A menekülttáborban senki nem mondja meg, mikor menjél ágyba

Fotó: Facebook / Rony Berger

-

Rony Berger nemzetközi hírű klinikai szakpszichológus és terapeuta, elsősorban krízishelyzetek kezelésével, traumák enyhítésével foglalkozik. Az elmúlt húsz évben rengeteg katasztrófa és terrortámadás helyszínén dolgozott, sokkot kapott, traumatizált felnőtteken és gyerekeken próbált segíteni. Éppen ezért pontosan tudja, hogy mire van szüksége egy gyereknek a menekülttáborokban: leginkább a normális világ illúziójára.


A nomád élet komoly megpróbáltatás, szinte minden menekülő szülő és gyerek traumatizált – szögezi le rögtön a beszélgetésünk elején Rony Berger, aki a Hősök Tere nevű kezdeményezés konferenciájának vendégeként jött Magyarországra. A Philip Zimbardo világhírű szociálpszichológus által létrehozott projekt célja az, hogy az embereket a másokért való kiállásra, aktív szerepvállalásra sarkallja.

Sok Szíriából, Afganisztánból Európába érkező család közvetlen életveszélyből menekült el, miután elpusztították az otthonukat vagy megölték a rokonaikat, Berger szerint azonban azoknak annak a gyereknek is hatalmas lelki teher a menekülés, akik egy ép otthont hagytak maguk mögött, és mindegyik családtagjuk életben van.

„Gondolja végig: ha még élnek is a gyerek szülei, egy háborús országban és aztán az út során is folyamatosan ott van benne a félelem, hogy elveszítheti a családját. Ezzel az alapvető szorongással kell úgy vándorolnia, hogy közben sosem tartózkodik komfortos helyen, szinte sosem alszik jól. Nem a saját ágyában fekszik, hanem mondjuk egy padon, vagy isten tudja, hol. Elmegy egy országba, ahol nem érti, amit körülötte beszélnek, nem ismerős a hely, ahol laknia kell, az embereket sem ismeri, hiába kedvesek vele, idegenek számára. És akkor még arról az élményről, hogy rendőrök ellenőrzik és adnak neki utasításokat, még nem is beszéltünk.”

Berger szerint ilyenkor egy gyerek automatikusan túlélő módba kapcsol, ami azzal jár, hogy elveszti a játékosságát, bizonyos értelemben az ártatlanságát is. „Menekülés közben nem igazán van lehetőségük azt csinálni, amit egy gyereknek szokás: nem focizhatnak, nem nevetgélhetnek, nincs idő a viccelődésre. Ez nagyon ijesztő lehet nekik.”



Játszani kell velük

Rony Berger ott volt egyebek között a World Trade Center romjainál 2001-ben, a Katrina hurrikán pusztítása után New Orleansban, és az indiai-óceáni cunami okozta katasztrófa helyszínein Délkelet-Ázsiában. Ezért aztán bőven van tapasztalata abban, hogy miként lehet egy ilyen helyzetben lépésről lépésre segíteni egy gyereket a trauma feldolgozásában, enyhíteni a fájdalmát, a riadalmát vagy a kilátástalanságát.


A folyamat első szakaszában ki kell alakítania vele egy bizalmi kapcsolatot, és azt kell sugallni neki, hogy most már biztonságban van. Majd ezután – ahogy ő fogalmaz – vissza kell csempészni a gyerekbe az energiát.

„Erre pedig a legjobb eszköz a fizikai tevékenység, a játék. Ettől a gyerekek újra embernek fogják érezni magukat, megélénkülnek, de el is lazulnak. A harmadik feladatom, hogy hagyom őket beszélni arról, amit átéltek. Arra próbálom rávenni őket, hogy meséljék el, mitől félnek. Majd a jövőjükről, a reményeikről kérdezem őket. Azt kérem tőlük, hogy képzeljék el magukat öt év múlva, mit szeretnének csinálni akkor, mivé akarnak válni. A legfontosabb, hogy hagyjam őket képzelődni, fantáziálni, mert ha nincs jövőd, nincs reményed, akkor nehéz bármit is tenni a jelenben.”


Berger katasztrófát átélt gyerekek rajzait mutatja


A gyerekek sok esetben azt látják, hogy az addig erősnek hitt szülők, most bosszúsak, kimerültek, depressziósak, egyszóval teljesen szét vannak esve.

