesebbet lát viszont belőle? Márpedig Európa legstabilabb országaiban ma ez a helyzet.

Az Európai Központi Bank (EKB) már tavaly is negatív kamatot fizetett az egy hónapos betétek után. A svájci jegybank irányadó rátája január óta mínusz 1,25 százalék és mínusz 0,25 százalék között mozog, és bár a világtörténelemben most először negatív hozamú 10 éves államkötvényt bocsátottak ki, a befektetőket bottal sem lehet elkergetni az országból. A német államkötvények a 8 éves futamidőig szintén negatív hozamot fizetnek, de a 10 évesnek is gyakorlatilag zérus (0,17 százalék) a hozama. Ausztriát, Dániát, Finnországot, Hollandiát, Svédországot is említhetnénk, ahol lehet negatív a kamat, sőt, már nálunk sincs ennek törvényi akadálya.


Bolondok a befektetők?

Annak tűnnek, de a negatív kamatban igenis van ráció. Piacomlások idején ugyanis nagyon nem mindegy, hogy csak kopik a vagyon, vagy a töredékére zsugorodik. Emlékezhetünk még a részvénypiaci mélypontra 2009 tavaszán, amikor a korábban még 100 dolláros részvényeket esetenként centekért mérték. És az még a jobbik eset volt, ha parketten maradtak, elkerülve a tőzsdei kivezetést. Mint ahogy a General Motors esetében történt, amely 2009. május 29-én 76 éves mélyponton, 75 centes záróárral búcsúzott a Wall Streettől, miközben az ezredforduló tájékán még 90 dollár fölött forgott a papír. A 99 százalékos bukóban ülésnél azért jóval kényelmesebb pozíció például a svájci frank kiszámítható tárolási költsége. Ebből a megközelítésből a negatív kamat tehát nem más, mint a félelem bére.

Csakhogy a kamat történelmileg és logikailag pozitív, ezért is olyan nehéz megbarátkozni a negatív kamat gondolatával. A pénznek ára van, ezért árut, munkát, szolgáltatást adunk érte. De időértéke is van. Ha ma akarjuk a holnapi pénzt, mert lakásra, autóra, utazásra, nagy képernyős televízióra vagy egyetemi diplomára vágyunk, fizetnünk kell. Ez lenne hát a kamat, az előrehozott fogyasztás, a megelőlegezett jövedelem ára. A hitelező oldaláról pedig a kamat a befektető bére, a tőke lekötésének díja, a hitelnyújtással vállalt kockázat jutalma. Elvégre nem tudhatjuk, mit hoz a holnap: fizetésképtelenné válhat az adós, elértéktelenedhet a pénz, eladhatatlannak bizonyulhat a korábban biztosnak hitt fedezet. Akárhonnan nézzük, a kamat ebben a felfogásban csak pozitív összegű lehet, még ha gyakran negatív értékítélet kapcsolódik is hozzá, hiszen, aki megfizeti, az rendszerint sokallja.


Ezt is Arisztotelész baltázta el

A logikánál is erősebb az évezredes hagyomány. A pénz különös tulajdonsága – mint annyi más – szintén Arisztotelész felfedezése. Az ókori görög bölcstől vette át a közel-keleti és európai gondolkodás a középkorban azt az eszmét, hogy a pénz steril jószág, mert csak csereeszköz, nincs neki önálló értéke. Márpedig ha steril, akkor, úgymond, utóda sem lehet, így a kamat mint a pénz fialása egészen természetellenes, mi több, etikátlan. A kamatot ezért üldözni kell – üldözték is évszázadokon át, sőt, a hagyományos iszlám felfogásban ma is erkölcstelennek számít. De hogy ne volna pozitív? Ezt mostanáig igen kevesen merték felvetni.



A gondolat nagyjából egy évszázada bukkant fel a közgazdászok tudatalattijában. A német Silvio Gesell 1906-ban publikálta sajátos pénzelméletét, amelynek sarkalatos pontja a szabad pénz fogalma, ez pedig elméletileg elvezet a negatív kamathoz. Hogy mitől lenne szabad a pénz? Az amortizációtól. És hogy mitől amortizálódna a pénz, amelynek anyaga tartós? Attól, hogy csak korlátozott időtartamra bocsátanák ki. Magyarán lejárna a szavatossága, vagyis éppoly romlandó és avulásra hajlamos lenne, mint a sajt. Amennyiben beteszem a bankba, később nem hogy többet, de még ugyanannyit sem kérhetnék vissza. A kamat, mint afféle pénztárolási díj, ebben a felfogásban természetesen negatív.

