A magyar edzőlegenda, akinek a csókolózásról is a lövés jutott eszébe

Fotó: Hulton Archive / Keystone

-

Guttmann Béla, a profizmus és a támadó foci apostola büszkén vállalta, hogy a világ legdrágább edzője. Bejárta a világot, tökélyre fejlesztette a felmondás művészetét, és véget vetett Puskás Ferenc és a Real Madrid nagy korszakának. Nemrégiben könyv jelent meg róla.


Aki belekezd a Guttmann Béla – A világfutball edzőlegendája című könyvbe, részben talán csalódni fog. Ez a könyv ugyanis – szemben azzal, amit a címe sugall – nem egy edző életrajza. Egyszerre több és kevesebb is, de szerencsére amit kapunk, az sokkal értékesebb annál, amit esetleg hiányolhatnánk.

Mert ugyan kit érdekel, hogy hogyan élt Pesten, Bécsben, majd a világ nagyvárosaiban Guttmann, mi volt a kedvenc étele, itala, kik voltak a barátai – ilyesmiről néhány felvillanó részletet kivéve vajmi kevés szó esik –, ha ehelyett arról olvashatunk, hogy milyen állhatatosan harcolt a profizmus bevezetéséért, hogyan alakította át a WM-rendszert, hogyan akasztott tengelyt Puskással (és még sok mindenki mással), mutatott példát a mai modern edzőknek tűzön-vízen át őrizve a szakma becsületét? A Frankfurtban élő német szociológus, filozófus, Detlev Claussen igazi hiánypótló munkát készített a foci hőskorának első magyar világsztárjáról, aki nem játékosként érte el ezt a státuszt, ráadásul a szerző számos olyan összefüggésre is rávilágít, amire esetleg nem is gondolnánk.



A futball hajnalán

Guttmann (Baruch) Béla 1899-ben született Budapesten zsidó családban, aminek ő nem tulajdonított soha igazán jelentőséget, pechére azonban mások igen. Guttmann korán elkötelezte magát a foci mellett, már az I. világháború idején játszott a Törekvésben. Később a (háborús internálótáborból szerződtetett) skót Jimmy Hogan által gardírozott MTK-hoz került, amelyik az 1919/20-as idényt imponáló fölénnyel, 28 mérkőzésen aratott 26 győzelemmel, 113:17-es gólaránnyal nyerte meg. A számok azért fontosak, mert azt mutatják, hogy az MTK egészen elképesztő támadójátékkal kerekedett riválisai fölé, ami egyértelműen a skót edzőnek köszönhető. Hogan filozófiája szerint


a korszak modern futballjának az alapját a labdakezelés, az erőnlét és a konstruktív taktika szentháromsága köré kell építeni,

lehetőleg olyan futballistákat állítva be a 2-3-5 formájú piramisba, akik képesek a „világos gondolkodásra”. Az 50-es években az Aranycsapat edzőlegendája, Sebes Gusztáv azt találta mondani, hogy „mindent, amit a futballról tudunk, Hogantől tanultunk”, és akkor ezt emeljük hatványra Guttmann esetében, akinek életre szóló útmutatásul szolgált a skót munkássága.


A bécsi Hakoah mezében. A csapattal játékosként osztrák bajnokságot nyert


Hogan filozófiáját Guttmann kiindulási alapként használta, de nem lett volna a legnagyobbak egyike, ha nem fejleszti tovább, nem formálja a módszereit, majd az általa edzett csapatokat is a saját képére. Bármerre járt, mindenhol ugyanúgy dolgozott, aminek mindig két dolog lett a vége: előbb nyert valamit, utána összeveszett mindenkivel, és felmondott. Utóbbit később tökélyre fejlesztette, és „a felmondás művészetének” nevezte el, aminek két összefüggő motivációja volt – nem tette ki magát a kudarcnak, illetve építette a saját nimbuszát.


