A magyarok is jól járnak az osztrák menekültbiznisszel

Fotó: Abcúg / Magócsi Márton

-

Gondolta volna, hogy 2016-ban nem cukrászdát, hanem menekültszállót fognak nyitni a magyarok Ausztriában? Pedig ez most a legjobb üzlet a szomszédban, ahol a panziótulajdonosok és mindenki, akinek van szabad szobája, busásan kereshet, ha felajánlja a szállását a menedékkérőknek. Így mindenki jól jár: az államnak nem kell táborokkal bajlódnia, a menedékkérők jó körülmények közt élhetnek, és a helyiek is megszedhetik magukat. Bálint Gábor és Tóth Kornélia tizenhat embert fogadott be Weichselbaumban. Megnéztük, hogyan csinálják.


Tizenhat menedékkérő lakik Gábor és Kornélia burgenlandi panziójában


„Landgasthaus familie Bálint” – hirdeti a cégér egy weichselbaumi panzió bejárata fölött. Bálint Gábor és élettársa, Tóth Kornélia hét évvel ezelőtt megelégelték a magyar vendéglátás pangását, ezért úgy döntöttek, vásárolnak egy fogadót Burgenlandban, mindössze félórányi autóútra Szentgotthárdtól – írja az Abcúg. Kidobták a régi bútorokat, a padlószőnyeg helyére parkettát raktak, és abban bíztak, hogy a vidéki osztrák turizmusból jobban megélnek majd, mint addig Baranya megyében bármikor. Azt viszont álmukban sem gondolták volna, hogy ebben a Közel-Keletről érkező menekültáradat lesz a segítségükre.


Az üzlet az üzlet

„Állítólag négy-öt évig még eltart” – utalt Kornélia a menekültválságra, ami egy szokványos kijelentés lett volna, ha nem hallani a reménykedést a hangjában. Miközben Magyarországon újra teljes gőzzel elindult a bevándorlóellenes kormányzati plakátkampány, Ausztriában gyakori a Kornéliáéhoz hasonló hozzáállás. Nem mintha különösebben rajonganának az ismeretlen tömegekért, de a magyar pár szerint a környékükön ma a menekültekből lehet a legjobb üzletet csinálni.


Bálint Gábor és Tóth Kornélia a panzió földszintjén


Az osztrák belügyminisztérium tavaly júliusban tett közzé felhívást a honlapján, amelyben arra kérték az embereket, hogy ha rendelkeznek üres lakással, panzióval, hotellel vagy csarnokkal, és tehetik, bocsássák az állam rendelkezésre. Cserébe az állam megtéríti a költségeket, és még hasznot is biztosít. A menekülthullám csúcspontján ugyanis az osztrák kormány belátta, képtelen tartani a lépést az országba érkező menedékkérőkkel, ezért sokakat zsúfolt szállásokra kellett küldeniük, jó néhányan pedig fedél nélkül maradtak.

Gáborék kapva kaptak az alkalmon, és közel sem voltak ezzel egyedül. A szomszédos Mogersdorfban egy tetőteres családi házba fogadtak be menedékkérőket, egy másik közeli faluban pedig huszonhatan laknak egy panzióban. Gábor és Kornélia weichselbaumi fogadójában kettejükön kívül ma csakis menedékkérők élnek. A teljes emeleti rész az övék, két-három fős szobákkal, mindegyikhez tartozik fürdőszoba és közös konyha.



Bár az osztrák bürokrácia nehézségei miatt személyesen kellett elmenniük Eisenstadtba, hogy szerződést kössenek az állammal, idén januárban megérkezhetett hozzájuk az első tíz menedékkérő. Most tizenhatan vannak, akiket mára viszonylag jól megismertek: január óta összesen húszan fordultak meg náluk, mindannyian 20-30 év körüli egyedülálló férfiak. „Választhattunk, hogy inkább családokat vagy férfiakat szeretnénk, de úgy voltunk vele, hogy ahol gyerek van, ott több a gond is” – mondta Kornélia.

Azt is eldönthették, hogy maguk főznek a menedékkérőkre, vagy inkább a lakókra bízzák az étkezést. Ebben az esetben az állam napi 6,5 eurót ad minden menedékkérőnek. „Az első nyolc napban főztünk, de aztán változtattunk. Ők is jobban örülnek, ha pénzt kapnak, mert abból jól lehet takarékoskodni. Még az otthon élő családnak is tudnak küldeni belőle.”



