A magyar költészet nem mérheti magát csak a magyar költészethez

Fotó: VS.hu / Adrián Zoltán

-

Miért bálványozunk olyan költőket, akiknek nem olvassuk a szövegeit? Több értelme van-e lefordítani egy verset magyarra, mint ledarálni Juhász Ferenc kötetét, és savanyú káposztát csinálni belőle? Tényleg közelebb hozza-e az emberekhez a slam népszerűsége a költészetet? Készen áll-e Magyarország az internet lírai bevételére? Egy éves a Versum projekt online felülete, amely kilendítené a költészetről szóló párbeszédet az öreges állapotból, új inspirációkat adna és informálna, egy december 10-én tartott fesztivállal pedig újból a nemzetközi vérkeringésbe kapcsolná az egyre inkább befelé forduló magyar verset. A Versum egyik alapítójával, Nemes Z. Márió költővel beszélgettünk ennek tétjéről és a költészet európai jövőjéről.


Egy éve néhány alkotótársaddal ledaráltad Juhász Ferenc Halott feketerigó című könyvét, elástátok egy kertben, „savanyú káposztát” csináltatok belőle, végül megettétek. Profetikussá tette ezt a performanszt Juhász Ferenc múlt heti halála?

Abból a szempontból nem, hogy mi azt a performanszt nem egy destruktív dolognak szántuk, az nem Juhász Ferenc és ő életműve ellen szólt „blaszfémikus” célzattal. Sokkal inkább volt főhajtás, amely szólt a költészet és az írás befogadásáról, “megemésztéséről”, annak érzéki és zsigeri oldalairól, az “enyészetről és tenyészetről”, ami Juhász Ferenc költészetét is meghatározza.

De kritikát is megfogalmaztatok ezzel valamivel szemben?

Inkább pimaszság volt, esetleg provokatív vagy ironikus. Juhász Ferenc költészete alapvetően komolynak és patetikusnak van elkönyvelve, és ezért általában meglehetősen elavult, anakronisztikus módon beszélnek róla. Mi ebből a régi, poros állapotból próbáltuk a róla szóló beszédet kiemelni a gesztusunkkal. Az volt a célunk, hogy megmutassuk: lehet Juhász Ferencről is szubverzíven beszélni. Hogy mi így olvassuk.


Nemes Z. Márió


Eljutott ez az akció azoknak az ingerküszöbéig, akik ezt provokációnak foghatták fel?

Én ezt a dunsztos üveget ugye körbehordoztam a Könyvhéten, és inkább értetlenséget tapasztaltam. Úgy éreztem, hogy az irodalmi közeg nem igazán értette ezt. Inkább negatív, “bálványdöntögető” gesztusnak érezték. Az iróniát és a tiszteletadást nem.

Bálványdöntésről, korábban pedig blaszfémiáról beszéltél. Vannak ezek szerint még érinthetetlenek, bálványok, amelyek a magyar irodalomról való gondolkodást meghatározzák?

Van azért még néhány szent tehén, igen. A Juhász Ferenc esete kicsit bonyolultabb, mert vele kapcsolatban van egy reflektálatlan tisztelet, el van könyvelve nagy költőnek, ugyanakkor nem olvassák, és a szakmai recepciója sem mondható nagyon élénknek. Nekem viszont, mint költőnek, illetve nekünk, akik ebben a performanszban részt vettünk, az ő költészete nagyon inspiratív volt. De ha Sirokai Mátyás űrsámán-verseit nézzük, akkor őrá is hatást gyakorolt. Számomra a testábrázolása, a „bioköltészete” a fontos. Ezt az életművet lehet olvasni, és lehet másképp olvasni.

A költészetben erősebb az a jelenség mint más területen, hogy valakiről inkább egy elfogadott vélemény él, illetve egy polcon elfoglalt helye létezik, de nem ismerik ténylegesen a szövegeit?

Azt azért kijelenthetjük, hogy kortárs költészetet kevesen olvasnak, ez egy szubkulturális tevékenység. Pár ezres kultúráról beszélünk. De valóban vannak szélesebb körben ismert szerzők, Juhász Ferenc még az iskolai tananyagba is belefér, illetve bár teljesen más jellegű költészetet művel, de Tandori Dezső van hasonló helyzetben mint ő, azaz hogy mindkettőjük esetében van egy szinte olvashatatlanul nagy életmű, amit az olvasás nélküli tisztelet fed el többnyire. Ahogy mondod, felteszik a polcra.