Az 1924-es olimpián szereplő magyar válogatottban (balról a negyedik). A csapat szégyenszemre 3-0-ra kikapott Egyiptomtól, Pesten zavargások törtek ki, a játékosok a hazatérés után vidéken bujkáltak. Guttmann később azt mondta, azért kaptak ki, mert olyan rossz volt az ellátásuk, hogy ő maga például négy kilót fogyott két hét alatt


Guttmannak soha nem volt maradása egy helyen. Egy kicsit mindig üldözöttnek érezte magát, miközben – miután valóban sikert sikerre halmozott – egyre nagyobb öntudattal küzdött azért, hogy elfogadtassa magát mint „szakembert, aki pénzre váltható tudást kínál”. Ez nem volt egy könnyű feladat, ahogy Claussen írja, elsősorban a korabeli társadalmakra jellemző óriási osztálykülönbségek miatt, ami nagyon markánsan mutatkozott meg a futball világában. Ahol a klubvezetők, tulajdonosok nagy hatalmú pénzemberek voltak, az edzők a legjobb esetben is a szakmájukat értő alkalmazottak, a focisták pedig a társadalom pereméről kicsit magasabb polcra kapaszkodni próbáló nímandok, akik azt remélték, hogy ha a pályán sikeresek és híresek lesznek, akkor egzisztenciát teremthetnek, és bejuthatnak a magasabb körökbe.


Az amerikai kaland

A bécsi zsidó egyesületben, a Hakoahban Guttmannak is voltak ilyen céljai, melyek 1926-ban, a csapat Egyesült Államokbeli túráján kristályosodtak ki. Itt az egykori Monarchia remek zsidó focistáiból álló csapat bemutatómérkőzéseken oktatta a sportág szépségeire az amerikaiakat, méghozzá busás fellépti díjakért cserébe. Guttmannt lenyűgözte a meccsek szervezettsége és a túrát finanszírozó amerikai csapatok (Brooklyn Wanderers, New York Giants) tulajdonosainak profi szemlélete. Úgyhogy maradt Amerikában, és miután az ASL (American Soccer League) egyik legjobb játékosa volt, gyorsan a New York-i társaság egyik kedvence lett.

Konrád Kálmán, az ugyancsak a tengerentúlon játszó magyar focista szerint ez annak is volt köszönhető, hogy a tánctanárként is dolgozó Guttmann megvette „New York egyik legnagyobb klubját”, ahol állandóan hatalmas partikat csaptak. A magyarul, németül és angolul is beszélő Guttmann imádott kártyázni, és szerették a nők. De nem csak a szórakozás ment egyre jobban neki, a dörzsölt klubtulajoktól tanulva egyre ügyesebben tárgyalt, és mire az 1929-es tőzsdekrach minden vagyonát elvitte, már profi módon tudott szerződést kötni. Ezt a képességét aztán a II. világháború utáni olaszországi munkák során fejlesztette tökélyre.


Guttmann Béla,

Mindig ő volt a főnök, soha nem hagyta, hogy csorba essen a tekintélyén


Guttmann visszatért Európába, lassan felhagyott az aktív játékkal, és bécsi mentora, a kor nagy edzőzsenije, Hugo Meisl révén 1933-ban megkapta első edzői állását a bécsi Hakoahnál, ahol egy rövid holland kitérőtől eltekintve egészen az Anschlussig, Ausztria német megszállásáig dolgozott. 1939-ben vállalt először edzői munkát Magyarországon, az Újpesttel rögtön bajnokságot és Közép-európai Kupát nyert, ami hatalmas szó volt.

A csapatok ekkor már a 3-2-2-3-as WM-rendszerben játszottak, amellyel az olasz válogatott a két világbajnoki címet szerzett, és amely lenyűgözte a magyar edzőket, köztük Guttmannt is, aki azonban próbálta továbbfejleszteni. Az eredmény: megalkuvás nélküli támadójáték, 20 győzelem, 4 döntetlen, 107:26-os gólarány.


