A magyar operatőrök jobbak, mint a rendezők

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

Zsigmond Vilmos első híres filmfelvételeit az '56-os forradalomról készítette, majd a 70-es években a megújuló Hollywood egyik meghatározó figurája lett. A Harmadik típusú találkozások és A szarvasvadász Oscar-díjas operatőrével most annak apropóján beszélgettünk, hogy mintegy 150 fotójából április 10-én kiállítás nyílik a Ludwig Múzeumban. Az idén 85. életévét betöltő operatőr elmesélte nekünk, hogy miért baj, ha valaki íróból lesz rendező, és hogy miért lett hűtlen három film után Robert Altmanhoz. Azt is elárulta, miért rúgatta ki őt Barbra Streisand, és hogy szerinte mi a jó a Birdmanben, és mi nem jó az Idában.


Hogyan kell elképzelni azt az korszakot, amikor a 60-as években no budget-filmek operatőre volt, és próbált betörni Hollywoodba?

Nehéz időszak volt, mert ezeken az alacsony költségvetésű filmeken olyan emberek dolgoztak, akik nem voltak igazán profik. Filmesek akartak lenni, de nem volt meg hozzá a hátterük, nem tanulták a filmkészítést. Írói szempontból ezek a filmek sokszor nagyon rosszak voltak, és pénz se volt elég rájuk. Úgyhogy az ember kínlódott, hogy valami jót csináljon. Ezeknél a nevem még úgy szerepelt, hogy William Zsigmond, nem Vilmos. Szerencsére. Peter Fonda '71-es filmje, A bérmunkás (The Hired Hand) volt a fordulópont, Peternek jobban tetszett a magyar nevem, és Vilmosként kezelt. És onnantól kezdve jobb filmekben dolgoztam. Nem csak a nevem miatt persze.


Egy kocka A szadista című 1963-as exploitation-film főcíméből


Belecsöppentünk az amerikai új hullámba. Új rendezők születtek, akik különböző helyekről jöttek, Jerry Schatzberg például, akivel a Madárijesztőt csináltuk, fotósból lett filmrendező, Robert Altman pedig évtizedekig a televízióban dolgozott, mielőtt elkezdett játékfilmeket csinálni. Brian De Palma, Steven Spielberg, George Lucas mind újfajta filmeket akartak csinálni, amik az igazi életről szóltak majdhogynem európai stílusban, és ezekhez másfajta operatőri munkára volt szükség, mint a hagyományos hollywoodi filmekhez. És ezt mi Kovács Lászlóval már Magyarországon megtanultuk az olasz neorealizmusból és a francia új hullámból. Aztán Fonda filmje után már egyik film hozta a másikat.



Fonda mellett dolgozott más sztárszínészekkel – Jack Nicholsonnal, Sean Pennel – is, akik egyszer csak kitalálták, hogy rendezni fognak. Velük nehezebb volt, mint a rutinos rendezőkkel?

Peter újonc volt, de tehetséges. Az elején sokat kellett segítsek neki, de egy hét után már átvette a hatalmat. Be akartam állítani a képet, de rám szólt, hogy „stop, én vagyok a rendező, én csinálom!”. Belejött, mint kiskutya az ugatásba. Egyáltalán nem nehéz színészekkel dolgozni, mert a forgatásokon ellesik a rendezőktől, hogyan kell filmet csinálni. Szerintem majdnem mindenki, aki színész volt valamikor, tehetséges rendezővé válhat. Jack Nicholson például tényleg tehetséges pacák, sajnálom, hogy a Cinikus hekus (The Two Jakes) után nem rendezett több filmet. Sean Penn is csinált több jót, a Menekülés az éjszakába (The Crossing Guard) címűt velem. Azt azért vállaltam el, mert előtte már csinálta az Indián vért, és az is nagyon jó volt. Nem baj, ha valaki máshonnan jön, és úgy lesz rendező, bár az íróknál néha kicsit problematikus szerintem, hogy az írás nekik többet ér, mint a kép. Leírják a képeket, de nem fotografálják.