Van olyan generációs konfliktus az itthoni költészeti életben, ami mondjuk a te munkádat, illetve közvetetten a Versum projekt létrejöttét meghatározza?

Tíz éve, amikor mi, azaz én és a költőtársaim elkezdtünk publikálni, könyveket írni, akkor sokan az idősebb írók közül azt gondolták, hogy ez egy „történelem utáni generáció”, amely nem illeszkedik a magyar költészet történetébe. Nem találták a hagyományunkat, nehezen integráltak minket. Idővel persze ez változott. A mi esetünkben az okozta a zavart, hogy nálunk nagyon fontosak voltak az intermediális hatások, és ez nehezen volt detektálható az idősek számára, mert ők inkább csak irodalmi hatásokban gondolkodtak, nálunk pedig a horrorfilmek, a popkultúra stb. mind beépültek a szövegeinkbe. Emellett pedig a világirodalom volt számunkra fontos, és a kortárs nemzetközi költészet, azaz nem csak magyar hatások. Ez egy szabadságélményt is adott. Mert összerakhattuk az alternatív, személyes kánonjainkat, amelybe pl. a képzőművészet épp úgy belefért, mint a szoros értelemben vett irodalom.

Mi volt a Versum projekt elsődleges célja? Mi volt a hiány, amit be akart tölteni mások számára is?

A Versum a nemzetközi líra online fórumaként jött létre egy éve. Műfordításokat, fordítói műhelynaplókat, a kortárs világköltészettel foglalkozó esszéket, interjúkat, videókat, híreket közlünk. Ez egy információs felület, ami a tájékozódást segíti ezen a területen. Ugyanis a nemzetközi líra iszonyatosan tagolt, sokszínű, nehéz átlátni. Számunkra fontos volt, hogy új inspirációkat közvetítsünk a magyar költészeti közeg felé, olyan szerzőket mutassunk, akiknek még nincs magyarul kötete, „nem érkeztek be”. Ez egy ismeretterjesztő, közvetítő, tolmácsoló tevékenység. Úgy éreztük ugyanis egy időben, hogy a magyar költészet túlságosan önmaga felé fordult, köldöknéző lett. Ennek egyik jellemzője volt, hogy a magyar költők is csak a magyar költészeti közegben próbáltak tájékozódni, és ahhoz mérni magukat. Ezzel mi elégedetlenek voltunk.



A költészet a nyelv legmélyebb, „lefordíthatatlan rétegeiben” gyökerező irodalmi forma. Visszatérő kérdés, hogy a versfordítás tud-e más lenni értelmezésnél, újraírásnál. Mi értelme lefordítani a verset?

Nekem van erre egy inkább személyes, mint szakmai válaszom, és ez nem feltétlenül tükrözi a Versum álláspontját, hisz azt többen csináljuk. Azért van értelme számomra a fordításnak, mert amikor én költőként azt a szöveget magamévá teszem, abból nagyon sokat tanulok. Nagyon hasonló az állapot ahhoz, amint amikor én magam írok verset. Ez engem is megtermékenyít, költőileg tanulok, a saját nyelvemet turbózom fel új energiákkal és ötletekkel. Nekem ez a fontos a versfordításban. De én amúgy nem vagyok tapasztalt műfordító, a kollégáim a Versumban inkább azok.

Egy év után mik a tapasztalataitok? Elértétek azt, amit erre az időre terveztetek?

Ez azért inkább egy kamikaze-akció volt, hisz ebben semmilyen támogatás nincs, azaz mindenki belső indíttatásból csinálja a saját napi pénzkereső, szellemi tevékenysége mellett. Egyrészt tehát büszke vagyok rá, hogy eddig kitartottunk. Másrészt abszolút sikernek élem meg, hogy az emberek olvassák az oldalt, és ennek köszönhetően bizonyos általunk lefordított szerzők beszédtémává válnak, sokan inspirálódnak. Úgyhogy elértük azt, amit egy év alatt el akartunk érni.

Lehetséges, hogy a költészet ma egy sokkal konzervatívabb formája az irodalomnak, mint akár 50 vagy 100 évvel ezelőtt volt, amióta az avantgárd is a kánon részévé vált? Meddig lehet a nyelvi formákat és struktúrákat szétfeszíteni? Mi egyáltalán a módja annak, hogy a költészet újító legyen a 21. században?