A második világháború Guttmann életéből nem, de élettörténetéből kimaradt. Mindig mereven elzárkózott az elől, hogy az 1940–45 közötti évekről beszéljen, még az életében megjelent, önmaga által Csaknády Jenőnek tollba mondott (Die Bela Guttmann Story) könyvből sem derül ki semmi azon kívül, hogy a családját Auschwitzba deportálták, ahol meghaltak. A Claussen-könyv utolsó nyolc oldala ebből a szempontból viszont igazi kuriózum. A Németországban élő festővel, Moldoványi Pállal folytatott beszélgetésekből tudta meg Gulyás Zsolt, hogy mi történt a háború alatt Guttmannal: eszerint Moldoványi nagynénje volt Guttmann felesége, és az ő családja bújtatta éveken át egy újpesti ház padlásán a világ egyik legjobb edzőjét. A könyv első kiadásának megjelenése után Gulyás kapcsolatba lépett a kiadóval, elmondta neki az iméntieket, ők pedig hozzájárultak, hogy az újabb kiadásba ez a részlet, illetve Moldoványi visszaemlékezései is bekerüljenek.

Akinek igazán a háború után indult be a karrierje. Előbb a Vasasnál vállalt munkát, ahol fizetése egy részét élelmiszerben kérte (a háború utáni hiánygazdaságban ennél jobb szerződést nem lehetett kötni egy klubbal, amelyet ráadásul két hentesmester irányított), de pár hónap után összeveszett a vezetőséggel, akik bele akartak szólni a csapat összeállításába. „Nem vagyok bábfigura” – vágta a képükbe Guttmann, aki ettől fogva mindig kényesen ügyelt rá, hogy senki ne szólhasson bele a munkájába, és ha úgy érezte, hogy megkérdőjelezik a tekintélyét, akkor azonnal felmondott.

Így tett 1949-ben is, amikor a Zsengellér és Szusza fémjelezte Újpestet hagyta ott, miután kidobott az öltözőből egy klubvezetőt, aki – talán a játékosok nyomására – számon kérte a híresen sok és kemény edzést, amit Guttmann elvégeztetett.

„Nyugodtan rám bízhatja, mikor és milyen gyakran kell a játékosoknak edzeni. Lehet, hogy az irodájában sokat ér a véleménye, ezt itt viszont más terület. De ha ennyire meg van győződve a szakmai hozzáértéséről, akkor én itt teljesen felesleges vagyok” – mondta Guttmann, mielőtt vette a kalapját és távozott. Később így összegezte, hogy miért jött el mindenhonnan, amikor konfliktusa támadt valakivel:


Ha egy edző egy futballsztár vagy egy klubtulajdonos előtt meghunyászkodik, örökre elveszíti a tekintélyét az összes játékos előtt.

Márpedig nagy hatalmú játékosokból nem volt hiány a következő klubban, a Kispestnél sem, ahol már formálódott az Aranycsapat, és összeállt a Bozsik–Puskás-tengely, amelyet Guttmann a valaha volt legjobb játékospárnak tartott. Amikor a Benficával az 1962-es BEK-döntőben legyőzte a Puskás és Di Stéfano vezette Real Madridot, azt mondta, hogy „ha Bozsik játszott volna ezen az estén Puskás mögött, akkor a Benfica soha nem győzhetett volna”. Pedig alig több mint egy évtizeddel korábban éppen Puskás miatt jött el Kispestről, ugyanis a magyar foci új sztárja egy győri bajnokin romba döntötte a tekintélyét, amikor a Patyi nevű játékost le akarta hívni a pályáról, az viszont Puskáshoz szaladt, aki valamit mondott neki, mire Patyi maradt. Guttmann pedig ment, a csapatot Puskás apja vette át, amit a megalázott edző egyértelműen szervezett árulásnak tartott. Később – ez ritka volt Guttmann életében – kibékült Puskással, miután utóbbi nyilvánosan „önkritikát gyakorolt”.