„Ma csak ezzel éri meg foglalkozni a környéken” – mondták. Még nem számolták végig pontosan, de 8-9 ezer eurót kapnak az államtól havonta, amiből körülbelül ötezer megy a szállás költségeire. A többiből adózniuk kell, de szerintük így is annyit keresnek, mint egy átlag osztrák, amire magyarként amúgy nehezen lenne lehetőségük. A menekültválság előtt 25 euróért adtak ki egy szobát egy éjszakára reggelivel együtt, ami ugyan magasabb ár volt, mint amennyit a menekültek után kapnak, de akkor közel sem működtek telt házzal. Ezért az is eszükbe jutott már, hogy a lenti vendéglőt is inkább szállássá alakítják.


Ich liebe Mama

„Kellhet hozzá bizonyos empátia, de nem feltétlenül” – mondta Gábor arról, hogy miért döntöttek néhány órányi gondolkodás után a menekültek befogadása mellett.

Szerinte a többség főleg a pénz miatt vállalta a dolgot, ők is így voltak ezzel, igaz, nem mindegy, hogy megpróbálják-e az utolsó bőrt is lehúzni a menedékkérőkről, vagy jó szándékkal fordulnak feléjük. „Ismerek olyan tulajdonost, aki nem is lakik a szállón, nem foglalkozik velük, csak felveszi a pénzt. Olyanról is hallottam, aki pluszpénzért viszi el őket vásárolni.” Gábor és Kornélia ott élnek a fogadóban, ezért napi kapcsolatban vannak a lakóikkal, és segítenek nekik, ha kell.



„Ich liebe Mama – mosolygott a 24 éves, iráni származású Martin, aki négy hónapja érkezett Weichselbaumba. – Mindenben segít, olyan, mintha az anyukám lenne” – mondta Kornéliáról. „A múltkor az egyik megvágta magát, jött oda, hogy kössem be az ujját. A másiknak meg fájt a hasa, hát elvittük orvoshoz. Mit tudna csinálni szerencsétlen?” – kérdezte Kornélia.

Ha ő a Mama, akkor Gábor a szigorú Papa, aki nevelgetni is próbálja a fiúkat, amikor épp szükségét érzi. „Vannak dolgok, amiket elsőre teljesen máshogy csinálnak, mint mi. Olyankor erélyesen megmondom, hogy ez Európa, itt mások a szokások. A múltkor az egyikük főzött valami hagymás-paprikás tojást, fogott egy terítőt, lerakta a földre, rá a serpenyőt, aztán abból ettek vagy négyen. Majdnem frászt kaptam, mikor megláttam a forró edényt az új padlón. A másik, amit képtelenek megszokni, az a szelektív hulladékgyűjtés. Pedig Ausztriában komolyan veszik a dolgot, ha kilóg egy nejlonzacskó a bioszemetesből, el sem viszi a kukásautó” – mesélte.

Az is előfordult, hogy Gábornak kellett rendet tennie egy vitában. „Egyszer egy hívő és egy nem hívő muszlim összeveszett azon, hogy tartani kell-e a ramadánt. Nincsenek komoly konfliktusok, de azért kijönnek a vallási különbségek.”


A magyarok is jól járnak az osztrák menekültbiznisszel


Gábor nem szereti, ha valaki túlzásba viszi a segítést, márpedig néhány falubeli önkéntessel ez elő szokott fordulni. „A múltkor otthagyták a mosógépben a frissen mosott ruhákat, az önkéntes meg kiterítette helyettük. Szerintem ezt nem szabad” – mondta rosszallóan. „Rá kell őket vezetni a rendszerességre. Van egy házirendünk, amit be kell tartani. Este tíz és reggel hat között nincs mászkálás.” Ebben is eltérnek egymástól a különböző szállások: van, ahol nem érdekli a tulajt, mi történik este, a nagyobb városokban pedig eleve nehéz megakadályozni, hogy elmenjenek este szórakozni.

Bár van néhány önkéntes, aki eljár a szállásra németórát tartani, Weichselbaumban is sokan elutasítóak a menedékkérőkkel szemben. „Főleg az idősebbek haragszanak rájuk – mondta Kornélia. – Nem örülnek, hogy az állam ilyen bőkezű velük, miközben nekik ahhoz képest alacsony a nyugdíjuk. A múltkor a boltban az egyik bácsi kiabált is rájuk, hogy kik ezek, mit keresnek itt.”


Először láttak fűnyírót

Gáborékat nagyjából kéthetente látogatja a Diakonie Austria nevű segélyszervezet két munkatársa, akik jogi segítséget nyújtanak a menedékkérőknek, és a szállás vezetői is hozzájuk fordulhatnak a problémáikkal. A Diakonie az evangélikus egyház fenntartásában működik, és itt dolgozik Nagy Viktor is, akivel nemrég – a Magyar Helsinki Bizottság jogászaként – a körmendi menekülttáborban találkoztunk.