Jack Nicholson és Zsigmond Vilmos a Cinikus hekus (1990) forgatásán


Mint például Kevin Smith?

Hát, igen, ő például egyáltalán nem gondolja, hogy a képek fontosak. Beszélő fejeket szeret fényképezni, ezért az Apja lánya (Jersey Girl) nehéz munka volt. Ő nem is tud képekben gondolkozni. Ezért rávettem arra, hogy mindent kétféleképpen vegyünk fel, az egyik az ő snittje volt, a másik az enyém, és a vágásnál döntötték el, hogy mikor melyik kerüljön a filmbe. Rendszerint a közeliket rakta be, mert szerinte azok a jók.


Zsigmond Vilmos


A 70-es évek elején három filmet csináltak együtt Altmannal. Utána miért nem folytatódott ez a munkakapcsolat?

Valószínűleg az én hibám, szerettem mindig új rendezőkkel dolgozni, mert az ember mindig tanul valami újat, ha sokfajta emberrel dolgozik többfajta filmen. Egyébként Amerikában nagyon ritkák az olyan operatőr-rendező párok, mint mondjuk Sven Nykvist és Ingmar Bergman. Brian De Palmával négy filmet csináltunk, lehetett volna többet is, de ő is, meg én is úgy gondoltuk, hogy szeretünk másokkal is dolgozni. Én nem bántam meg, hogy nagyon sok emberrel dolgoztam. Altmanra visszatérve, én jobban szerettem azokat a filmjeit, amiket együtt csináltunk (McCabe és Mrs. Miller, Végzetes képzelgések, A hosszú búcsú), mint a későbbieket. Jobbak lettek volna, ha én csinálom őket? Nem tudom. Képileg biztos nem voltak már olyan jók, de talán más tekintetben sem. Egy idő után a rendezők kifogynak az ötletekből, kevesen képesek mindig megújulni. Woody Allen minden évben csinál egy filmet, kérdés, hogy jók-e azok a filmek.



Ön szerint jók?

Egy időben jók voltak.

Amikor ön fényképezte őket? (Zsigmond Vilmos volt a Melinda és Melinda, a Kasszandra álma és a Férfit látok álmaidban című Woody Allen-filmek operatőre – a szerk.)

Nem csak akkor! Gordon Willis dolgozott vele sokat, abban az időben nagyon jók voltak a filmjei, de szerintem utána kifogyott a szuszból.


Zsigmond Vilmos, Kovács László

Zsigmond Vilmos és Kovács László


A 70-es évek új Hollywoodjának a filmesei tényleg egy közösséget alkottak?

Ez az egész fiatal gárda, Haskell Wexler, John A. Alonso, Laci, én, meg még legalább négy vagy öt másik ember, akik ilyen újfajta stílusú operatőrök voltunk, mind barátokká váltunk. Közös problémáink voltak, például, hogy nehéz volt bejutni a szakszervezetbe. Ez az egész társaság szerette egymást, és olyan filmeket csináltunk, amiknek volt értelmük, mert szóltak valamiről. Ekkoriban készült A szarvasvadász is, ami azóta is a legkedvesebb számomra a filmjeim közül. Mindenki nagy lelkesedéssel és egyenrangúan dolgozott benne, és a színészek is nagyon jók voltak, Meryl Streepnek ez volt az első komoly filmje. Az oroszok azért utálták, mert nem ők csinálták. Ez nagyon jó időszak volt, de csak körülbelül tíz évig tartott. Utána megint megváltozott a helyzet, akkor már bekerültünk az áramlatba, és amikor az ember befutott, akkor már nem annyira fontos számára, hogy milyen filmeket csinál.


Zsigmond Vilmos

Zsigmond Vilmos


Melyik volt a legnehezebb forgatása?

Talán a Harmadik típusú találkozások, ami kis költségvetésű filmnek indult, de menet közben egyre nagyszabásúbb lett, végül sokkal többe került, mint eredetileg tervezték, és ez sok problémához vezetett.

Jól tudom, hogy többször kirúgták közben?

Nem rúgtak ki, csak akartak.