Guttmann Béla, Benfica

Guttman Béla középen, kalapban


Olaszország: átok és áldás

Guttmann 1949-ben végleg elhagyta Magyarországot, és megkezdte nagy vándorútját. Előbb Olaszországba ment, ahol az élvonalra szinte teljesen alkalmatlan Padovával a tabella első felében végzett, majd a Triestinánál is sikereket ért el. Mindenhol kőkemény, napi kétszer kétórás edzéseket vezényelt, elvárta a játékosaitól, hogy profiként éljenek a pályán kívül is, nagyszerűen motivált, és valahogy mindig megtalálta azokat a játékosokat, akikkel működtetni tudta a WM-rendszert. Viszont nem bírt az olasz klubtulajdonosokkal, és ekkor még nem tudta a sajtót sem használni, amely az első kudarcok után rögtön kikezdte. Triesztből azzal az indokkal küldték el, hogy „nem volt szerencséje”, a csapatnak pedig egy szerencsés edzőre van szüksége.

Ennek az egyetlen hozadéka az volt, hogy 1953-ban felajánlották, vegye át a Milan irányítását. A Schiaffinóval és az isteni svéd triásszal, a Gre-No-Li-val (Gunnar Gren, Gunnar Nordahl, Nils Liedholm) felálló Milan ideális terep volt Guttmann számára. Támadásra született csapatával az idény kezdetén 27 gólt rúgva kilencből kilenc meccset nyert, amikor a kisebb olasz csapatoknál (pl. Padova) már kezdett elterjedni az áthatolhatatlan védekezésre épülő catenaccio.


Guttmann Béla, Milan

Az AC Milan csapatával


Guttmann ebben találta meg élete nagy ellenségét, a sötét erőt, amely ellen tűzzel-vassal harcolni kellett. „A 0-0 számomra csak a mérkőzés aktuális állása lehetett, mint eredményt nem tudtam elfogadni. Soha nem zavart, ha gólt kaptunk, mert úgy voltam vele, hogy a végén úgyis többet fogunk rúgni” – mondta később, és majdnem mindig így is volt. Igaz, hogy az 54/55-ös szezon közben a Milantól is el kellett jönnie az Itáliában nagy tiszteletnek örvendő Czeizler Lajos és az éppen Guttmann által váltott Ettore Puricelli aknamunkája miatt. A Milan bajnok lett az idény végén, azonban a Honvéd elleni gálameccset követő szezonzáró banketten váratlan dolog történt: Gunnar Nordahl csapatkapitány egy aranyplakettet adott át Guttmannak, amelyre az volt írva, hogy „Guttmann Béla, az AC Milan edzője, olasz bajnok 1954/55”. Ennél nagyobb elégtétel számára nem létezett.

Legfeljebb az, ha valami újat alkotott, amire Brazíliában nyílt lehetősége. Guttmann már a húszas-harmincas években is járt Dél-Amerikában, imádta az európai stílusok keverékéből kialakuló helyi futballt, 1956-ban ő szervezte meg a Honvéd híres dél-amerikai túráját is, amely után kint maradt, és átvette a São Paulo irányítását. Itt is jöttek a kőkemény edzések és egy-két meglepő húzás. Guttmann ugyanis önbizalmat öntött a játékosaiba, akik szerinte rettegtek a kudarctól, ebből adódott a lehetetlenül sok passz, hiszen senki nem mert egyedül vállalkozni. Guttmann órákon át kapura lövéseket gyakoroltatott a Zizinho köré épített csapattal, amely minden korábbinál hatékonyabb támadófocit játszott 4-2-4-es felállásban, amivel a brazilok 1958-ban világbajnokságot nyertek.


guttmann-foto

Biztos, hogy ez volt a kedvenc fényképe


Idézetek Guttmanntól

„Áldozat nélkül nincs siker a hivatásos futballban! Vasfegyelem nélkül egy sereg egyetlen csatát sem nyerhet meg, nem beszélve egy egész háborúról! És a BEK-sorozat egy háborúhoz hasonlítható. Ha valamelyik játékosom nem hajlandó meghozni a szükséges áldozatot, elmehet dolgozni a szardíniagyárba. Nem feltétlenül kell a labdarúgással megkeresnie a kenyerét... Természetesen, ha a futballban jól teljesít, akkor gondoskodom arról, hogy itt jóval nagyobb kenyeret – sőt, akár vajas kenyeret – keressen meg, mint a bűzlő szardíniagyárban. Ehhez azonban mindenben együtt kell működnie, különben súlyos büntetésben részesül.” (Az elvárásokról a Benficánál)

„Hosszú pályafutásom alatt sok országot bejártam, néhányban dolgoztam is. Ha valahol a futballban láttam valami jót, azt azonnal elloptam, és megtartottam magamnak. Egy idő után kevertem magamnak egy koktélt ezekből a lopott csemegékből.”