Az Abcúg egy korábbi cikkben bemutatta, hogy az osztrák határhoz közeli ideiglenes befogadóállomáson ennél jóval balkánibbak a körülmények. Itt az embereket tűzforró katonai sátrakba zsúfolják, ahol nincs semmi, csak pár lehasznált priccs. A lakók egyszerre kapják meg minden délben az aznapi ebédet, vacsorát és a másnapi reggelit, ami hűtőszekrény híján hamar megromlik. Büdös ételmaradékok, hangyák és élősködők mindenütt. Polcok, szekrények nincsenek, ezért minden holmi a földön hánykolódik.

A Weichselbaumban élő menedékkérők a körmendi tábor megnyitása előtt érkeztek Ausztriába, így nem szembesültek ezekkel a körülményekkel, Vámosszabadiban viszont többen megfordultak. Az itteni, a körmendinél valamivel jobb viszonyokról tavaly nyáron számolt be az Abcúg. „Először nem akartam beadni a kérelmet Magyarországon, mert tudtam, hogy nem akarok ott maradni. Erősködtek, hogy írjam alá, és hogy ne aggódjak, Vámosszabadiból úgyis könnyen át tudok szökni Ausztriába” – emlékezett vissza Ahmad.


A magyarok is jól járnak az osztrák menekültbiznisszel

Akbar (jobbra) szerint a magyarok félnek a menedékkérőktől


„A magyarok féltek tőlünk, ha útbaigazítást kértem az utcán, nem voltak kedvesek. Nem akarták, hogy maradjunk” – mondta a kereszténysége miatt menekülésre kényszerülő, afgán származású Akbar, aki eredeti szakmája szerint asztalos, de dolgozott Indiában taxisofőrként, és szívesen írogat is. Akbar tizenkét napot töltött a bicskei táborban, onnan került Ausztriába, ahová szeretné elhozni feleségét és öt gyermekét is.

Az angolul jól beszélő, meglehetősen visszahúzódó Akbarral szemben a 24 éves Martin igazi mókamester, aki bármikor kapható egy közös szelfizésre. „Iránban énekes-szövegíró voltam” – mutatta büszkén több mint húszezer követőjét az Instagram-profilján. Azt állította, azért kellett eljönnie, mert a szövegeiben kritizálta az iráni vezetést, de Ausztriában is folytatná a zenei karrierjét. „Bécsbe akarok menni zenét tanulni, és itt is akarok megházasodni” – sorolta a vágyait.


A magyarok is jól járnak az osztrák menekültbiznisszel

Az iráni Martin csak Mamának és Papának szólítja szállásadóit


Gábor szerint a legtöbb lakó azonban nem ilyen. Sokaknak elképelésük sincs, mihez kezdjenek Ausztriában, ezért nem gondolja, hogy meg tudnának ragadni az országban. „Van köztük analfabéta is, ő mit fog itt csinálni?” – kérdezte Gábor, aki szerint legtöbben a németet is csak ímmel-ámmal tanulják. „Az a legnagyobb baj, hogy egész nap nincs dolguk. Egyelőre csak beadták a kérelmet, és az interjúra várnak, ahol majd eldől, hogy megkapják-e a menekültstátuszt. Addig viszont nem vállalhatnak munkát, ami nagyon rossz, mert nincs, amivel lefoglalják magukat.”

Éppen ezért Gábor arra biztatja a fiúkat, hogy segítsenek a ház körül. „Az egyikük nálam látott először fűnyírót. Először furcsa volt neki, de kipróbálta. Most már magától szól, ha túl nagy a fű, és le kéne nyírni. Mondtam nekik azt is, hogy csináljanak maguknak kiskertet, majd én adok palántát, de hiába. Pedig amikor az egyik osztrák önkénteshez mentek át kertészkedni, azt élvezték, boldogan hozták a cukkinit.”


„A politikai kommunikáció és a valóság már rég elment egymás mellett” – mondta Kornélia, amikor a magyarországi helyzetről beszélgettünk. Szerinte a kezdeti lelkesedés után az osztrákok is belátták, hogy a menekültválság komoly probléma, de nyoma sincs az otthonihoz hasonló gyűlölködésnek.

„Ha normális körülmények közt lakhatnak, ők is normálisan viselkednek, nincs akkora feszültség. A magyar kormánynak is így kellene csinálnia, szerintem sokan jelentkeznének, mert a pénz az pénz. Ez volt a legjobb, amit kitalálhattak, hogy szétszórják őket a falvakban, így könnyebben megismerik őket az emberek. Amikor megérkezett ő – mutatott Kornélia az egyik iráni fiúra –, azt gondoltam: na, biztosan ő fogja elvágni a nyakunkat. Aztán meg kiderült, hogy ő a legjobb fej. Ennyit számít, hogy mennyire ismerjük őket.”


A magyarok is jól járnak az osztrák menekültbiznisszel