Harmadik típusú találkozások

Harmadik típusú találkozások


Volt olyan, ahonnan ki is rúgták?

Barbra Streisanddal csak három napot dolgoztam a Funny Lady című filmben. Szerintem az én hibám volt, mert be akartam bizonyítani neki, hogy lehet őt a másik oldalról is fényképezni, nem csak onnan, ahonnan ő szerette, és ez nem tetszett neki. Úgy kellett volna viselkednem, mint egy szolgának, és mindenre rábólintani, amit kért. Szerencsétlen ügy volt, de azt mondják: amíg ki nem rúgtak egy filmből, addig nem is vagy igazi operatőr!



Szavazott idén az Oscar-díjakra?

Igen, szavaztam. A Kódjátszma és A mindenség elmélete isteni jó volt, és a Whiplash is nagyon-nagyon tetszett.

Mit szólt a Birdmanhez, ami az operatőri Oscart is nyerte?

Zseniális, hogy úgy néz ki, mintha egy snittben vették volna fel, persze valójában nem úgy készült. Végre valaki megmutatta, hogy steadicammel is fel lehet venni egy egész filmet, és az is jó lehet. Az operatőri jelöltek közül az Ida képi világát viszont nem igazán értettem. Jó film volt, de kicsit túlságosan ráerőltettek egy stílust, ami fejben esetleg nagyon jónak tűnhetett, de megvalósítva mesterkélt volt. Levágják az ember fél fejét, mert az egy stílus. Hát, jó.



Mennyire követi a fiatal filmesek munkásságát Amerikában és itthon?

Próbálom megtanítani a fiatalokat arra, hogy digitális kamerával is lehet jó filmet csinálni. Sőt, lehet világítani is. Nem csak bekapcsolom a kamerát, és felveszem, ami ott van; azért mert digitális kamerát használunk, még nem kell elfelejteni, hogyan kell filmet csinálni. Nem vagyok eleget itthon és nem látok elég filmet ahhoz, hogy teljes rálátásom legyen a magyar filmgyártásra, de sokszor belepislantok valamibe, és azt látom, hogy az operatőri mesterség Magyarországon még mindig működik, sőt, szerintem az operatőrök jobbak, mint a rendezők. Nem tudom, miért, ez számomra rejtély, hiszen a rendezők ugyanúgy tanulhatnának mások filmjeiből, mint az operatőrök, mégsem mindig tanulnak. Szerintem az is probléma Magyarországon, hogy minden rendező saját maga akarja írni a filmjét. Ha író, ha nem író. És mind meg van győződve róla, hogy a világ legjobb filmje lesz. És nem lesz. De az operatőr, az jól csinálja.



A 2002-es Bánk Bánig nem dolgozott Magyarországon. Korábban nem hívták, vagy nem akart jönni?

Csak Káel Csaba hívott, korábban más nem. De szerintem szerencséje volt velem, mert nagyon lelkes voltam és szépet akartam csinálni. Szerintem nagyon szép film is lett, bár sokat kritizálták különböző okokból, de én örülök, hogy megcsináltuk.

Még manapság is fotózik?

Állandóan fotózok, mindig van egy kamera a kezemben.


Böbe a minareten, Zsigmond Vilmos

Böbe az egri minareten, Zsigmond Vilmos fotója 1956-ból


Hagyományos vagy digitális?

Digitális. Jó lenne még filmre dolgozni, de igazság szerint szeretem, hogy Photoshopban tudok javítani a képeken. A digitális filmben is azt szeretem, hogy lehet színeket elvonni, hozzátenni, kontrasztot változtatni, mindazt, amit a valóságban nem tudunk megcsinálni. Szerintem jobbá válhat egy kép azáltal, hogy az ember manipulálja, ugyanakkor a képi világot nem változtatom meg, a kép szól valamiről, csak a technika más. Mindig szerettem a fekete-fehér képeket, mert az a fényről és árnyékról szól. Ha színesben is dolgozom, utána kiveszem belőle a színeket, úgy kezelem, mintha fekete-fehér lenne.