„Nem cselezgethetnek és nem passzolgathatják a labdát annyit az ellenfél kapuja előtt. Azonnal lőniük kell, lőni, lőni és megint csak lőni! Ez épp olyan, mint, amikor a feleségükkel vagy a barátnőjükkel vannak, és folyton csak csókolóznak, csókolóznak és smúzolnak. Náluk is be kell végre találniuk, és csak akkor lesz mindenki arca elégedett.” (Az osztrák válogatott edzőjeként)

„Én vagyok a világ legdrágább edzője, de ha a sikereimet nézzük, olcsó vagyok. Nézzék csak meg a Benfica könyvelését. Amikor 1959-ben elkezdtem náluk dolgozni, a Benfica egy meccsért 2500 USA-dollárt kapott, az én munkám és sikereim révén ez a fellépti díj 30 000 USA-dollárra emelkedett meccsenként. Én tettem híressé a Benficát, de mindig mások aratják le a siker gyümölcseit.”


Guttmann a brazil bajnoki cím megszerzése után visszatért Európába, és berendezkedett Portugáliában. Előbb a Porto tizenöt éven át tartó bajnoki ínségét szakította meg, miután itt is bevezette a profi edzésmódszereket, eltiltotta a játékosokat az éjszakázástól, és kispadoztatta a csapat néhány sztárját, akik helyett viszont szenzációsan játszottak a bizonyítani akaró cseréik. A Portónál is a támadófocit erőltette, és igaza lett: a klub az idény végén jobb gólkülönbségével lett bajnok a Benfica előtt. „Amíg én itt vagyok, annak a játékosnak, aki nem lő, semmi keresnivalója a csatársorban” – üzente mindenkinek.

A következő szezont is Portugáliában kezdte, de már a Benfica kispadján.


Én egy klubfanatizmustól mentes nemzetközi szakember vagyok

– adott választ arra, hogy miért nem érdekli a portói drukkerek gyűlölete. Nem értette az edzők ilyen jellegű elkötelezettségét, szerinte az ugyanis a profi munka rovására ment, mert az edző sem a játékosoktól, sem önmagától nem tudta a legtöbbet követelni, és még érzelmileg is ki volt szolgáltatva a szeretett klubnak és a szurkolók elvárásainak.

A nemzetközi szakember ekkor már nemzetközi babérokra vágyott. Guttmannt elbűvölte a futball professzionálissá és globális termékké válása. Meggyőződése volt, hogy jó munkát csak profikkal lehet végezni, miközben rettegett attól, hogy a győzelmek hatására sztárrá váló játékosai elveszítik a lábuk alól a talajt.


Guttmann Béla, Eusebio, BEK 1961

Sztárt csinált Eusébióból (balra), és nagyon fontosnak tartotta, hogy áthozzák Európába a korábbi gyarmatok tehetséges focistáit


A Benficában megtalálta azt a csapatot, amellyel legyőzhette a Bajnokcsapatok Európa Kupáját a sorozat 1955-ös indulása óta uraló Real Madridot (1960-ig csak a Madrid nyert BEK-et). Filozófiája itt is működött: tökéletes erőnléttel párosuló technikai tudás és szüntelen nyomásgyakorlás az ellenfélre, ami alatt még a legjobb csapat is megtörik egy idő után.


Benfica–Barcelona 3-2


A portugál bajnokságban nem is volt ellenfele a Benficának, és hamarosan kiderült, hogy Európában sem nagyon van. Az 1960/61-es és az 1961/62-es BEK-et is megnyerték. Előbbit az 1954-es vb-döntő helyszínén, a berni Wankdorf-stadionban a Kubala, Kocsis, Suárez, Evaristo, Czibor támadósorral felálló Barcelona ellen, a másodikat pedig a Del Sol-, Di Stéfano-, Puskás-, Gento-féle Real Madrid ellen.



