A nagy dög cápát biztosan nem kapja be senki

Fotó: Daniel Dömölky

-

Bodó Viktor Koldusopera-rendezése a Vígszínházban annyira túlpörgetett, hogy van, amikor már Tarantinót idézi, de mégsem hagy a nézőben olyan mély nyomot, mint A revizor vagy a Ledarálnakeltűntem.


Az előadás plakátján egy aranyhal úszik, amit egy cápa kerget, és kettőjüket pedig épp egy még nagyobb cápa készül bekapni. A National Geographic csatorna drámai természetfilmjei jutnak eszembe róla, ahol lehet izgulni a kishal miatt, és ha mégis elkapják, akkor is nyugodtan alszunk, hiszen ez a természet rendje. Különben a jelenet végkimenetele egyáltalán nem egyértelmű, mert lehet, hogy a kicsi hal elmenekül, az is, hogy a kicsi cápa ússza meg ép bőrrel, egy azonban bizonyos: a nagy dög cápát nem fogja bekapni senki.

Bodó Viktor tavalyi Vígszínház-beli rendezése, A revizor roppant explicit aktuálpolitikai utalásrendszerével sokkolta a közönséget. Azt bizonyította, hogy lehet vakkomondorozni a színpadon, hogy szükségtelen kódolt üzenetekben kommunikálnunk egymással, hogy nem lesz kevésbé művészet a művészet attól, hogy a jelen politikai problémáit konkretizáljuk a segítségével. Különös érdekessége volt még ennek az előadásnak, hogy mivel a mindennapjainkra reagált, és a napi politika fékevesztett hülyeségei folyamatosan újratermelődtek egy év alatt, ezért Bodó időnként újrarendezett benne jeleneteket, hogy beletöltse a közbeszéd legaktuálisabb témáit.


Mészáros Máté mint Bicska Maxi


A politikai kabaré nyelve azonban szükségképp kiüresedik egy használat után – hogy a Koldusopera nem ezt a hangot üti meg, már csak azért is üdvözlendő, mert ellenkező esetben meglehet, hogy Bodó az „orbánozós rendező” skatulyájában végezte volna. Helyette most Brechtet szerette volna megszólaltatni és a korrupció egyetemes nyelvét. Különben A revizor és a Koldusopera olyanok, mint a tartós tej, és ha esetleg egyszer mégis megromlanának, az annak lesz a jele, hogy egy sokkal jobb világban élünk, ahol nem működik nagyüzemi, intézményes lopás.

Bodó Koldusoperája a jeleneteket egészen a szélsőségekig pörgeti. A maffiavilág önmaga paródiájába fordul át, az esküvőn egy kiló kokaint szív az orrába a meghatott násznép, a tiszteletes úr egy koporsóból kerül elő, és így lesz véres és brutális, Tarantino-filmbe illő jelenet Polly és Bicska Maxi búcsújából is. Szokás szerint elveszünk a poénok és színpadi effektek rengetegében, amik Bodó Viktor rendezői védjegyei, a szimultán zajló mikrojelenetek sokaságában, egy csomó apróságról le is maradunk, mert túl sok dolog történik egyszerre ahhoz, hogy mindet felfogjuk.

A brechti didaxis is kellőképpen didaktikus. Mikor Hegedűs D. Géza Peacockja arról tart előadást, hogy az emberekben – bennünk – mennyire nincs könyörület az elesettek iránt, és hogy mennyit kell azon dolgoznia, hogy a hajléktalanok elég érdekesek legyenek, és felkeltsék az együttérzésünket, akkor kivilágosodik a nézőtér, és közénk jön, hozzánk beszél, megszólít minket. Persze, kissé visszás, hogy épp a hajléktalanmaffia vezérétől kell mindezt hallanunk, de szavai már a szünetben bizonyossággá válnak: a Vígszínház közönsége savanyú arccal fordul el a ház előtt kéregető hajléktalanoktól.