Az a legrosszabb, ha nem csinálnak semmit

Nem csak egy katasztrófa sújtotta területen, hanem egy menekülttáborban sem érvényesek azok a szabályok, amelyeket a gyerekek a hétköznapok során megszoktak. Azért szorulnak szakember segítségére, mert általában a szülők sincsenek olyan állapotban, hogy valamilyen napi rutint ki tudjanak alakítani a táborokban.


Terapeutaként az a dolga, hogy elfoglalja a gyerekeket. „Én egy menekülttáborban játékokat találnék ki, és valamiféle iskolai rendszert alakítanék ki. Az a legrosszabb, ha hagyod, hogy csak úgy legyenek, ne csináljanak semmit, és az egyetlen esemény a napjaikban az legyen, hogy enni kapnak. Józanságot kell vinned az életükbe. Otthonosabbá teheted számukra a környezetet, ha rutinná teszed az olyan tevékenységeket, mint a tanulás. A fegyelem különösen fontos, mivel egy menekülttáborban nem mondja meg senki, hogy mikor menjél ágyba, itt nincs alvásidő, nincs fürdetési idő, a szülők nem hajtogatják, hogy csináld meg a házi feladatod, egyszóval nincs rendszer az életedben.”



Fel kell építeni egy hamis valóságot

Berger szerint arra kell törekedni, hogy egy természetesnek beállított „álvalóságot” hozzanak létre a pszichológusok a táborokban.


Srí Lankán árván maradt gyerekekkel foglalkozott, ott dolgozta ki, hogy miként lehet egy különböző életkorú gyerekekből álló társaságot közösséggé kovácsolni. „Úgy csináltunk, mintha iskolában lennénk, teszteket kellett kitölteni, olyanokat, amelyek megerősítették a gyerekeket abban, hogy képesek megoldani dolgokat, problémákat. De együtt építettük fel a táborukat is, voltak, akik ágyakat szereltek, voltak, akik a matracokat hozták. Szabályokat alkottam, életkoruk szerint olyan különböző feladatokkal bíztam meg őket, mint a takarítás vagy a főzés. Megmondtam mindenkinek, hogy ki felel a másikért, mindenki vigyázott valakire. A normálisan működő világnak ez csak az illúziója volt, de jót tett nekik, nem hazugságként élték meg, hanem elfogadták ezt a világot”.


A Dalai Láma tanácsadója

Berger amellett, a Stanford Egyetem önzetlenséget és együttérzést vizsgáló központjának munkatársa, és oktat a Tel-Avivi Egyetemen, több kárenyhítéssel és humanitárius intézkedésekkel foglalkozó szervezetnek is tagja és segítője. Ezek közül talán az egyik legismertebb a Mind & Life Intézet, amelyet a dalai láma hozott létre, és amelynek Berger a főtanácsadója. Beszélgetésünk során kiderült, hogy sokban inspirálta őt a dalai láma, önfeláldozó munkájának pedig buddhista gyökerei vannak.


A most már 12 országban működő intézetben, és annak egy gyerekeknek szánt programjában a buddhista gyakorlatokat tanítják, csak éppen vallási magyarázat nélkül.

„Persze, lehetsz buddhista és járhatsz temploma, meg imádkozhatsz azért, hogy jó ember legyél, de a gyakorlatokat anélkül is elsajátíthatod, hogy buddhista lennél. Ilyen például a mindfulness meditációs technika, ami a pillanatnyi érzelmi-mentális állapotaink tudatos megélését jelenti. Annak gyakorlásához nem kell buddhista papok között ülnöd Tibetben, csinálhatod az osztályteremben is. Az intézményben nem a buddhizmust tanítjuk, csupán annak gyakorlatait, azt, hogy miként gondolkodj, miként hozz jó döntéseket, hogyan vállal felelősséget saját magadért Ahhoz ugyanis, hogy jó ember legyél, nincs szükség a vallásra.”


Rony Berger, tarumatizált gyerekek, Dalai Láma


„A dalai lámától tanultam meg, hogy először a magad szükségleteit kell kielégítened mindenféle értelemben, aztán a többiekét. Ha ezt megcsinálod, abból körülötted mindenkinek előnye fog származni. Ha dolgozol magad fejlődésén, a többiekre is jobban odafigyelsz – nagyon leegyszerűsítve ezt tanítjuk az intézetben is. De a humor fontosságát is a lámától tanultam meg, aki egy nagyon vicces ember. Néha ő is olyan, mint egy gyerek.”