Ez utóbbi adja a könyv vázát, az 1962. május 2-i amszterdami meccs az első fejezettől kezdve vezérmotívum. Claussen ezen keresztül érzékelteti, hogy Guttmann nemcsak egy meccset nyert meg, hanem egy korszaknak vetett véget minden idők legnagyobb csapatát legyőzve, méghozzá úgy, hogy a félidőben Puskás mesterhármasával még a Real vezetett 3-2-re, a második félidőben azonban a zseniális magyar edző által megtalált és felépített Eusébio vezérletével fordított és 5-3-ra nyert a Benfica.


Az egyetlen klub, amelyiktől Guttmann nem jött el sikerei látszólagos csúcsán, az első BEK-győzelem után, hanem engedve a hiúságának (és kitéve magát a kudarc veszélyének) vállalt még egy évet – és legendává vált.

Guttmann számára a BEK volt az igazi futballszínpad: fürdött a népszerűségben, és profi módon használta a médiát. Ha kellett, a bíróra gyakorolt nyomást, ha kellett, az ellenfelet magasztalta, hogy csökkentse a játékosaira nehezedő elvárásokat, ha kellett, akkor a sajátjainak üzent valami lelkesítőt. Mindig ő állt a mikrofonok elé, nem hagyta, hogy a játékosait hozzák kellemetlen helyzetbe – tisztán felismerhető a José Mourinho által is használt recept.


Bela Guttmann

A saját kárán tanulta meg, hogy kell használni a médiát


Dicstelen vég

Guttmann a második BEK-győzelem után, természetesen, felmondott a Benficánál, miután nem kapott fizetésemelést – ekkorra datálható a legendás Guttmann-átok (a Benfica száz évig nem nyer majd európai kupát!), amely azonban teljesen kimaradt a könyvből.

Lisszabonból az uruguayi Penarolhoz szerződött, hogy megnyerje a Libertadores-kupát, majd a Világkupa döntőjében megmérkőzhessen a Benficával. A Penarol azonban két Libertadores-döntőt is elbukott, Guttmann pedig visszatért Európába, de ettől fogva már nem találta a régi önmagát, és nem jöttek a sikerek sem. Előbb az osztrák válogatottól távozott dicstelen körülmények között, haragban a szövetséggel, majd újra leült a Benfica kispadjára, de a George Best vezette Manchester United elleni megalázó hazai 1-5 után lemondott. A Servette-től, a Panathinaikosztól, az Austria Wientől és a Portótól is idő előtt kellett eljönnie, majd 1973-ban (amikor Puskás edzőként BEK-döntőbe jutott a Panával) visszavonult az edzői pályától. 1981-ben halt meg Bécsben, a városi temető zsidó parcellájában egy dísztelen sírkő alatt nyugszik, amelyen csak a neve, illetve születése és halála évszáma áll.


Bosszantó hibák

Detlev Claussen könyve valóban hiánypótló, és még az apró kellemetlenségek, tévedések ellenére is remek olvasmány. Amit felróhatunk hibájának, hogy a fordítás nyelvezete valamiért olyan, mintha a könyvet a történésekkel egy időben írták volna, és nem az idén. Nehezen indokolható, hogy miért vannak többször is zárójelben feltüntetve bizonyos kifejezések angol megfelelői (football brain, kick and rush stb). Világos, hogy a korabeli magyar futballnyelv az angolból alakult ki, de ez akkor is szükségtelennek tűnik. A könyv vezérfonala az 1962-es BEK-döntő, amely rendre felbukkan a hozzá kapcsolódó sport- és politikatörténeti vonatkozásokkal körbevéve, ami helyenként kissé nehezen követhetővé teszi a sztorit, az olvasó olykor elvész az évszámok között.


Detlev Claussen: Guttmann Béla – A világfutball edzőlegendája; Akadémiai KIadó, 4100 forint


KÖVESD A VS SPORTROVATÁT A FACEBOOKON IS!