Érkezés New Yorkba, Zsigmond Vilmos

Érkezés New Yorkba, Zsigmond Vilmos fotója 1957-ből


Mik a kedvenc témái?

Nincsen megszabva, főleg fényhatásokat szeretek, a napfényt és a mesterséges világítást is. Szeretek olyan környezetben dolgozni, ahol a fény dominál, és ez a meghatározó az elkészült képeimen is. Ezt még annak idején Dulovits Jenő bácsitól, a Művészi fényképezés című könyvéből tanultam. Bármit lefényképezek, amit érdekesnek találok, aztán lehet, hogy két nap múlva már nem érdekes számomra. Elteszem a negatívot az évszámmal, néha még azt is ráírom, hogy miről szól, de amikor megszületett a kiállítás ötlete, akkor jöttem rá, hogy van egy csomó képem, amit még soha nem láttam. Föl sem ismertem, hogy én csináltam őket. Három ember kellett hozzá, hogy átnézzék a negatívjaimat, és annyi érdekeset találtak, hogy végül körülbelül 150 kép lesz a kiállításon.


Zsigmond Vilmos


Mi a véleménye a 3D-s filmekről?

Az egyetlen film, amelyikben tényleg volt értelme, a Gravitáció. Nekünk nézőknek fogalmunk sincs arról, hogy az űr hogyan néz ki, és a 3D sokat segített abban, hogy az ember megértse, zseniálisan megcsinálták. Az Avatarban is működött a 3D, de az összes többi filmben pénzpazarlás, sosem olyan jó, mint a valóság. Az ember szeme és agya egészen másképp látja a 3D-t, mint ahogyan a 3D-s filmben kinéz. Nem beszélve arról, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem lehet 3D-ben megcsinálni, például azt, hogy ha valaki áll az előtérben és valaki a háttérben, akkor mindkettejüknél stimmeljen az élesség, és hogy a kép ne legyen sötét, hanem olyan expozíciója legyen, mint a rendes filmen. Ezen próbálnak segíteni, kísérleteznek azzal, hogy lézerrel fényesebb képet csinálnak, kíváncsi vagyok, sikerül-e. De jelen pillanatban a 3D nem ad annyi jót, hogy megérje, és a rendezők utálják. Nekem úgy tűnik, mintha mostanában kevesebb ilyen látványfilmet csinálnának, bizonyára, mert ezek sokba kerülnek, és kevés hozta vissza az árát. Örülök annak, hogy mostanában volt egy csomó jó, igazi emberi történetet elmesélő film, remélem, ez a tendencia folytatódik.


A Fényképezte Zsigmond Vilmos című kiállítás április 10. és június 21. közt tekinthető meg a budapesti Ludwig Múzeumban.


Zsigmond Vilmos 1930. június 16-án született Szegeden. 1955-ben, operatőrként végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Az '56-os forradalom idején Kovács Lászlóval és más operatőrökkel együtt filmfelvételeket készítettek a forradalomról, majd a felvételekkel együtt Ausztriába, onnan az Egyesült Államokba menekültek. Eleinte többek között fényképezésből tartotta fent magát, operatőrként a 60-as években kezdett dolgozni alacsony költségvetésű, olykor trash-filmeken.

Az áttörést a '71-es A bérmunkás (Peter Fonda) és az ugyanebben az évben bemutatott McCabe és Mrs. Miller (Robert Altman) hozta el számára. A 70-es évek új Hollywoodjának egyik fontos alakja lett; ebben az időszakban olyan rendezőkkel dolgozott, mint Michael Cimino (A szarvasvadász, A mennyország kapuja), Steven Spielberg (A sugarlandi hajtóvadászat, Harmadik típusú találkozások), Brian De Palma (Megszállottság, Halál a hídon) és Robert Altman (McCabe és Mrs. Miller, Végzetes képzelgések, A hosszú búcsú).

'78-ban Oscar-díjat nyert a Harmadik típusú találkozások fényképezéséért, ezután még három alkalommal jelölték a díjra, utoljára 2007-ben Brian De Palma Fekete Dáliájának operatőri munkájáért.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon is!