A lenyűgöző tánc elmaradt

Fotó: VS.hu / Kummer János

-

Gazelle Twin túlmozgásos kamaszát most nem nagyon láthattuk, Lucrecia Dalt törékenység helyett magabiztosságot hozott, Palmovka volt a legjobb. Beszámoló a Trafó Electrify Vol. 8. estjéről.


Vannak lemezek, amelyeknek a kritikai sikere gyanúm szerint nem kis részben annak köszönhető, hogy jó okosakat lehet írni róluk. Gazelle Twin tavalyi, Unflesh című albumán a zene nem igazán átütő: az ipari techno, az elektronikus nyomasztás és a Knife zenekar munkásságának ügyes keveréke. Ámde a szövegek úgy dolgozzák fel a test témáját – főként nyavalyáit –, hogy az elemzésért kiált. (Ráadásul ott van az igen erős borító is.)


Gazelle Twin


Amikor tavasszal láttam őt a Donaufestivalon, akkor a színpadi produkció jelentősen megemelte a zenét. Illetve őket, hiszen élőben egy kis kütyüje fölé görnyedő férfival lép fel, aki teljesen piros kapucnis pulcsijába burkolózik; azt, hogy férfi, leginkább a kezéről lehet kitalálni. Maga Gazelle Twin, vagyis Elizabeth Bernholz szintén eltakarta a teste nagy részét; arcát harisnya fedte, testét kék, kapucnis ruha. Legfőbb nemi jellege a hosszú haj volt, egyébként egy nagyrészt nemi jegyeitől megfosztott test mozgott a színpadon, ami igazi paradoxonnal fejelte meg az amúgy is a test, a női test körül forgó zenét. Mozgása pedig olyan volt, amilyet még nem láttam: az aerobikgyakorlatok mozdulatai (!) abszurd módon keveredtek a hagyományosabb popkoreográfiával, és mindezt egy olyan túlmozgásos kamasz idegességével adta elő, aki nem tudja, mit csináljon a tagjaival, és folyamatos nyüzsgéssel szabadulna meg saját, idegen testétől.


Gazelle Twin


Sajnos a Trafóban ebből keveset mutatott Gazelle Twin (mint megtudtam, személyes okokból, nem azért, mert mondjuk haknizott), így inkább maradt a zene, ami önmagában ritkán volt elég erős élmény. Leginkább akkor, amikor a legsűrűbb és legharsányabb volt: a folyamatosan záporozó kemény dobok mintha egyszerre táncoltatták és kényszerítették volna megadó mozdulatlanságra a hallgatót. Ehhez nagyon illett volna Gazelle Twin a maga módján lenyűgöző tánca, kár, hogy nem sokat láttunk belőle.


Lucrecia Dalt


A kolumbiai származású, Berlinben élő Lucrecia Dalt fellépését számomra meghatározta, hogy nagyon szerettem legutóbbi, 2013-as Syzygy című lemezét – koncerten, így két évvel később ugyanis meglehetősen más arcát mutatta. Pattogó, kuttyogó, koppanó, pattanó elektronikus hangocskákból, zörejekből, ritkábban saját énekéből, suttogásból, néhányszor pedig szinte ütőhangszer hangzású basszusgitárjának hangjaiból építkezett. Szépen megszólaló, térben jól elhelyezett hangjaival türelmesen építkezett. Ami töredezettnek indult, az végül beépült egy viszonylag egyenes, ráérős ritmusba; a kiindulóponton bizonytalannak tűnő zene végül mindig biztosan célra tartó struktúrába torkollt. Néha a Trafó falait megrengető basszusok jelentették a csúcspontot, egyszer sűrű és zajos (majdnem-)hangorkán. A vége felé egy szexin torz hangzású szintimotívum még felismerhető basszusmenettel is szolgált, és majdnem fütyülésbe hajlott egy visszatérő sípolás.


Lucrecia Dalt


Érdekes, ügyes, a maga módján szórakoztató produkció is volt, csak éppen azt hiányoltam belőle, ami a Syzygyt különlegessé tette: a törékeny, szégyenlős feltárulkozást, azt a szépséget, ami olyan illékony, hogy nem mersz közelíteni hozzá. A koncert inkább egy ügyes zenész produkciója volt, aki ugyan improvizált, de biztosan, túlságosan is biztosan kézben tartott mindent.


Palmovka


A 8. Electrify estet nyitó Palmovka koncertjének elején monokróm, lo-fi hangzású tengerhullámok torlódtak egymásra, ismétlődtek és fordultak vissza önmagukba. Majd egy egyszerre meglepő és logikus váltással folyamatosan változó techno lett a zenéből, ami aztán idővel zajosabbá vált. Jó arányérzékről tanúskodó, de nem kiszámított koncert volt; látszólag kevésbé különleges, mint az utána következő, ismertebb pályatársaké, de valójában jobb.


Kövesd a VS.hu kultúrarovatát a Facebookon!