Azért tegyük ehhez hozzá, hogy egy költő habitusától is függ, hogy egyáltalán mennyire tartja fontosnak a kísérletezést. Én amúgy azt látom, hogy még mindig van lehetőség a médiumok mentén való kalandozásra. Ez egyrészt a videoköltészettel és a hangköltészettel közös pontokat is jelenti, de az internet lírai kiaknázása is izgalmas. Itt ki lehet emelni az Amerikában nagyon jól működő konceptualista költészeti irányzatot, amelynek a vezéregyénisége Kenneth Goldsmith. Náluk nagyon fontos mozzanat az internet el-, illetve kisajátítása, szöveges szempontból. Erre itthon nem igazán van még példa.



Hogy lehet az intermediális költészetet lefordítani, bemutatni? Ki akartok lépni a hagyományosabb, lineáris, „kétdimenziós szövegek” világából?

Ez még várat magára, azt gondolom. De én a csapaton belül nagyon nyomnám, hogy nyissunk ebbe az irányba is. Egyébként Kenneth Goldsmith-nek kitettük egy videóját az oldalon, és egy szövegben bemutattam, hogy miről van szó. Tehát igen, ezt is megpróbáljuk hozzáférhetővé, és értelmezhetővé tenni a magyar közönség számára. De azt kijelenthetjük, hogy a Versum egy éve alatt jobban előtérben volt a szövegalapú ún. „page poetry”, amit hagyományosabb költészetként ismerünk. De a multimediális költészet megjelenik a mostani minifesztiválunkon is, hisz négy külföldi költőt hívtunk meg felolvasni, közülük a brazil Márcio-André hangköltészeti performanszával kezdődik az este. Az intermediális játékokkal kapcsolatban azt is gondolom, hogy azért arra vigyázni kell, hogy a költészet ne váljon futólag lájkolható vizuális matricává. Fontos, hogy a költészet komplexitásával közvetíteni akarjunk valamit, és végeredményben a költészetről szóljon ez az egész. A Versumnál alapvetően a vers van a középpontban.

Miért fontos, hogy külföldi költők jöjjenek Magyarországra?

Magyarországon nagyon ritkán olvas fel külföldi szerző. A könyvfesztiválokon előfordul. Amikor én Berlinben éltem és irodalmi felolvasásokra jártam, megdöbbenve tapasztaltam azt, hogy alig van olyan felolvasás, ahol csak németek olvasnak fel. A nemzetközi költők együtt szerepelnek, ez a tapasztalat pedig nyitottabbá teszi a helyi lírai közeget, amely sosem csak a német költészetről szól emiatt. Nálunk ez hiányzik, és a fesztiválunk ezt szeretné pótolni. Nagyon jó lenne, ha Magyarországon kialakulna egy nagy formátumú költészeti fesztivál külföldi vendégekkel. Ilyen Szlovákiában és Szerbiában is van, de nálunk nincs. Ez a magyar költészet nemzetközi beágyazottságát segítené. Így alakulnának ki kapcsolatok. A fesztiválok jelenleg az európai költészet működésének nagyon fontos fórumai. Ott alakulnak a karrierek. Ha ez nincs nálunk, akkor ez hátrányt jelenthet a magyar költészetnek.

Hogyan értik meg a négy külföldi vendég felolvasását azok, akik elmennek a fesztiválotokra?

A költők mögé vetítjük a szöveget magyarul.

A te verseidet fordították már le más nyelve?

Igen, van egy szlovák nyelvű kötetem, és a lipcsei könyvvásárra jelenik meg egy német nyelvű fordításom.



És hogy viszonyulsz ahhoz, amikor a te verseidet fordítják? Elengeded vagy azért nem mindegy, hogy melyik az a költő, aki a te verseidet „teszi magáévá”? Hiszel abban, hogy az a fajta rendkívül sűrű, testi és zsigeri költészet, amit művelsz, lefordítható más nyelvre?

Az igazi kérdés valójában az, hogy a célnyelvnek a költészeti kultúrája milyen. Lehetsz te bármilyen, és lehet valami egy „jó fordítás”, de nem biztos, hogy az megtapad abban a kultúrában. Mert ők például máshol tartanak. De ami a fordítást, azaz a szövegedet és a fordítóját illeti, akkor azt gondolom, hogy az a legjobb, ha ez bizalmi kérdés tud lenni. Azaz megbízom abban, hogy ő művészként hogyan tud ráhangolódni az én szövegemre, mert mondjuk ismerem azt, amit csinál. Nekem a német fordításomra nagyobb a rálátásom. Ezt a munkát Kalász Orsolya, Monica Rinck és Matthias Kniep végzik együtt, és bennük abszolút megbízom. Mutáció lesz, elváltozás. A nyelvi játékosság nem fog átmenni a verseimből, ez egyértelmű. Bizonyos kulturális távokat nem lehet áthidalni. Másrészt az én költészetemben van egy erős vizualitás, amit meg könnyebben át lehet vinni.