Jó gondolat a pénz amortizációja, mert nemcsak a kincsképző funkciót ölné ki a pénzből, de az árutermelők kiszolgáltatottságát is csökkentené a pénzemberekkel szemben. Akinek áruja van, annak mindig sürgős a csere, hiszen fizet a tárolásért, s kockáztatja az áru romlását, avulását. Aki termelni akar, annak is mindig sürgős a hitel, mert gépeket, alapanyagokat kell vásárolnia, fizetnie kell a munkásait. A hitelező vagy a vásárló ellenben várhat vagy legalább válogathat, ha van elég pénze. És még több pénze lehet, mert az árutermelő kamatot fizet, csak hogy hozzájusson az oly áhított ellenértékhez. Romlandó pénz esetén azonban kiegyenlítődnének a gazdasági erőviszonyok, s a piaci szereplők jó eséllyel kiszállhatnának a kamatoktól hajtott mókuskerékből.


Menekülők kérték

Napjaink negatív kamatához ugyanakkor nem az efféle etikus és ökológiai szemléletű, elszigetelt gazdálkodási kísérletek vezettek. Furcsamód épp az ortodox szemléletű jegybankárok húztak egy meglepőt, bár az igaz, hogy nekik is ugyanazzal volt gondjuk, mint ami az alternatívokat is nyomasztja egy évszázada: nevezetesen a kincsképzéssel, amely ellehetetleníti a pénzt mint csereeszközt.

Az elmúlt 7 szűk esztendőben, a válságévek alatt, a pánikba esett vagyonmentők ugyanis megrohanták a megbízható eszközöket. Különösen elszabadultak az indulatok, amikor az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elkezdett ezermilliárd dollárokat önteni a kiszáradt piacokra, hogy, úgymond, élénkítse a gazdaságot. Azóta japán és európai kollégáik vették át a tengerentúliaktól a stafétabotot, így az aranyrali kifulladása és az aranyár összeomlása után a régi jó svájci frank és a megbízható Bund, vagyis a német államkötvény lett a menekülők vágyainak tárgya.

Csakhogy a Svájcba számolatlanul beáramló pénz a végletekig erősítette a frankot, ellehetetlenítve az ország exportját. Arról nem is szólva, hogy hitelpangás közepette, alig mocorgó beruházási környezetben, lemorzsolódott fogyasztás mellett vajon miből termelnék ki a kereskedelmi bankok a betéti kamatokat. Sok mindennel próbálkoztak a jegybankárok: intervencióval, árfolyamgáttal és végül a negatív kamattal.

Mielőtt azonban sajnálni kezdenénk a negatív kamatok terheit nyögő betéteseket, nem feledkezhetünk el az árfolyamnyereségről sem. Mert amit sokan vesznek, annak emelkedik a kurzusa – aki az elmúlt években akár eurót, forintot vagy złotyt mentett frankba, a kamatveszteséget meghaladó árfolyamnyereséghez jutott. Az árfolyamgát januári átszakadása pedig egészen csodás extraprofitot hozott. Nem véletlen, hogy Svájcban ragadtak a befektetők.


Meddig még?

Jobb hozzászokni a negatív kamathoz, elmenekülni úgysem tudunk előle. Legalábbis Európában, ahol az EKB idén márciusban indított programja nyomán kétéves távlatban mindenképpen marad a zérusközeli, esetenként negatív kamatkörnyezet, Svájc pedig most jelentette be, hogy jegybankja jó darabig még biztosan nem fizet kamatot. Észre kell azonban venni, hogy az amerikai gazdaság már felszálló ágban van, és küszöbön áll a kamatemelés, amelynek már a spekulatív előszele is szívóhatást gyakorol az öreg kontinensen lebzselő tőkére. Valójában Európa nem ígérhet sokkal az Egyesült Államok alá, ha meg akarja tartani a befektetőket. Más szóval, ha a Fed kamatot emel, akkor bizony bealkonyulhat a negatív kamatnak Európában.

Egészen más a helyzet a feltörekvő országokban, így például nálunk. Még az eurózónán belül is van egy-másfél százalék hozamelőnyük például a portugál kötvényeknek a német államkötvényekkel szemben. A magyar államkötvényekre pedig további másfél százalék elvárt hozamot pakol rá az országkockázat. Némi malíciával tehát azt mondhatjuk, hogy a forintalapú eszközöknek, mint a magyar állampapírok, az a nagy előnyük, ami a hátrányuk: kockázatosak. És épp ez a kockázat a csekélyke, de pozitív hozam záloga.