Pető Kata és Börcsök Enikő


Az előadás egyébként akkor a legviccesebb, amikor reflektál arra, hogy nem a valóságot látjuk, színházban vagyunk. Néha bejön a műszak, bepakolnak, kipakolnak, Hajduk Károly egy jelenet végén közli, hogy ő most eltávozik a középső kijáraton, a következő jelenetben pedig Peacockné (Börcsök Enikő) lányát, Pollyt (Pető Kata) úgy küldi ki a színpadról, hogy „na, húzzál ki a Hajduk mellé”. Nem új ötlet ez, Bodó korábbi rendezéseiben is szívesen játszott fikció és valóság kettősségével, viszont a gondolat nagyon szépen illeszkedik a brechti világba, folyamatosan eltávolít minket attól, hogy egy pillanatig is beleéljük magunkat a sztoriba, hogy úgy mondjam, ez egy tökéletes V-effekt.

Izgalmas rendezői döntés Bodó részéről, hogy Bicska Maxi szerepét Mészáros Máténak adta. A magyar játékhagyományban már rengeteg nagy formátumú, hamiskás arcú férfiszínész játszotta ezt a szerepet. Csak hogy néhány eklatáns példát említsek, ilyen volt Gábor Miklós, Mensáros László, Bodrogi Gyula, Bubik István, Máté Gábor és Hegedűs D. Géza is. Mészáros Máté nem egy macsó típusú figurát alakít, habitusa és alkata is teljesen más, mint a felsorolt elődöké. Ő maga úgy fogalmazott a Vígszínház promóvideójában, nem gondolta, hogy Bicska Maxi lehet valaha is, sőt, arra számított, hogy ha megöregszik, Peacock szerepét kapja majd meg.


Járó Zsuzsa mint Kocsma Jenny


Mészáros Máté Bicska Maxijában éppen az az érdekes, hogy egyáltalán nem érdekes. Teljesen átlagos ember, egy közülünk. Alakja és a drámaszöveg között így érdekes ellentét feszül: míg a rendőrfőnök, Polly, Lucy és Kocsma Jenny rengetegszer elmondják róla, hogy ez a férfi maga a csoda, addig Mészáros Máté nem akar különleges vagy sármos lenni. A saját szemétdombján kapirgáló, pitiáner bűnöző, nemcsak felelőtlen, hanem ügyetlen is, ha a nagyhalak útjába kerül, azok azonnal szétmarcangolják.

Gazdagság ebben az előadásban egyébként sem látszik sehol, mintha egy csomó koldus lenne a színpadon jelmezben. A pénz, amit egymásnak adnak, az üres semmi, Maxiék összelopott műtárgyai pedig arany keretek, bennük fekete, ordenáré felirat: „nagyon híres, nagyon drága festmény”, a perzsaszőnyeg pedig kopott, régi. A díszlet egy koszlott gyárépület belső tere, az emeleten cellákkal és rácsokkal, oldalt régi lift, a másik oldalon egy megsárgult bankautomata, amit Peacock házi oltárnak használ.


Hegedűs D. Géza és Börcsök Enikő


A Peacock házaspárt alakító Hegedűs D. Géza és Börcsök Enikő pedig nagyszerűen kiegészítik egymást. Szerelmük már rég elmúlt, kicsit undorodnak is a másiktól, song közben egyikük a színpad egyik oldalára áll, másikuk a másikra, és mikor a dal hevében véletlenül összetalálkoznak, hidegen ugranak szét. Ami viszont egyértelmű: rettentően szeretik lányukat. Pető Kata Pollyként egyszerre finom és határozott. Olyan nő, aki mindig megkapja, amit akar, de csak az érdekli igazán, amit mégsem kaphat meg. Primadonnaháborújuk Lucyval (Réti Adrienn) parádés, egyrészt kiváló hangjuk miatt, másrészt azért, mert tényleg nincs sok híja annak, hogy letépjék egymás fejét.

Remek előadás a Koldusopera, de mégsem hat a reveláció erejével, mint ahogy A revizor hatott vagy a szputnyikos Kockavető vagy a Katona Színházban a Ledarálnakeltűntem. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a felsorolt három előadásban volt egy-egy markáns állítás, ezzel szemben most nem szereztem túl sok új tapasztalatot sem a Koldusoperáról, sem pedig a világról, ami körülvesz. Nem tudom, hogy a görcsös és állandó új utáni vágyakozás csak az én rögeszmém vagy jogos igény, amit a művészettel szemben állítok fel. Ha valaki biztosan tudja, szóljon!


A Koldusoperát március 14-én mutatták be a Vígszínházban, az előadás színlapja itt található, a következő előadásokra jegyek itt vásárolhatók.