A black metal, a grindcore és rokon extrém műfajok energiái és vizualitása megjelenik a költészetedben. Konkrét dalszövegek hatással vannak rád?

Inkább egy-egy számnak vagy albumnak a címe szokott inspirálni, maguk a dalszövegek kevésbé ütnek vagy hatnak meg, nem olvasgatom őket. De Csihar Attila nyelvi ötletei vagy dalszövegeinek a világa olyan, ami például képes inspirálni. Vele tervezünk is együttműködni tavasszal.

Kell ismerni a szonettformát ahhoz, hogy valaki verset írjon?

Nem kell.

És ahhoz, hogy fordítson?

Ha szonettet fordít, akkor nem árt.


Nemes Z. Márió


Képes egy költő személye ma kulturális ikonná válni?

Vannak erre mutató jelek. Elég, ha azt nézzük, hogy a slam poetry körül mi történik. Ott a kiemelkedő figurák afféle popsztár-ikon jelleggel mozognak. Ez persze kicsit túlzás, de azért mégis olyasmi.

Te hogy viszonyulsz a slamhez?

Engem érdekel az az irodalomszociológiai és esztétikai probléma, amit ez felvet. Érdekel, hogy ez miképpen alakítja át, változtatja meg az irodalomnak vagy a költészetnek a pozícióit. Vagy átalakítja-e egyáltalán. De a saját ízlésem mentén én nem igazán láttam olyan produkciót eddig, ami engem megrázott volna művészileg. Kicsit úgy érzem, hogy több radikalitás kéne oda. Azt gondolom, hogy hálás és felelősségteljes pozícióban vannak, mert nagy tömegek figyelik őket, azaz vannak olvasók. Ezt fel lehetne használni arra is, hogy művészileg is izgalmasabb dolgokat produkáljanak.

Előfordulhat az a költészetben is, mint ami a magyar színházban, ahol az erősebb politikai töltet vagy politikai konfliktusokban való szerep több ember számára nyitott ki egy viszonylag zárt kultúrát, párbeszédet is indítva? Jót tenne ez az általad is köldöknézésre hajlamosnak nevezett költészetnek?

Ebben a párhuzamban a politikai színház a költészetben ugye a slam. A slammerek önlegitimációjában fontos momentum volt az ún. népművelő érv, azaz hogy a slam képes közelebb hozni az irodalmat az emberekhez. Én nagyon örülnék, ha ez így lenne. Ha jönnének emberek, akik aztán esetleg a slamen is túljutnának, ezáltal pedig a slam segítene emancipálni olyan rétegeket, akik korábban nem foglalkoztak kortárs költészettel. De erről nincs elég információ, senki nem méri fel ezt – statisztikák kellenek, hogy ezt a kérdést meg tudjuk válaszolni. A népművelést mint érvet pufogtatni is egy hamis dolog, ha nem tudjuk bizonyítani, hogy az valóban megtörtént. Mert lehet, hogy nem erről van szó, és a közönség kizárólag a slamre kíváncsi, és megreked, ott, azon a szinten. Ez nem egy lejátszott meccs. A pedagógiai célzatot én amúgy teljes szívemből üdvözlöm.


A Versum december 10-én, csütörtökön 19 órától rendezi meg első nemzetközi költészeti minifesztiválját, támogatói estjét, illetve díjátadóját a nyolcadik kerületi Gólyában. Az estén felolvasást tart az amerikai Sam Taylor, a horvát Marko Pogacar, illetve a francia Franck Fontaine. A fesztivált Márcio-André brazil hangköltő performansza nyitja. A felolvasás után először osztják ki a Versum díjat, amelyet magyar versfordítóknak ítélnek oda. A zsűri tagjai: Deres Kornélia, Nádasdy Ádám, Rácz Péter, Szüts Miklós, illetve a szerkesztőség részéről Szabó Marcell.

A Versum szerkesztőségének tagjai: Krusovszky Dénes, Gerevich András, Nemes Z. Márió, Szabó Marcell, Urbán Bálint.

További információk az eseményről erre olvashatók.